NYELVÉSZETI KRITIKA
NYELVÉSZETI KRITIKA
A sokoldalú, de legfőképpen mégis a finnugor nyelvtudományt művelő Munkácsi Bernát (1860-1937) 1901-ben hatalmas, 672 oldalnyi művet tett közzé „Árja és kaukázusi elemek a finn-magyar nyelvekben. I. Magyar szójegyzék s bevezetésül: a kérdés története” címmel. A 397 számozott szócikket tartalmazó könyv első kísérlet volt a finnugor nyelvekbe jutott árja és kaukázusi szavak rendszeres tárgyalására, tehát úttörő vállalkozásnak számított. Az indogermanisztikai alapképzettségű Asbóth Oszkár indíttatva érezte magát a véleménymondásra. Ám a kaukázusi etnikai dzsungel nyelveit még nevükről is alig-alig ismerte. Megtalálta a megoldást: „múlhatatlanul szükségesnek tartottam, a mit M[unkácsi]. elkerülhetőnek tartott, hogy biztos kiinduló pontúi legalább e g y kaukázusi nyelv terén alapos ismereteket szerezzek. Választásom nem volt nehéz. Nincs kauk. nyelv, a melynek csaknem tökéletes megismerése – természetesen az élő kiejtést nem számítva – minálunk, ilyen nagy távolságban, lehetséges volna, kivéve a grúz Igeorgiai) nyelvet, a mely több mint ezeréves irodalmával is magára vonja figyelmünket. Míg M. ezt a nyelvet mindössze Erkert [R. von Ereken: Die Sprachen des Kaukasischen Stammes. I–II. Wien, 1895.] jóformán hasznavehetetlen könyvéből ismeri, én ezen a nyelven már most is – olvasok, lassan, de olvasok, tudományos fejtegetéseket is megértek a szótár segítségével, eligazodom a grúz nyelven írt nyelvtanokban is, a szótárakat meg épességgel fönnakadás nélkül használom, szóval mindenkép első forrásból merítek és nem szorúlok arra, hogy mint M., tudományomat egy dilettánsnak a hibáktól csak úgy hemzsegő művéből szedjem.” (Magyar Nyelvőr 1903: 173.) Asbóth tehát előbb szakmai fölényre tett szert Munkácsival szemben, majd száz oldalon át zúdította rá a pergőtüzet a Nyelvtudományi Közlemények 1903. és 1904. évfolyamában. Támadásának főbb célpontjai azok a hibák, tévedések lettek, amelyeket Munkácsi sok esetben csakugyan elkövetett. Olykor bizony fárasztóan szószaporító körülményeskedéssel fogalmazott bírálatában Asbóth a Munkácsi könyvéből kipécézett suta, bot, görbe, gatya, hályogfa, féreg, icurka-picurka, Isten, gazda, gazdag, kincs, gaz, hús, had, hagymáz, hervad, ház, kacsint és néhány más szó köré csoportosította kifogásait, és nyelvészeti főbűnökben marasztalta el Munkácsit: a) Olyan nyelvekkel is kapcsolatba hozta a magyar nyelvet, amelyeknek még legújabb kori állapotáról is fogyatékosak a kutatók ismeretei, múltjukról, fejlődésükről, egymáshoz való viszonyukról pedig éppenséggel semmit sem tudni. b) Állathívogató meg hangutánzó szavakat is bevont hasonlításai körébe. c) Kénye-kedve szerint szabdalta részekre a magyar és a vele kapcsolatba hozott idegen nyelvi szavakat. d) A hasonlításba általa bevont kaukázusi szavak gyakran hibásak vagy félreértelmezettek. – Asbóth végkövetkeztetése sértően gúnyos hangnemű: „M. nagy munkája nemcsak a magyar nyelvre és a vele szoros rokonságban álló nyelvekre mutat ki egészen új igazságokat, hanem mély nyomokat fog hagyni, ha igaz, az egész európai nyelvtudományban, mert ő ép olyan világosan és biztosan fejtegeti az indogermán szók, köztük az oszét szók történetét, a mint az előtte alig ismert kaukázusi nyelvek fejlődését, régi alakulatait, mert ha tudása korlátolt is, bátorsága nagy és képzelőtehetsége csodákat mivel.” (Nyelvtudományi Közlemények 1904: 121.) – A túlságosan is szigorú, kiveséző bírálat megtette a magáét: Munkácsi művének második kötete már nem jelent meg.
