A FINNUGOR NÉPEK NÉPRAJZÁNAK, MITOLÓGIÁJÁNAK, ILLETVE AZ ÚN. MAGYAR ŐSVALLÁSNAK A KUTATÓJA
A FINNUGOR NÉPEK NÉPRAJZÁNAK, MITOLÓGIÁJÁNAK, ILLETVE AZ ÚN. MAGYAR ŐSVALLÁSNAK A KUTATÓJA
Barna Ferdinánd gazdag és szerteágazó életműve végső soron szerves egységet képez. Bármivel foglalkozott, bármit is kutatott, voltaképpen egy fő kérdést szeretett volna megoldani, ill. egy téma beható megismerésére törekedett: a magyar ősműveltség érdekelte, s e kérdéskörön belül: a magyar ősvallás.
Tanulmányai kezdetén, a szabadságharcot követő években Ipolyi Arnold nagy műve jegyezte el ezzel a tárggyal, a szigorú kritika s a kibontakozó vita vele is felfedeztette a Mitológia nagy erényei mellett a fogyatkozásokat. A hiányzó adatokat az éppen akkoriban fellendülő másik nagy őstörténeti stúdium, a finnugrisztika területén reménylette megtalálni. Hitte, hogy a rokon népek tanulmányozása s az így nyert adatok helyettesítik, helyettesíthetik a régi, a pogány magyar életre vonatkozó, az írásbeliségbe be nem került adatokat; bízott abban, hogy Ipolyi módszerével, de azokat a rokon népekre is kiterjesztve a népélet vizsgálatával, a nyelv, a néprajz és folklór megvallatásával a magyar kérdések megoldásához is közelebb jut. Ez a magyarázata annak, hogy számszerűleg is e tárgykörből írta a legtöbb dolgozatát, ezek a művek tekinthetők legkiérleltebb megnyilatkozásainak. Ugyanakkor elszakíthatatlan szálakkal kapcsolódnak többi témájához, számos hivatkozással, utalással kötődnek egymáshoz értekezései, s ennek a sornak szerves tartozéka Kalevala-fordítása is.
A finn mellett – fentebb már részletezett okokból – főként a votják és a mordvin néprajz, hitélet foglalkoztatja, s érdeklődése olyan intenzív, hogy nem éri be az idegen nyelvű szakirodalom elolvasásával és feldolgozásával, hanem valamiképp lehetőséget keres és talál arra, hogy az Orosz Földrajzi Társaság ösztöndíjával 1877 tavaszán ösztöndíjas tanulmányutat tegyen a mordvinok földjén.* – Az előzőekben is többször sajnálkoztunk, hogy életrajza, jelleme alaposabb megismeréséhez úgyszólván semmi személyes dokumentum nem áll rendelkezésre, még sajnálatra méltóbb, hogy erről az utazásról, ill. körülményeiről semmit sem tudunk. A magyar finnugristák közül ilyképp Regulyt követően Barna a második olyan tudós, aki személyesen járt a nyelvrokon népeknél; s az egyetlen, aki – tudtommal a mordvinok közt kutatott. (Mordóviába, utóbb, évtizedekig nem tudott eljutni magyar kutató, végül is csupán Lakó György tölthetett el fővárosukban néhány napot 1951-ben, s ugyancsak igen rövid ideig Dugántsy Mária fordult meg a mordvinok között a hetvenes évek közepén – hivatalos engedély nélkül.) Barna útja dokumentációjának nem sikerült nyomára bukkannom, az Orosz Földrajzi Társasággal való kapcsolatáról sem került elő eddig egy betű sem.
