A LELKI ÉLET, A TUDAT ÉS AZ ISMERETELMÉLET PROBLÉMÁI
A LELKI ÉLET, A TUDAT ÉS AZ ISMERETELMÉLET PROBLÉMÁI
Alexander kezdettől fogva azt vallotta, hogy a filozófia művelője számára elengedhetetlen a modern természettudományokban, sőt az orvostudományokban való járatosság. Ennek legkorábbi bizonysága, hogy már egyetemi hallgatóként elmélyült fiziológiai, optikai, bonctani tanulmányokat folytatott a bécsi egyetemen. Tanulmányainak egész sora – A lelki életről, A lelki élet egysége, A tudattalan lelki életről, Az intuícióról stb. – tanúsítja, hogy a testi és a lelki jelenségeket szoros egységben vizsgálta. Egyik tanulmányában például így írt: „Az érzéki benyomás az érzékszerv idegvégződésein keresztül az agyvelőre vezettetik, ahol bizonyos anyagi változást idéz elő. E változással kapcsolatban kél a tudatos érzés.”
Az alábbi, a materialisztikus szemléletre utaló sorokat is több mint hatvan évvel ezelőtt vetette papírra, amikor a szaktudományok még gyermekcipőben jártak. „Az anyagi folyamatok… anyagi nyomot hagynak az agyvelőben, melyek ott megmaradnak és ezek… szolgálják az emlékezetet. Hogy ezek az anyagi nyomok mikor és miképp végzik ezt a szolgálatot, nem tudjuk, de ez… nem rejtélyesebb, mint az eredeti benyomás pszichikai szerepe…”
Tudatosan fellépett a vulgarizáló, leegyszerűsítő magyarázatok ellen, amelyek kritikátlanul alkalmazták a fizikai és kémiai kategóriákat a lélektanra. Erőteljesen hangsúlyozta a gondolkodásnak a külvilággal való szoros kapcsolatát. Amikor a külső (anyagi) világot és a belsőt (a lelki életet, tudatot) egymással szorosan összefüggő egységes egésznek tartotta, akkor vitathatatlanul monista, sőt mondhatni materialista monista nézetet képviselt, viszont amikor a külső és belső világ egységét a tudatra, az énre, a megismerő szubjektumra redukálta, az idealista értelmezésnek nyitott utat. Egyik tanulmányában például azt írta, hogy „a tudat az, aminek folytán minden számunkra van”, „első és végső jelenség, fölbonthatatlan, leszármaztathatatlan”. Másutt viszont a tudatnak a visszatükrözésen túlmutató adottságára, aktivitására hívta fel a figyelmet. Ez az aktivitás – hangsúlyozta – nem más, mint „valamely tárgynak az alany által való megragadása, az alanynak a tárggyal létesített kapcsolata”.
Határozottan elvetette azt a felfogást, ami szerint a gondolkodás, az érzelem és az akarat között lineáris-oksági összefüggés lenne csupán. Felhívta a figyelmet arra, hogy az érzelem, a gondolat és az akarat valójában elválaszthatatlanok egymástól, ami nem zárja ki azt, hogy ne lenne köztük egy sor vonatkozásban bonyolult kölcsönhatás.
Alexander már a századfordulót követő években jelezte, hogy az empirikus tényekre támaszkodó kutatások – amelyek akkoriban még gyerekcipőben jártak – jelentős mértékben elő fogják mozdítani a tudat egységére vonatkozó ismereteink tudományosabb megalapozását. Mindenekelőtt a kísérleti lélektannak a kibontakozásához fűzött nagy reményeket. A tudat egységes voltának a kérdése fordította figyelmét a tudattalan lelki jelenségek felé. Maró gúnnyal írt arról, hogy milyen gátakat szakított át a freudizmus (amelynek kétségtelenül vannak figyelemre méltó eredményei is). A freudizmus leple alatt harc indult meg minden ellen, ami világos, ami ésszerű, ami érthető, és felmagasztaltatott minden, ami ésszerűtlen, ami homályos. A tudattalan jelszavának meghirdetésével kezdett el virágozni a misztika, az okkultizmus, a primitív gondolat a XX. században.