A magyar helyesírás eredetéről folytatott vitában Asbóth előbb megcáfolta Hunfalvy Pál vélekedését arról, miért van a magyar helyesírásban a latin eredetű s betűnek s hangértéke. Hunfalvy szerint a mise, János, apostol, sátán-féle szavak eredetileg a magyarba is sszel jöttek át, később azonban s-ük a magyarban s-sé fejlődött, s ezért a magyarság az s jelét is az s jelölésére vitte át. Asbóth rámutatott arra, hogy szláv jövevényszavainkban.s s változásnak semmi nyoma. Ezért nem fogadta el a magyar helyesírás latin eredetét, hanem a cseh eredet mellett foglalt állást, azzal érvelve, hogy a magyarság első térítői, Szent Adalbert tanítványai csehek voltak, és hogy a latin s-nek s hangértéke a cseh helyesírásnak is jellemző vonása volt egészen a XIX. század közepéig. Asbóthtal szemben Volf György azt tartotta, hogy a magyar nyelv latin betűs helyesírásának alapja a latin hangoknak északolasz, közelebbről velencei jellegű ejtése. Melich János elutasította Volf teóriáját, és hivatkozva arra, hogy a magyar keresztény terminológia délnyugati szláv (szlovén, horvát) eredetű és a X. századból származó szlovén, ún. Freisingeni Nyelvemlékek helyesírása minden lényeges hangnál megegyezik a legrégibb magyar helyesírással, a magyar helyesírás eredetét a szlovénben kereste. Ebbe Asbóth is belenyugodott, és elismerte, hogy a magyar helyesírás eredetének kérdését Melich elég közel vitte a végleges megoldáshoz. (A vita további, Asbóth halála utáni menetéhez l. Kniezsa István: Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig 63-78.)
Szenvedélyes vitát folytatott Asbóth Volf Györggyel a legrégibb szláv irodalmi nyelv (ószláv, óegyházi szláv) hazájának, valamint Melich Jánossal szláv jövevényszavaink rétegződésének kérdésében. Ezekről fentebb már megemlékeztem.
Egyébként Asbóth a tudósok egész sorával vitába szállt, ha valamely részletben nem értett velük egyet. Volf Györgyön, Munkácsi Bernáton és Melich Jánoson kívül alkalomadtán terítékre került nála Hunfalvy Pál, Riedl Frigyes, Szarvas Gábor, Kunos Ignác, Alexics György, Karácsonyi János, Simonyi Zsigmond, Horger Antal, Gombocz Zoltán, Szily Kálmán, Csűry Bálint, Milan von Sufflay, Hugo Schuchardt, Aleksander Brückner, sőt – a szeretve tisztelt, nagy Vatroslav Jagić is.
Ám a Gombocz Zoltántól és Melich Jánostól szerkesztett Magyar Etymologiai Szótárt a dicséreteket rendkívül fukar kézzel mérő Asbóth méltóképpen, nagy elismeréssel fogadta: „A magyar nyelvészek ünnepet ülnek – megjelent a Magyar Etymologiai Szótár első füzete! Nem hiszem, hogy akad köztünk komoly tudós, a ki azt mondhatná: én többet vártam, ennél jobbat, szebbet vártam! Készakarva hozzátettem a »szebbet« is, mert ez a pompás füzet, a melyben annyi szorgalom és tudás rejlik, külső csinjével is megnyeri az olvasót.” (Nyelvtudomány 1915: 64.)
Ha nyomós oka volt rá, így is tudott értékelni.