B. F. nem járt a mordvinoknál. Minderről részletesebben a kötet végén.
Áttérve dolgozataira: noha az e fejezetben tárgyalt témában a legotthonosabb (véli magát a legjáratosabbnak), éppen ezért ezeket kell a legtöbb fönntartással, óvatossággal olvasni, s állításait lehetőség szerint szembesíteni a friss szakirodalommal, nyelvi adatait pedig (ezek között, sajnos, sok a pontatlan, egy-egy eredeti szó többszörös transzliterálása miatt eltorzított alak) ellenőrizni. – A votjákok pogány vallásáról című dolgozatának (1885) már első mondatánál fennakadunk: „A votjákok vallása – tiszta samanizmus.” Egy további állítása is vitatható: „…a votjákok összes istenei két csoportra oszlanak: jó és rossz istenségekre…” (4.) Alább szóba kerül a cseremiszek vallása is, amelyről a következőket állítja: emez „összehasonlítva a votjákokéval, általában azt mondhatni, kidolgozottabb, összefüggőbb, hitregészetök határozottabb” (19.). Nos, ez több mint vitatható! – Igen röviden megemlékezik a többi rokon nép vallásáról is (pontosabban arról, ki és hol foglalkozott hazánkban e kérdésekkel) (24.), majd ezek után megállapítja: „Az itt elszámlált rokonnépek pogány vallásai közül a pogány magyarok vallásához leghasonlóbbnak találtam eddig a mordvinok vallását (24.)… ezúttal csupán csak azon egyező vonások egybeállítására szorítkozom, melyek a votják, mordva és magyar nép szokásai között még máig is élnek, s így észlelhetők is akár a magyar nép babonáiban, akár egyéb intézményeiben, s mint ilyenek, közös eredetre vallanak.” (25.) Ez a néhány mondat önmagáért beszél, világosan kifejtik Barna Ferdinánd szándékait, részben módszereit is. Egyben azt is, ami munkáiban elfogadható (részben ma is), egyes adatait, fejtegetéseit, leírásait; azt is, amiben téved, a párhuzamos jelenségek közvetlen azonosítását; a jelenlegi rokonnépi hitélet identifikálását vélt magyar megfelelőikkel, ill. az egészet együtt a magyar ősvallással. – S világos választásának indoka is: a legsajátosabbnak, legegzotikusabbnak felfogott votják s mordvin hitéletet teszi meg kutatásai alapjául.
Mint maga is kijelentette, magyar őstörténeti vizsgálataihoz a rokon népek sorából a mordvinokat tartotta a legfontosabbnak, akikkel három önálló dolgozatban foglalkozik (a votjákokról kétszer értekezett). – A mordvinok körében önálló kutatásokat is folytatott, s nem véletlen, hogy javarészt kompilációs, ismertető – szintetizáló értekezései közül viszonylagos önállóságával (saját megfigyeléseivel, fejtegetéseivel) kiemelkedik A mordva nép házassági szokásait tárgyaló munkája (1877). Elgondolkodtató azonban, hogy ezt is az utat követően 10 év várakozás után olvasta föl, amikorra friss benyomásai meglehetősen elhalványulhatak. Jelentést, útibeszámolót, cikket erről az útról nem készített, ill. ilyenről nincs tudomásom. Az 56 lapos tanulmány figyelmes elolvasása ismételten arra vall, hogy a szerző változatlanul túlzottan szerény, rejtőzködő természetű marad, igen ritkán nyilatkozik egyes szám első személyben, mintha a vizsgálatokat többedmagával végezte volna. Barna Ferdinánd több más témájú dolgozatot is tervezett a mordvinokról, megvalósításukra azonban nem tudott sort keríteni. Most pedig szóljon ő maga útja körülményeiről, megfigyeléseiről:
