ÍRÁSOK A MŰVÉSZETRŐL ÉS AZ ESZTÉTIKÁRÓL
ÍRÁSOK A MŰVÉSZETRŐL ÉS AZ ESZTÉTIKÁRÓL
Alexander filozófiai világképében kitüntetett szerepe van a művészetnek, az esztétikának. Az a meggyőződés vezeti őt, hogy művészet nélkül nincs teljes élet, hogy a művészet segítségével át lehet hidalni a társadalom különböző rétegei között meglevő színvonalbeli distanciákat, hogy az esztétikai műveltség révén meg lehet változtatni a valóság elavult elemeit és utat lehet nyitni a fejlődést elősegítő polgári gondolkodás számára. Ezért foglalkoztatják őt éveken keresztül az olyan alapvető kérdések, hogy mi a művészet, mi a differentia specifikája? Ki tekinthető valóban művésznek (és ki dilettánsnak)? Hogyan születik a műalkotás? Behatolhatunk-e a művészi alkotás titkaiba? Mi a művészetkritika funkciója? Tanulmányok egész sorában keres választ ezekre a kérdésekre.
A művészi alkotást az 1903-ban keletkezett Művészet – élet című írásában úgy jellemzi, hogy az „az emberiség… nagy lelki szükségletének a megnyilatkozása, kielégítése”, ami „az emberi természet… mélységes belső ösztönéből fakad”. Másutt azt hangsúlyozza, hogy „a művészet nem a való élet, nem is az élet látszata, hanem az élet értékének, jelentőségének, gazdagságának föltüntetése”. „A művészet: a magunk alkotta élet.” Ezért a művészet legfőbb célja nem is lehet más, minthogy „életet leheljen alakításaiba”.
A mesterség és a művészet különbségét emeli ki az 1898-ból származó Művészet című írásában. A mesterség az életnek csupán puszta utánzatát nyújtja, a művészet viszont újrateremti az életet a fantázia segítségével. Alexander – Hermann István szerint – itt mintegy előlegezi már a lukácsi mimézis fogalmát. A művészet a maga anyagát a valóságból meríti, s az alkotás sajátos törvényeinek megfelelően rakja össze a teremtő képzelet segítségével. Ezzel összefüggésben fejti ki nézeteit Alexander a művészi tehetség megjelenítő erejéről. Aki híjával van a fantáziának, vagy akinek szegényes a fantáziája – legyen bár birtokában az alkotás technikájának – legfeljebb csak utánzásra képes, arra azonban már nem, hogy életet leheljen a műveibe. Az 1923-ban megjelent A művész című tanulmányában arról értekezik, hogy „a technika megtanulható, de a művészetben nem a technika a fő dolog”. Az igazi művészt arról ismerni fel, hogy „teljesen odaadja magát tárgyának”, hogy „teljesen elmerül a tárgyban”, s ezáltal fejezi ki magát a művészi produktumban.
Sajnálattal állapítja meg, hogy a modern művészek egyikéből-másikából már hiányzik az odaadás, az elmerülés igénye. Szó sincs persze arról, hogy Alexander en block elutasítaná a XX. század művészetét, bár hangot ad annak a véleménynek is, hogy a XIX. század második fele óta „inkább csak divatok vannak, mintsem stílusok”, amiben bizonyos hanyatlást kell látnunk. Alexander számára úgy tűnik, hogy korunkban tanúi lehetünk a művészi színvonal süllyedésének. „A művészet egyre inkább élvezeti cikké degradálódott, soha nem látott anarchia bontakozott ki a művészetek terén.”
Hogy Alexander mennyire nem zárkózott el a maga kordnak igazi művészi értékeitől, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy szuperlatívuszokban ír Meunier szobrairól. Meunier jelentőségét abban látja, hogy „ő fedezi fel a munka szobrászati értékét”, „a munkás testének szobrászati szépségét”. Meunier tárta fel először, hogy a modern életnek van egy sajátos tere, a testi munka tere. Meunier művészi alkotó ereje abban jut a legplasztikusabban kifejezésre, hogy érzékeltetni tudta az izmok játékát, az erő megfeszítését, a mozgást és a pihenést mint életmozzanatokat. Az ő alakjai nem élőképek figurái voltak, hanem hús-vér emberek szoborba öntött alakjai. Mindezen túl Alexander kiemeli még Meunier szobrászatának festőiségét: az ábrázolt anyag viszonyát a levegőhöz, a fényhez, a térhez, lenyűgözi őt Meunier művészetének grandiozitása. Ezt A munka apoteozisa című szobra fejezi ki a legszemléletesebben. A szobor fennen hirdeti a munka dicsőségét, egy új érzésvilágbél kinőtt új forma megjelenítését.
Alexander úgy értékeli Meunier szobrászatát, mint ami az első lépést jelenti a jövő művészete felé, afelé a művészet felé, amelyben erőteljes hangot kap a népiség. Ez által igazolva látja, Meuniernél azt a tanulságot, hogy „a művésznek a néphez kell fordulnia”, mert napjainkban csakis onnan kaphatja a megfelelő inspirációkat.
Találó hasonlatokkal fűszerezett, remekbe szabott írás A politikai rajz, ami eredetileg egy kiállítás bezárása alkalmával tartott előadás volt. Alexander vitába száll mindazokkal, akik a modernség jelszavával ki akarják zárni a valóságra való vonatkoztatást a művészetből. Kifejti ezzel kapcsolatban, hogy önmagában semmilyen tárgy nem művészi, de a művészet bármely tárgyat művészivé avathat.
A politikai rajz, mutatja ki Alexander, a művészet sajátos kifejezési formája, sokszor fájdalmasabb sebet üthet, mint az írott vagy a kimondott szó. A politikai rajz művészetétől elsősorban határozott meggyőződést követelünk. Akinek nincsen igazi meggyőződése, az hazudik és… előbb-utóbb lelepleződik. A politikai rajzoló legyen jó hazafi, igazságos, józan és becsületes – írja Alexander. Ha mindezek a tulajdonságok hiányoznak belőle, akkor rajzaiban minden csak ügyesség lesz, s nem művészet. Persze a fentieken kívül legyen még elmés és lényeglátó is. A politikai rajz szerepét igen nagyra értékeli Alexander, szoros összefüggést lát a karikatúrakritikai funkciója és az adott ország sajtójának őszintesége, szabad szelleme között.
Igen figyelemre méltóak Alexander művészetkritikai írásai is. Kimutatja, hogy korábban a művészetkritikának közel sem volt oly nagy hatalma, mint napjainkban, ami persze korántsem véletlen. Csak a századfordulót követően ismerték fel a művészetkritika semmi mással nem pótolható szerepét. A művészetkritika – írta – feltámasztotta az elfeledett műveket és az elfelejtett alkotókat. Fő feladata, hogy a műelemzés révén hozzásegítsen bennünket a művek megértéséhez. A művészetkritika hívta életre a művészettörténetet is.
Ha terünk engedné, illenék még szót ejteni Alexander egyéb művészeti írásairól is: pl. a klasszikus és a modern művészetet összehasonlító dialógusáról, a Firenzei párbeszédről, azután Fadrusz-tanulmányáról, amelyben összeveti a hazai és a nemzetközi szobrászat század eleji állapotát, valamint azokról is, amelyekben a művészet és erkölcs, a játék és a művészet, a művészet és a tudomány stb. viszonyát vizsgálja. De ezek már túlmutatnak tanulmányunk keretein. Viszont feltétlenül meg kell még említenünk Alexandernak a művészeti neveléssel kapcsolatos nézeteit.
