PORTRÉRAJZOK NAGY EGYÉNISÉGEKRŐL
PORTRÉRAJZOK NAGY EGYÉNISÉGEKRŐL
Igazán nagy egyéniségeknek azokat tartotta Alexander, akik képesek megfelelően kifejezni önmagukat és korukat, meg tudják találni cselekvésük terrénumát, felszínre tudják hozni értékeiket. Ezek között kimagasló hely illeti meg Michelangelót, akit „könnyű csodálni, de nehéz e csodálatot szavakba foglalni”, mert annyira sajátos és egyedülálló volt. Ő a reneszánsz művészetének leghatalmasabb képviselője, hozzáfogható sem előtte, sem utána nem akadt. Sokat tanult mesterétől, Ghirlandajótól, kortársaitól, Donatellótól és Ghibertitől, de egyiknek sem vált követőjévé. Munkásságában – mutat rá a róla szóló tanulmányában Alexander – erős ösztönzést jelentett az akkor újonnan felfedezett antik művészet, de ennek sem lett gépies utánzójává. Univerzális művészi zseni volt; monumentális művek szobrásza, nagyszerű freskók festője, kiváló szonettek írója. Michelangelónál szinte eggyé válik: karakter, egyéniség, művészet. Művészete oly sajátos, hogy vele kapcsolatban a fenséges fogalmát is át kell értelmezni, hogy alkalmazhassuk rá. „Mit ér minden leírás vele kapcsolatban – jegyzi meg Alexander – látni… nézni, hallgatva nézni” kell őt.
Alexandert Michelangelo szoboralakjaiban különösen az ragadja meg, hogy valamennyit modell nélkül alkotta. Minden, amit tudni lehetett és kellett, az egész anatómia, a mozgó test anatómiája a fejében volt. Az emberek újra és újra el fognak zarándokolni Rómába a Sixtinába és Firenzébe, a Medici-kápolnába, hogy támaszt nyerjenek Michelangelóban, hogy megerősítsék hitüket az emberiségben és a művészetben, – ezzel zárja le Alexander a Michelangelóról írt portréját.
Egy másik írásában J. J. Rousseaunak állít emléket, megállapítva róla, hogy hatása a társadalmi gondolkodásra és cselekvésre páratlan volt a maga nemében. Különösen három műve: az Emile, az Új Heloi’se és a Contrat social voltak kiemelkedő jelentőségűek e hatás szempontjából. Élete és művei között nagy paradoxon van. Rousseau rendes iskolai képzésben sohasem részesült, éveken keresztül csavargott, s hírneve csúcspontján állva is kottamásolásból volt kénytelen megélni, oly széles körben és erőteljesen hatott, éspedig nemcsak a tudományban, hanem a műhelyekben és a kunyhókban is, hogy e tekintetben hozzáfoghatót aligha találunk az irodalomtörténetben. „Titka” roppant egyszerű: kora égető kérdéseire nem szabványos választ adott. Bátran ki merte mondani, amit előtte kevesen: Minél tökéletesebb lett a tudomány és a művészet, annál romlottabbak lettek a lelkek. Csak azok a népek maradtak erényesek, amelyeket a tudomány mérge nem fertőzött meg, s hogy tudomány és művészet szülték a fényűzést, rontották meg az ízlést.
Persze a Rousseau által megrajzolt idillikus boldogság – figyelmeztet Alexander – csak az ő lelkében létezett. Dicsérte a természetes állapotból fakadó erényt és boldogságot, a természetre bízta a nevelést, megszerkesztette az egyenlőségen alapuló ideális államot. A történelem kérdéseit az emberi boldogság szempontjából vetette fel. Ő mondta ki először ennyire határozottan: a múlt az ész szempontjából esztelen volt, boldogtalanná tette az embert. Vissza kell tehát állítani a „tiszta szív” országát, a társadalmi rend keletkezése előtti természetes állapotokat, a boldogságot. Alexander szerves összefüggést lát Rousseau nézetei és életfeltételei között. Az idézett gondolatokat – mint írja – csak olyan ember fogalmazhatta meg, aki kívül állt a társadalmon, aki szegény volt és szenvedő, aki sohasem érezte magát otthon. Végső kétségbeesésében fordult a természethez, és remélte, hogy ott majd újra boldog lehet az ember. Ennyiben Rousseau gondolatai ma is aktuálisak – jegyzi meg Alexander –, hiszen a rousseau-i kérdés: Fel szabad-e áldozni a jelent a jövőnek – ma is megválaszolatlan még.