„Az 1877. év tavaszán, az orosz császári földirati társaság határozatából, a mordva népszokásokat búvároltam… Az én kutatásaim célja volt: búvárolni a mordvákat mind embertani, mind néprajzi tekintetben; megvizsgálni testalkatukat, ábrázolni életmódjok sajátosságait; meghatározni e népfaj előbbi s jelenlegi lakhelyeit s a szomszédnépek által reájok gyakorolt hatást. S minthogy a néptani osztály éppen ez időtájban a jogászati búvárlatokra nézve is szigorú minta-szabályzatot készített, azért ez állapotokat is vizsgálatom tárgyává tevém. A magamra vállalt feladatok megoldásában több egyének szíves segélyével sokkal jobban boldogultam, semmint reménylhettem, nem mintha az anyag fogyatékosságától tarthattam volna, hanem inkább azért, hogy annak sokasága megdöbbentőleg nagy volt, sokkalta nagyobb, mint ahogy azt reménylhettem. Így csakhamar észrevehettem, hogy a mordvák jogi ügyeiket illető vázlatok egymagokban is meglehetős terjedelmű művet tennének ki… [4.] … igen gyakran találtunk papok nélkül ellevő falvakat… [10.] … észrevettük, hogy a szülők néha kiskorúakat is eljegyeznek. [12] Az előtt, nem oly régen, mint nékünk beszélték… [25.] … a metszava szó, melyet mi is hallottunk, annyi mint a mi »galambom« szavunk. [27.] Mi magunk is a mordva életet vizsgálván, mindig úgy tapasztaltuk, hogyha a házasság nem »liszez« [= nőrablás. D. P.] útján hajtatott végre, a fiatal ember mindig maga jár el a házassági ügyében … [36.] Mi a részünkről tett vizsgálatok alapján szintén megerősíthetjük, hogy a fentebbi tudósítások teljesen igazak, s azokhoz csak még néhány mozzanatot csatolunk … Mind az erza, mind a moksa nép mindig megtartja a »lakodalmi áldomásivást«, melyet a mordva nép a leánykérés és lakodalmi szertartások főmozzanatának tart… [43.] A menyasszonyi versek és panaszok igen sokfélék, s mi, hogy némi fogalmat adjunk rólok, itt csak néhányat adunk, maga készítésű alkalomszerű dalokból. [48.] Mint már fentebb is említém, a moksa nép a leánytorokat nem tartja szokás-követelte különleges vendégségek gyanánt, és kutatásaimban úgy tapasztaltam, hogy kézfogón és lakodalom között a menyasszony leánybarátai ez egész idő alatt összegyűlnek nála és segítenek neki a ruhái varrásában… Az erza nép azonban a leánytorokat ősrégi szokáskövetelte lakodalmi részleteknek tartja. [52–53.] Estefelé megkezdődik… a menyasszony magasztalása… Hogy némi fogalmat adjunk e magasztalásokról, közlünk itt egy, az erza népnél igen elterjedt dalt, melyet történetesen a lukojanovszki kerületben hallottunk:
Katánk szelid mint a bárány,
Katánk szép mint a nap,
Katánk feje mint a virág,
Katánk emlői mint a dombok,
Katánk lábai mint a tölgyfák,
Katánk kezei kicsinyek, mint gyermeknek,
Katánk termete mint a hársfa,
Valamint a hársfa, úgy nem hajlik,
Valamint a hársfa, úgy nem ing meg.” [54–55]
Katánk szép mint a nap,
Katánk feje mint a virág,
Katánk emlői mint a dombok,
Katánk lábai mint a tölgyfák,
Katánk kezei kicsinyek, mint gyermeknek,
Katánk termete mint a hársfa,
Valamint a hársfa, úgy nem hajlik,
Valamint a hársfa, úgy nem ing meg.” [54–55]
A tanulmány részletesebb értékelésére több okból sem vállalkozhatunk. – Az ún. „népi színjátékok” közül épp a lakodalom az, amelynek a leggazdagabb a szakirodalma – a rokon népek körében is. A mordvinokat illetően pl. Barna értekezése megjelenése idején szakszerű, fontos gyűjtésekbe kezdett már (s eredményeit korabeli helyi fórumokon közzé is tette) a kiváló nyelvész, néprajzos mordvin származású Makar Jevszevjev (1864–1931). Leghíresebb összefoglaló monográfiájának címe (orosz nyelven): A mordvin lakodalom (Moszkva, 1931. 311 l.). Jevszevjev cikkeit és könyveit ma is alig ismeri, emlegeti a nemzetközi (benne a magyar) finnugrisztika, s már csak ezért sem érdektelen, nem is avult el Barna érdekes, adatokban bővelkedő leírása. A tanulmánnyal kapcsolatos összbenyomásom: mintha befejezetlen lenne, mintha Barna Ferdinánd nem írta volna le mindazt, amit erről a témáról tudott!