Alexander fellépett a tudattalant ködösítő felfogásokkal szemben. Kifejtette, hogy nem lehet merev válaszfalat húzni a tudatos és tudattalan között. A kettő egymással összefügg, egymásba átmegy. Minden szellemiben – írja – egy tudhatónak a tudásáról van szó. Tudható – ez azt jelenti, hogy tudatom, tudomásom van valamiről. De vajon lehet-e tudomásom valamiről tudat nélkül? Lehetséges-e tudattalan gondolat? – kérdi Alexander. Ez – válaszolja – képtelenség. Aki erről meg akar győződni, az vegye figyelembe, ho gyan működik az emlékezet. Rengeteg tapasztalat bizonyítja, hogy a tudatból hol kikerül valami (felejtés), hol meg visszakerül (emlékezés). Amikor a tudat rövid élettartamú aktusai „eltűnnek”, akkor – freudi kifejezéssel élve – „a tudattalanba szállnak alá”. Az emberi tudatban folytonos hullámzás van: ami egyszer tudatos volt, alámerülhet a kevésbé tudatosba, de újra tudatossá lehet, ha az emlékezet előhívja.
Ezt a jelenséget – hangsúlyozza Alexander – kár misztifikálni. Meggyőző ugyanis az a tudományos magyarázat, ami szerint az agykéregben keletkezett anyagi nyomok alapján emlékezünk valamire (tudatosítás), s amikor e nyomok meggyengülnek (felejtés), csökken a tudatosítás foka. A tudat intenzitása különböző lehet: a „tudattalan” a csekély intenzitású tudat, amit – emlékeztet Alexander – már Leibniz is használt a „petite perception” értelmében. „Nem tehetek róla – fakad ki Alexander – nem tudom a gondolkodást tudat nélkül elképzelni!”
Vannak, akik Schopenhauerral vallják, az alapvető princípium az akarás, és osztják azt a felfogást is, hogy az akarat vak, gondolat nélküli, alogikus. Alexander határozottan cáfolja ezt, és bebizonyítja, hogy az akaratnak mindig van tárgya, az akarat tör a cél felé és bizonyos mértékben mindig tudatos. Megint mások arra hivatkoznak, hogy az ösztönök (táplálkozás, önfenntartás) kevésbé tudatosak, vagy éppenséggel lehetnek tudattalanok. Alexander ezt sem fogadja el. Azzal érvel, hogy amikor az ösztönök jelentkeznek a tudatban, előbb valami homályos törekvést érzünk, valamiféle belső nyugtalanságot, s ez kelti bennünk azt az érzést, mintha valami tudattalannal lenne dolgunk. De abban a pillanatban, hogy meg akarjuk szüntetni a nyugtalanságot, világossá lesz, hogy az ösztönből akarás lesz, márpedig ez tudatossággal töltődik fel, és így hozzásegít bennünket ahhoz, hogy magunkat tegyük meg a megismerés tárgyává.
Igen figyelemreméltó az, amit Alexander a pszichikai beállítódásról ír a tudattalan mibenlétével összefüggésben. A beállítódás – szögezi le – koncentrált figyelmet követel. Mindig egybekapcsolódik az akarattal, azzal a szándékkal, hogy bizonyos innervációkat eszközölve hajthassuk végre a kívánt mozgást. Ehhez feltétlenül szükségünk van éles tudatképekre. A tudattalannal itt semmire se mehetnénk. A tudat utasítja vissza azt, ami nem tartozik a kívánt mozgás körébe, és előhozza a tudatból mindazt, ami szükséges. „Nem a tudattalan gondolkodik, választ… – írja Alexander, hanem a szuverén szellem, mely cselekszik, intézkedik… és a legfényesebb ötleteket produkálja.”
