AZ ELHIVATOTT NEVELŐ. A PEDAGÓGIA ELMÉLETE ÉS GYAKORLATA
AZ ELHIVATOTT NEVELŐ. A PEDAGÓGIA ELMÉLETE ÉS GYAKORLATA
Alexander hatvanadik születésnapján így válaszolt tisztelőinek az őt üdvözlő beszédekre: „Tanítónak érzem magam, valóm minden ízében… Sohasem éreztem a tanítást fárasztónak. Minden más munkásság fogyasztotta erőmet, a tanítás mindig növelte… Ami bennem volt tudás, gondolat, az mindig kikívánkozott belőlem, s boldog voltam, ha mással közölhettem, amit gondoltam…, mert azt akartam, hogy az igazság mindenkié legyen.”
Vallomásában nincsen semmi túlzás. Kora ifjúságától kezdve tudatosan készült a tanári pályára, mint főreáliskolai tanár jegyezte el magát a nevelői hivatással, és több mint négy évtizeden át oktatta, nevelte a rábízott ifjakat. Százakra-ezrekre hatott szuggesztivitásával, világos gondolataival, enciklopédikus tudásával, gazdag szellemiségével és nem utolsósorban vonzó személyiségével. Éveken keresztül adott elő esztétikát és dramaturgiát a Színművészeti Főiskolán, esztétikát és művészettörténetet a Műegyetemen. Mint a bölcsészettudományi kar esztétika tanszékvezető tanára filozófiát, lélektant, filozófiatörténetet és esztétikát adott elő leendő bölcsészeknek és tanárjelölteknek.
Igazi nagy tanáregyéniség volt. Egyike azon keveseknek, akiknek egyetemi előadásait a liberális szellem, a dogmatizmus nélküliség jellemezte. Kiváló érzéke volt ahhoz, hogy a legelvontabb filozófiai kérdéseket is érthetővé tegye, hogy rendkívüli világossággal prezenrálja a legsúlyosabb gondolatokat. Legszívesebben szabadon adott elő, az élő beszéd megformálásának igazi művésze volt. Különösen emlékezetesek voltak szemináriumai, amelyeken a jobb képességű hallgatókat vezette be egy-egy nagy gondolkodó műhelyébe. Ezek a szemináriumok iskolapéldái voltak annak, hogyan nevelheti a jó tanár önálló munkára a rábízott ifjakat. Az egykori tudósítások beszámolnak arról, hogy eseményszámba mentek a szélesebb érdeklődő közösség számára tartott előadásai, mert elevenen és világosan tudott beszélni, alkalmazkodva a publikum nívójához, de sohasem engedve a vulgarizálás csábításának.
Schöpflin Aladár, a volt tanítvány azt emeli ki, hogy Alexander „előadásainak megvolt az a vonzereje, mely azonnal kontaktust teremt előadó és hallgató között”. Gaál Gábor szerint olykor „annyira beleélte magát az előadott tárgy… fordulóiba, hogy az előadás tanári atmoszférája megszűnt”. „Hallgatóinak mindig többet adott, mint amennyit azok vártak… lévén a… nevelőnek az a ritka képviselője, aki bár tervszerű sillabusszal jött óráira, a terv órára mért anyagát mindig felduzzasztotta.” Alkalay Ödön szerint: „Alexander hallgatóiban azt az érzést keltette, hogy a filozófia a legszebb, a legmélyebb és legboldogítóbb élethivatás. Ami Alexander tanárból tanítványaira áramlott, az több volt minden tárgyi tartalomnál, az szuggerált lelkesedés volt a tárgy iránt… Alexander nem tudományos és publicista tevékenységében érezte énjének legfőbb teljesülését, hanem tanítványaival való együttműködésben.”
Valóban pedagógiai tevékenysége felölelte az iskolai képzés valamennyi szintjét. Századunk első éveiben intenzíven foglalkoztatta őt az alsó fokú oktatás és nevelés korszerűsítésének gondolata. Mint a Közoktatási Tanács egyik vezetője, jelentős szerepet vállalt az új Népiskolai Utasítás létrejöttében. Az olvasókönyvről című, 1907-ben publikált tanulmányában máig is érvényes gondolatokat fogalmazott meg. Kifejtette, hogy a jó olvasókönyvnek nem csupán a tanítást, hanem sokkal inkább a nevelést, a tanuló egész személyiségének a formálását kell szem előtt tartania. A jó olvasókönyv – figyelmeztet – egész életre szóló indítást ad. Ha sikerül lelki szükségletté tenni az olvasást, akkor a lehető legtöbbet nyújtja: kultúremberré neveli a gyermeket.