Harmadik fontos, de a legproblematikusabb mordvin tárgyú értekezését 1877. április 16-án olvasta fel, s 1879-ben publikálta. Ha expedícióját követően tartotta volna felolvasását, arra semmiképp sem maradt volna már ideje, hogy saját megfigyeléseit is beépítse mondandójába; így ezt útjától független megnyilatkozásnak vélem, de ugyanakkor Barna egyik legjellegzetesebb őstörténeti, mitológiai, néprajzi felfogását is jól summázó munkának. Címe szerint a mordvin hitvilágról értekezik (A mordvaiak pogány istenei és ünnepi szertartásai), lényegében a finnugor és a magyar mitológia párhuzamait keresgéli, s reményli egyben megtalálni, itt is (miként még két alább tárgyalandó cikkében).
Néhány szemelvény minden magyarázatnál meggyőzőbben bizonyítja Barna Ferdinánd nagyfokú felkészültségét, lexikai ismereteinek gazdagságát, ma is érvényes felismerését az oroszországi források felhasználásának szükségességéről. De a „lépre menés” pszichológiáját is a nyilvánvalónak, vitathatatlannak látszó egyezések, párhuzamok, analógiák feltüntekor. Kár és igazságtalanság ebben csak őt elmarasztalni, hisz világnagyságnak kikiáltott elődei és kortársai is gyakran engedtek az igencsak vonzó kísértéseknek, az igazság jogarát magukhoz ragadó nyelvészek csakúgy, mint a többi diszciplína képviselői.: „A finnugor népismeret még napjainkban is egészen műveletlen tér… a rokonnépek sajátságos helyzetét, erkölcseit, pogányünnepi szertartásait sat(öbbi) tárgyazó tömérdek irat található szétszórtan, különösen az orosz időszaki irodalomban… valamennyi között leggazdagabb kincseket tartalmaz a Földirati társaság levéltára Sz-Pétervárott, ahova főleg az orosz papságtól harminc év óta folyvást özönlenek az ethnographiai leírások… [3.] A zűrjéneket illető dolgozatok bírálója hosszú időn át a hírneves Sawwaitov látszik voltnak [sic! D. P.], a mordvaiakat illetőknek pedig Melnikov P. I… Nevezetesek azon következtetések, melyekre a szerzőt eme búvárlatok juttatják vala… [4.]”
S most kulcsmondatok következnek: „Ő arra az eredményre jutott, hogy a legtöbb éjszaki és keleti oroszországi népies ünnepi szertartások a szentek névünnepén pogány finn szertartások, és a lakosság turáni eredetét bizonyítják…” Lám a „turáni, ill. pánfinn gondolat” nyelvészeten túli jelentkezése, l. majd még J. Krohnnál és másoknál. Mindennek persze a szakszerűbb, tudományosabb, politikától mentesebb, naiv, 1919 előtti formájában! „Déli és nyugati Oroszországban azoknak semmi nyoma. A létező hozzáadások némely finn kútfőkre való ujjmutatások. Az előadási modorban is tétettek némi változtatások… [azaz Barnánál nagyon ritka jelzése annak, hogy saját véleményt is mond, korrigál, javít vagy kiegészít! D. P.]. (4.)
És néhány „egyezés” – mutatóba: „A nyíl cultusra nézve azonban igen is van, még pedig nevezetes ráolvasásunk; igaz hogy a keresztyén korból, de e ráolvasás a Kalevalában olvasható egészen hasonló ráolvasással oly sokban egyezik, hogy nemcsak azt igazolja, hogy ily fegyver-cultus csakugyan létezett pogány őseinknél, hanem egyszersmind megvilágítja azt is, hogyan alakították át őseink keresztyénekké léve egykori pogány szertartásaikat, ráolvasásaikat keresztény imádsággá, helyesebben ráolvasássá… a Peer-codexben… o n’yl al’ meg marianak zyzesegenek myatta…” (60.)
„A magyar közmondás tehát »búsuljon a ló, elég nagy a feje« szintén nem esetleges találkozás, hanem az ősi pogány nézet egy nevezetes és sokat bizonyító töredéke, egy darab mythos…” (65.)