Alexander felismerte ugyan a freudizmus bizonyos jelentőségét, de egy sor vonatkozásban nem osztotta Freud elméletét, különösen a tudattalannal kapcsolatban voltak fenntartásai. Idővel azonban némileg változtatott álláspontján. Élete vége felé hangot adott annak a véleményének, hogy a filozófiának (az ismeretelméletnek) semmi esetre sem szabad elzárkóznia a freudizmus elől, bár – írta – „a tudattalan fogalmának elmélyítése… a jövő kérdése” még. Alexander őszintén bevallotta, hogy „a pszichoanalízisnek gazdag és napról napra gyarapodó irodalmában csak nehezen tudtam a főkérdéseket tanulmányozni”, bár „becsületesen kutattam és sokfelé tájékozódtam”. E vallomást olvasva még inkább érthető, hogy miért buzdította Ferenc fiát, aki később neves pszichiáter, lelkes Freud-követő lett, hogy alaposabban mélyedjen el mestere tanaiban. (F. Alexander e témában született első könyve apja halálának évében – 1927-ben – jelent meg német nyelven.) Alexandernek a freudizmushoz fűződő viszonyát nem lehet csupán mai szemmel nézni. Ismeretes, hogy az ő idejében, a századfordulót követően még igen kevesen értették meg és fogadták el Freud tanait.
Alexander – a tudattalannal összefüggésben – külön tanulmányt szentel az intuíciónak, amelyben az intuitív megismerést elemzi, s bírálja a vele kapcsolatos elfogadhatatlan álláspontokat. Mindenekelőtt Bergsonét, aki „az intuíció fogalmával magyarázza filozófiáját, de akinek filozófiája nem magyarázza ezt a fogalmat”. Részletesen kifejti, hogyan jutott el ő – a fantázia, a tapintat, a nyelv és a gondolkodás összefüggésének vizsgálata alapján – a tudattalan helyes értelmezéséhez. Mi itt csak az utóbbinak, a nyelv és a gondolkodás viszonyának a vizsgálati eredményét idézhetjük fel. Alexander kifejti, hogy a szavakba foglalt gondolatot mindig megelőzi a gondolkodásnak egy szavakba még nem foglalt stádiuma. A szó a már kialakult gondolat jelzésére szolgál: keletkezésben, levésben nemigen tudja megragadni a gondolatot. Egy érdekes hasonlattal szólva: a szóbelileg kifejezett gondolat – Alexander megfogalmazása szerint – a „megdermesztett gondolat”. A szavak nélküli gondolkodásra lehet mondani, hogy „tudattalan”, vagy hogy kevésbé tudatos, de amikor a gondolatról már tudunk, akkor szavakban már tudatosítottuk.
A nyelvileg kifejező gondolatot megelőző gondolkodást nevezi Alexander intuíciónak. Az intuíció – szögezi le – a világos, a pillanatnyi, a közvetlen (ti. a nyelv közvetítése nélkül való) gondolkodás. A nyelvi gondolkodás – mint már erre Bacon is figyelmeztetett – tele van hibaforrásokkal, viszont a nyelvi kifejezést megelőző gondolkodás ezektől mentes, de legalábbis ritkábban van kitéve a tévedésnek. Ezzel magyarázható, hogy az intuíciót sokáig rejtelmesnek, „isteni adománynak”, „őserőnek” tekintették. Valójában az intuíció nem más, mint nyelvileg még még meg nem formulázott gondolkodás, sűrített, összefüggő (ma azt mondanák koherens) gondolkodás.
Mindebből Alexander azt a következtetést vonja le, hogy az intuíció nem egyesek kiváltsága, éppoly egyetemes, mindenkire kiterjedő, mint az érzékek működése. Persze másképp ölt formát és jut kifejezésre pl. egy egyszerű parasztemberben, megint másképpen egy kiemelkedő alkotóban. Shakespeare-ről azt tartja Alexander, hogy ő volt a világirodalom legnagyobb intuitív jellemalkotója. Művészi tökéllyel sikerült neki plasztikusan ábrázolni az intuíció révén megismert emberek lelkét, belső világát, karakterét.
Az alkotó fantázia, a lelki beállítottság, az intuíció és a nyelvi kifejezőkészség jelentkezése egy-egy alkotóban szinte egész életén át foglalkoztatta Alexandert. Ennek köszönhetők azok a remek jellemrajzok, amelyeket később Tanulmányok – Nagy emberek címen, kötetbe gyűjtve a hálás tanítvány, Szemere Samu adott ki.