A Modern iskoláról 1910-ben tartott előadásában kemény szavakkal ostorozta a „csak tanító”, a „gépies ismeretekre gépiesen tanító s ezért rosszul tanító” iskolát. Szembeállítja vele, a modern iskolát, amelyben elsősorban gondolkodásra, dolgozásra, aktivitásra nevelnek. Az ilyen iskolában nem tekintik a gyermeket a tanítás passzív tárgyának. Alexander harcot indít az oktatásban túltengő verbalizmus és az öncélúvá vált elméletieskedő képzés ellen. Szót emel azért, hogy a középiskola nemcsak oktasson, de neveljen is, hogy a formalizmust csökkentsék a minimumra. Harcot indít az anyanyelvi oktatás színvonalának emeléséért. Azzal érvel, hogy „a nyelv a nemzeti és emberi gondolkodás és érzés gazdag tárháza, sajátos egyéniségek nyilatkozásának formája”. Ugyanakkor fontosnak tartja az idegen nyelvek oktatásának erőteljesebbé tételét is, a nyelvoktatásban – szerinte – három célt kell elérni: meg kell érteni az idegen nyelven írt műveket, nyelvtanilag helyesen kell használni az idegen nyelvet, el kell sajátítatni az idegen nyelven való előadás művészetét. (Ismeretes, hogy e tekintetben Alexander maga jó példával járt elől, perfekt írt és beszélt németül, angolul és franciául, s természetesen latinul és görögül is tudott.)
Alexander részt vett az ún. szabad oktatásért vívott küzdelemben. Cikket írt a Modern iskoláról, a Magyar tanárságról. Neveléselméleti koncepcióját átfogó igénnyel a Nagy iskolai kérdés címen fejtette ki. Különös hangsúlyt kapott Alexandernél az esztétikai nevelés, amelynek teljességre törekvő programját A művészet, a művészet értékéről, a művészeti nevelésről című terjedelmes írásában foglalta össze. A tanulmányban erőteljesen hangot ad annak a véleménynek, hogy az esztétikai szemlélet kialakítása a kisgyermekkorban és tudatos formálása a felnövekvő nemzedéknél hatalmas előnyökkel jár a kulturált életvezetés szempontjából. Nálunk – panaszolja Alexander – az iskola inkább leszoktatja a gyermekeket a figyelemkoncentrációt követő szemlélésről, mintsem rászoktatja, mivel eleve az elvont gondolkodásra, az ismeretek bizonyos mennyiségének az elsajátítására van beállítva.
Azt javasolja, hogy a művészeti nevelést szolgáló diszciplínákat ne tekintsék pusztán tantárgyaknak. Ezek ugyanis a legszélesebb értelemben vett nevelést szolgálják. Az esztétikai nevelésnek elsősorban az érzékelést, ízlést s a fogékonyságot kell kifejleszteni a fiatalokban. Ennek szolgálatába kell állítani a rajztanítást is. A rajzoláshoz nem kell több tehetség, mint az íráshoz – hangsúlyozza Alexander azok ellenében, akik arra hivatkoznak, hogy a rajztanítás már csak az amúgy is tehetségesek kibontakozását segíti elő. Az, hogy valakinek nincs eléggé kifejlett érzéke valami iránt – érvel Alexander – nem szól a nevelés ellen. Sőt egy okkal több, hogy a művészet (a rajztanítás) segítségével hozzáférkőzzünk az egyénhez.
A művészeti nevelésnek – írja végezetül Alexander – a valóságos lelki élményeken kell alapulnia, vagyis nem elég a művészi ismereteket verbálisan közölni, fogékonnyá kell tenni a művészet iránt. Ez pedig annyit jelent, hogy fel kell kelteni, majd erősíteni és finomítani kell az érzőképességet. Az érzékek kifejlesztéséhez csak a szemléleten keresztül visz az út. Ehhez elengedhetetlen a kisgyermekkorban a játék, a mese, a serdülőkorban a műalkotásokkal való közvetlen ismerkedés, azaz a múzeumok látogatása. Az esztétikai nevelést a művészettörténetnek kell betetőznie. Bár ennek feltételei – ismeri be Alexander – nálunk még hiányoznak, remélhető, hogy egyszer mégis eljutunk majd odáig, hogy nálunk is kiterebélyesedik a művészeti nevelés révén a polgári kultúra és átfogja az egész nemzetet. Alexander a maga pedagógiai optimizmusától, aufklerizmusától – sőt ne féljünk kimondani –, utópizmusától áthatva tiszta szívből óhajtotta ennek a korszaknak az eljövetelét. De nemcsak óhajtotta, tett is érte, s nem is keveset. Méltán érdemli ki ezért az utókor megbecsülését és tiszteletét.