„Mily nagy régiségek e játékos versikék, megítélhetjük onnan, hogy amint ezt a finn „Irodalmi társaság” közlönye f. évi folyamából látom, az »Egyetem, begyetem«, a zürjéneknél még mind e mai napig szintén meg van, habár értelmét épp oly kevéssé tudják már, mint mi. – Álljon itt a zürjén szöveg a Kriza Vadrózsái 128. lapján olvasható szöveggel egyeztetve:
Székely:
Ögyötöm, bögyötöm
Tijom, tájom
Tozszsok, bozszsok
Bányabükki
Bükk magyaró,
Tijom, tájom
Tozszsok, bozszsok
Bányabükki
Bükk magyaró,
Zürjén
Ögödym, ögödym
Tyvjän, konjön
Tödtsör, pödtsör
Niss jam vartön
Puon, pegyschön
Broton lyijiss
Tyvjän, konjön
Tödtsör, pödtsör
Niss jam vartön
Puon, pegyschön
Broton lyijiss
(Suomi II. j. 11 osa, 33 l.)”
„… gyermekkoromban még ezt rendesen labdázás előtt így szoktuk mondani:
Angete Pankete
Czukutye me
Aber Faber domine
Iksz, piksz…
Czukutye me
Aber Faber domine
Iksz, piksz…
De hát mi ez az »Ankete Pankete czukutye me«? Rössler a maga kitűnő munkájában „Rumänische Studien” egy jó csomó altáji pogány vallási töredéket mutat ki, amilyen például: a medve-tisztelet, mely az oláhsághoz a mordvákkal közel rokon bolgároktól származott át, s íme ilyen, még pedig nevezetes mythologiai töredék a fennebbi is, ugyanis az »Ankete Pankete« se több, se kevesebb, mint a mordvák égistenasszonya »Ange Pat’äi« nevének eltorzítása, a »czukutye me« pedig tisztán oláhul van és annyit tesz: »csókolj meg engem«, vagyis ez egy szeretetteljes fohász a gyermekek védőjéhez: »Ange Pat’äi csókolj meg engem«. És ez a közvetlenség [!] a mily költőien szép, a mordva pogány vallási fölfogásnak éppoly egészen megfelelő…” (69–70.) (Lám, valahol itt rejlenek a magyar előzményei a Lükő által később ismét felvetett kapcsolatoknak az obi-ugor, ill. a román medvekultuszban.) „…a pogánykori ősértelemben vett »Kisasszony«-nak, mely őseinknél a »Természet tündéré«-nek egyik neve volt, a finnben sem hiányzik vala megfelelője…; amilyenek: »Ilmatar« = »Légleány«, »Luonnotar« = »Természetleány« stb… Nyilvánított nézetemnek nem kis erősségére szolgál, s nem kis részben alkalmas azt megvilágítani azon körülmény, hogy az »ég istenasszonya« tisztelete nemcsak a mordvák- és finneknél, hanem… ez hajdan a hozzánk legközelebbi rokon voguloknál még nagyobb mértékben volt így. Ugyanis az Ob mentén… nagyszerű kőszobra állott, melyet az oroszok »Zolotina baba«-nak »aranyasszony«-nak hívnak vala, s messze földön híres volt, s legbecsesb bőrökkel szoktak volt neki áldozni. Maga a szobor… öreg nőt ábrázolt ülő helyzetben, ölében kisdeddel… Hogy ezek semmi egyebek nem lehetnek, mint a finn… »természet szűze« a magyar »Kisasszony« megfelelő képei, bizonyosnak látszik előttem… Íme ez képezi a magyarázatát annak is, hogy a Mária-cultus hazánkban oly hirtelen elterjedett, s a magyar népnél oly mély gyökeret vert; oka ennek az, hogy mint kifejtém, ily nézet a pogány vallásban sem hiányzik vala…” (76–77.)
Mindehhez csak annyit: az „Aranyasszony” kérdésnek időközben nagyra nőtt az irodalma, mibenlétére, „rejtély”-ére azonban nincs még megoldás. A Barna Ferdinánd megkezdte kutatásokat „ősvallásunk istenasszonyá”-ról Kálmány Lajos folytatta, de a téma fölvetésében, az előzmények és a finnugor párhuzamok feltárásában az érdem címszereplőnké.
