AZ EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM KATEDRÁJÁN (1952–1970) ÉS A NYUGDIJAS ÉVEK (1970–1975)
AZ EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM KATEDRÁJÁN (1952–1970)
ÉS A NYUGDIJAS ÉVEK (1970–1975)
ÉS A NYUGDIJAS ÉVEK (1970–1975)
1. Bárczi Géza 1952 szeptemberétől a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának II. sz. Magyar Nyelvészeti Tanszékén mint tanszékvezető egyetemi tanár folytatta munkáját. Elmondhatjuk, hogy az ötvenes és hatvanas években mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben itt is tovább szélesedett és gazdagodott oktatói, tudományos és közéleti tevékenysége.
Milyen célokat tűzött ki maga elé? 1952 júniusában írja: „Jelenlegi tudományos munkám és jövőbeli tudományos terveim … egyrészt a történeti nyelvjáráskutatásra irányulnak, jelenleg a XVI. századi nyelvjárások területi megoszlására igyekszem világosságot deríteni. Tervezem másrészt a Szófejtő Szótár új, lényegesen bővített kiadását.
Legközelebbi munkaprogramom, mely jelenleg is a legnagyobb mértékben leköt, egyetemi tankönyvek írása… További kisebb tanulmányok előkészületben vannak. – Oktatói terveim továbbra is egyrészt az új tanárnemzedék nevelésére irányulnak: elsősorban népszerűbbé óhajtanám tenni a nyelvészetet a magyar szakos hallgatók között, ellátva őket nemcsak a szükséges ismeretekkel, de tanítva őket a tudományos gondolkodásra, hogy pályájukat szeressék, szakmájukban továbbképezhessék magukat, s kritikával viszonyuljanak a tudomány fejlődéséhez.” (A közoktatásügyi miniszternek szóló kérelme még Debrecenből. MTA Könyvtára Ms 5912/239.) Azt máris jelezhetjük, hogy a Szófejtő Szótár új, bővített kiadását kivéve messze eleget tett kitűzött céljainak. (L. a tudományos eredményeit tárgyaló fejezetben.) Itt csupán arra utalok még, hogy 1963-ban jelentette meg A magyar nyelv életrajza c. szintézisét (második kiadása 1966-ban és a harmadik 1975-ben jelent meg), amelyért 1970-ben az Állami Díj I. fokozatával jutalmazták. Egyébként a feljegyzések szerint ezt a munkát 1964. február 24-én ismertették a párizsi rádióban.
2. Tanszéke irányításában – 1955-től, örömömre, én is a tanszék tagjai közé tartoztam – azt folytatta, amit Debrecenben elkezdett. Szigorú követelményei megmaradtak: végigtanítani (előadásokon, szemináriumokon, gyakorlaton) minden részstúdiumot, és aztán megállapodni alaposabb kutatás céljából néhányuknál. Továbbá: olvasni, tanulni minél többet és dolgozni, vitatkozni, írni, publikálni. Megmaradtak a tanszéki kötetlen (tehát nem értekezleti jellegű) megbeszélések is, amelyeken beszámoltunk akkori kutatásainkról, a legújabb – esetleg problematikus – folyóiratcikkekről és az oktatással összefüggő problémákról. (Egyébként hogy Bárczi professzor milyen sokat adott az órák színvonalára, azt jól mutatta, hogy gyakran osztályozta előadásait, szemináriumait, és az ő hatására mi is ezt tettük, természetesen az indokokat sem hallgatva el.) A középpontban ezután is a nyelvtörténet állott: ezzel foglalkozó órákat tartottunk, ilyen irányban kutattunk, ebben éreztük igazán jártasnak magunkat (jellemző módon nemegyszer úgy „játszottunk”, hogy bizonyos, egyikünk által említett szavak eredetét kellett kitalálni). Mint már utaltam rá, professzorunk nem zárkózott el a mai nyelv vizsgálatától sem. Eredményesen művelte például a lexikográfiát (egyik irányítója volt A magyar nyelv értelmező szótára munkálatainak), a stilisztikát, és kedvenc szakterületei között tartotta számon a dialektológiát (irányította a nyelvatlaszmunkálatokat, mindig részt vett, még idős korában is az egyetemi nyelvjárásgyűjtő tanulmányutakon), a nyelvművelést, valamint az argóval, a nagyvárosi nyelvvel való foglalkozást, külön hangsúlyt téve a munkálatok elméleti és módszerbeli vonatkozásaira.
3. Külön kell szólnunk a sajnálatos módon nagyon rövidre szabott nyugdíjas évekről (1970–1975). Bárczi professzor körül valójában nyugdíjba menetele után sem változott semmi. Bejárt az egyetemre rendszeresen továbbra is, speciális kollégiumi előadásait megtartotta, ott volt a Kruzsokban, folytatta mint elnök a Magyar Nyelvtudományi Társaság irányítását, mindezzel mintegy azt példázva, hogy számára az élet és a munka egyet jelent.
Látása azonban fokozatosan gyengült, de ez sem tudta meggátolni például abban, hogy részt vegyen az anyanyelvi és más konferenciákon. 1972. október 13-én például Adán magával ragadó beszéd kíséretében leplezte le Szarvas Gábor mellszobrát. Beszédének fő mondanivalója ez volt: „Jelentékeny mértékben Szarvas Gábor érdeme, hogy most magyarul úgy írhatunk és beszélhetünk, ahogy írunk és beszélünk.” 1973. április 18-án meg a legmeghittebb barátnak kijáró beszéddel búcsúzott Pais Dezsőtől, szabadon mondva szavait, mert akkor már nem látta a kezében tartott papírlapot. És még 1974 májusában is leutazott Zalaegerszegre, hogy a Pais Dezső tudományos ülésszakon – méltatva Pais professzornak és Zalaegerszegnek, valamint Zala megyének a szoros kapcsolatát – külön záróelőadásban térjen ki a Pais professzor által művelt diszciplínákra.
Ha belepillantunk Bárczi Géza publikációs jegyzékébe, a nyugdíjban eltöltött mintegy hat év semmiben sem különbözik az előzőektől. 1974-ben jelent meg Nyelvművelésünk c. munkája (Gondolat K., 138 1.). Hat dolgozata foglalkozik etimológiával, három hangtörténettel, három alaktani kérdésekkel, nyolc nyelvtudomány-történeti jellegű, és még sorolhatnám tovább.
A sors kegyetlensége, hogy jóllehet Bárczi tanár úr szemműtéte sikerült, a látás örömét azonban egyáltalán nem élvezhette, korábbi betegsége következtében 1975. november 7-én elhunyt. A barátok, a kollégák, a tanítványok nagy serege kísérte utolsó útjára a Farkasréti temetőben 1975. november 17-én (a búcsúbeszédeket l. MNy. 72: 1–10).