Nagyobb lélegzetű portrét rajzol Alexander Hippolite Tainről is, akinek egykor tanítványa, tisztelője és bámulója volt. A tanulmány leglényegesebb megállapításai a következők: Taine annak az École Normale-nak volt egykor a hallgatója, ahonnan Franciaország legszabadabb szellemei, legkiválóbb tudósai és írói kikerültek. Enciklopédikus alkat volt: egyaránt otthonos volt a történelemben; a bölcsészetben, az irodalomban, a természettudományokban, a matematikában, de a művészetekben is: Egy nagy szenvedély mozgatta: mindent átlátni és összefüggésében megérteni. Oeuvre-je elképesztően gazdag. Megírta az angol irodalom történetét öt kötetben, a francia irodalomét tizenegy kötetben, az értelem lélektanának két vaskos kötetet szentelt. Ezenkívül írt képzőművészeti tanulmányokat, útirajzokat és sok más egyebet.
Alexander átfogó képet ad Taine filozófiájáról, amelynek centrális gondolata az organicizmus volt, és amely a mechanizmus, a vitalizmus és az empirizmus hatása alatt bontakozott ki. Roppant imponálónak tartja Alexander azt a taine-i magyarázatot, ami szerint „a lelki és testi jelenségek olyanok, mint a kétnyelven írott könyv, mint egy idegen nyelven írott könyv interlineáris fordítással: ugyanaz az értelem, de kettős a nyelv”. És osztja Alexander Taine-nek a való világ egységére vonatkozó felfogását is. A felfogás lényege, hogy a tapasztalat és az absztrakció a valóság két egymással összefüggő birodalma, ami a természetben mint magasabb rendű egységben kulminál.
A legszimpatikusabb Alexander számára Taine-nek az az eljárása, hogy organicista felfogását alkalmazta az irodalomra, a művészetre és a történelemre is. Taine mondta ki először, hogy a szellemi életet ugyanolyan módon lehet vizsgálni, mint a növényi vagy állati világot, azaz mint organizmust. Az organikus jelenségek legfőbb sajátossága, hogy függnek a külső körülményektől, a miliőtől, s ugyanakkor az is jellemző rájuk, hogy részeik között belső, szerves kapcsolat van, tehát e részek sem vizsgálhatók izoláltan. Az ember világa, s benne az egyén világa sohasem tanulmányozható elszigetelten: az egyén összefüggésben van környezetével, lakóhelyével, népével, az őt megelőző történeti fejlődéssel.
Az említett kötetben helyt kapott még Katona József portréja, akinek hirtelen felbukkanását az ismeretlenségből, majd hirtelen letűnését Alexander rendkívül tanulságosnak tartja. Katona Bánk bánja egy sor paradoxonnak köszönheti létrejöttét. Olyan időben keletkezett, amikor még nem volt állandó színházunk, és nem volt jelentős drámairodalmunk. Katona egy pályázaton vesz részt, művét figyelemre sem méltatják, s bár nyomtatásban is megjelenik, az olvasóközönséget nem hódítja meg. A Bánk bánt egy huszonhárom éves ifjú írja, aki előtte nem alkotott maradandót, s e dráma megírása után örökre leteszi a tollat. A műről később kiderítik, hogy drámairodalmunk addig legértékesebb darabja.
Alexandert roppant módon izgatja a kérdés, honnan kapta Katona az inspirációt? A legvalószínűbbnek azt tartja, hogy Shakespeare nyomdokain haladt, tőle leste el a drámaírás csínját-bínját. Ami – hangsúlyozza Alexander – egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lett volna szuverén alkotó. Hogy mennyire az volt, azt meggyőzően bizonyítja a dráma sajátos mondanivalója, a főbb alakok karaktere, a tragédia kibontásának egyedi volta.
„Nem akartam… Katonát Shakespeare mellé állítani – érvel Alexander –, de úgy véltem, hogy a legnagyobb drámaíró fejlődése minden drámaíró megértésére is analógiákat szolgáltat.” Majd emlékezett arra, hogy a Katona–Shakespeare párhuzamnak van egy külsődleges vonulata is: Katona fejlődése a Bánk bán megírásáig meglepő módon hasonlít Shakespeare-éhez. Mindketten egy vidéki kisvárosban kezdik pályarutásukat, segédrendezőként debütálnak, majd felcsapnak színésznek. Az írói pálya kezdetén mindketten mások műveit alkalmazzák színpadra, majd egyszer csak saját művekkel jelentkeznek.
Katona fejlődésében – állapítja meg Alexander – nincs átmenet az előző értéktelen darabok és a Bánk bán között. Ezzel a drámával hirtelen tűnik fel és rögtön bizonyítja, hogy tud egyéniségeket formálni, hogy a jellemek megrajzolása, a cselekedetek indoklása, az indulatok elmélyítése tekintetében magas színvonalon áll, egyszóval, hogy tud drámát írni. Mégpedig nem is akárhogyan. Alexander különösen azt értékeli nagyra, hogy a dráma főhőséhez, Bánk bánhoz igazítja Katona az egész tragédiát, ahogyan Shakespeare is a fő alakhoz szabja mindig hozzá a dráma anyagát. A Bánk bán iskolapéldája a nagyszabású jellemábrázolásnak, olyan magyar történeti tragédia, amelyhez hasonlót – figyelembe véve a magyar vonatkozásokat – Shakespeare drámai költészete sem mutat. Katonánál, akárcsak Shakespearenél, a tragikum az egyén kiválóságából fakad. Katona plasztikusan fejezi ki: a király hozzátartozik a nemzethez, ezért Bánk hűséggel tartozik neki, de ugyanakkor kötelessége harcolni az ellen az idegen befolyás ellen, ami elfordította a király szívét a nemzettől. Katona előtt – hívja fel a figyelmet Alexander – nálunk még alig beszéltek a népről. Tiborcban már hallatja a nép jajszavát, megszólaltatja a paraszt keserveit, azét a jobbágyét, akit majd csak évtizedek múlva fognak felszabadítani. Alexander ezt úgy ítéli meg, hogy Katona nemcsak a múltba nézett vissza, hanem előre is tekintett a jövőbe.
Tanulmányát egy fontos tanulsággal zárja. Katonának – írja – az volt a végzete, hogy Magyarországon született, ahol könnyen megesik, hogy „az emberek akkor hallnak meg szellemileg, amikor másutt megszületnek”. Shakespeare huszonöt éves korában kezdett drámát írni, Katona huszonhárom éves korában már befejezte a drámaírói pályát. Shakespeare úgy hatott Katonára, ahogyan egy nagy lélek hat egy nagynak induló lélekre. Shakespeare Katonára nézve az volt, ami Shakespeare volt az ő nemzetének szellemi életére nézve – fejezi be a Katonáról rajzolt portréját Alexander.
Befejezésül megemlítjük még Alexander Jókairól rajzolt portréját, és csak emlékeztethetünk arra, hogy Eötvös Józsefről, Petőfiről, Madáchról, Mikszáthról és másokról is készültek – amelyekre itt nincs módunk kitérni – ugyancsak remekbe szabott írások. Jókairól mindenekelőtt azt állapítja meg, hogy a nemzet enfant gate ja (becegyereke) volt, korán feltörő tehetség, aki azonnal elismerésre talált. Irodalmi pályafutása húszéves korában kezdődött és ötvenéves írói jubileumára jelentek meg összes művei száz kötetben. Sokszor és sokan tették fel a kérdést: vajon nem ment-e a színvonal rovására ez a termékenység. Nincs mit szépíteni a dolgon – írja Alexander –, Jókai tollából kikerültek gyengébb munkák is, de ezeket rendszerint remekművek követték. Ő egy olyan vulkánhoz hasonlítható, ami „a nagy kitörések alkalmával nemcsak lávát és lángot szórt, de hamut is”. Jókaiban éppen az volt a nagyszerű – hangsúlyozza Alexander –, hogy élete során képes volt többször is megújulni, s ezt bizony a méltóságteljes öregek nem tudták neki megbocsájtani. Mint ahogy azt sem, hogy Jókai a fantázia és típusalkotás dolgában egyszerűen felülmúlhatatlan volt. Szinte megelevenedett, amit leírt. Még ellenfelei is kénytelenek voltak elismerni, hogy az elbeszélő művészetnek ő az egyik legnagyobb mestere. Az új Magyarország kultúrájáért többet tett, mint valamennyi kortársa együttvéve. Tanulmányt ezzel a tanulsággal zárja Alexander: Meglehet, hogy idővel Jókai egyes műveit a feledés homálya borítja majd, de munkáinak döntő többségét egészen bizonyosan nem kezdi ki az idő.