Az ősvallási kérdéskört illetően összefoglalónak vélt, 1880-ban felolvasott nagy dolgozata (Ősvallásunk főistenei megjelent 71 lapon 1881-ben) végső soron – miként maga is írja – az előzőekben tárgyalt munka folytatása, kiegészítése (s némely részletekben helyesbítése; 14.) Hangsúlyosabbak azonban a magyar megfelelések, mivel ismét átböngészte ifjúkora meghatározó művét, Ipolyi mitológiáját, s ehhez most már bőségesen adódott hozzáfűznivalója. Az egymással kapcsolatba állított újabb jelenségek, szokások további részletezésére (magyarázatára, cáfolatára) azonban nincs már további tér. Fontosabb s célszerűbb a gondolkodásmódjára, munkamódszerére vonatkozó megnyilatkozásainak bemutatása, érdekesek, több tekintetben napjainkban is helytállóak tudománytörténeti megállapításai: „…midőn a Sajnovics műve meg jelent s ő a magyarokat a finnekkel és lappokkal nyelvökre nézve azonosította: maga a finn elnevezés, mely alatt hazánk fiai csakis a lappokat tudták érteni, holott Sajnovics ez elnevezés alatt, jobb nem létében, valamennyi rokon népet értette, maga ez az elnevezés elegendő volt arra, hogy az egész állítás képtelenségnek tartassék, arról pedig mindenki megfeledkezett, hogy a nyelvbeli rokonság még korántsem jelent egyszersmind vérszerinti atyafiságot, avagy egyiknek a másiktól való származását…” (9.).
Még ugyanebben az évben újabb felolvasásra is vállalkozik az előzőkhöz szorosan kapcsolódó témáról, Ősvallásunk kisebb isteni tényei és áldozati szertartásai címen. Adataiban, egybevetéseiben – természetesen – akadnak új elemek, ötletek, de nem kevés a korábbi munkákból már ismert adat, állítás sem. – „Ősvallásunk” jelenségeire változatlanul a mordvin mitológiában talál magyarázatot, előzményt, s továbbra is szívesen hivatkozik a Kalevalára. Az elérhető, megismerhető friss szakirodalom ezúttal sem kerüli el figyelmét, az orosz és a finn kiadványokat jól ismeri, de elfogultság- és indulatmentesen citálja és használja (a vele ekkoriban barátságosnak már aligha mondható) Budenz közléseit is.
A fő szaktekintély és ihlető, sejthetően, Ipolyi Arnold (nem pedig Csengery vagy az 1861-ben megjelentetett Kállay), az ő fejtegetéseihez kísérli meg hozzákapcsolni saját felfedezéseit. Ami a magyarban kérdés, arra a mordvin hitvilágban van a felelet. Miként maga is írja: „Hogy mindez a mordva hitregészet adataival teljesen egyezik, az, előbbi értekezésem után, bővebb magyarázatot teljességgel nem igényel… [3.] Mint látjuk, a mordváknál a »tündéri aranykor« elenyészte a keresztyén vallással kezdődik; – ugyanez volt az eset a finneknél is, mint erről a Kalevala végső runójából meggyőződhetünk…
Mi ma nálunk, illetőleg mi volt ez előtt mintegy 30 évvel a »koledálás«?… – semmi egyéb, mint az ifjúság karácsonyesti házalása… végre mert »régi törvénynek« mondatik, amely szólásmódról immár fentebb kimutatám, hogy… egyértelmű a pogány ősvallással, – nem pedig az ószövetséggel. Hogy csakugyan ily nagy régiséggel van dolgunk, eléggé kitűnhetik először a székely és zalamegyei dalnak oly jelentékeny földirati távolság dacára is majdnem teljes egyezéséből; másodszor az alliterátiók elég gyakori voltából, mint: »havak hulladoznak«, »reme róma«, »régi törvény, nagy rőt ökör«, »hátán által hatvan kolbász«, »kődökibe köböl komló«, harmadszor a zalamegyeinek ilyetén kezdete: »Meggyüttek sz. István szolgái hideg havas országból«, ami nyilván a régi őshazát jelenti, honnan még sz. István idejében is szállingózhattak egyes csoportok az új hazába… negyedszer a »Porka havak hulladoznak«, melynek Kriza ily változatát is tudja: »Porka havak esedeznek«…” (14.)
Barna Ferdinánd bármelyik értekezéséből oldalszámra lehetne szemelgetni a ritka szövegeket, saját emlékeit, följegyzéseit, kiemeléseit a régi magyar irodalomból, kódexekből, tudóstársak köteteiből; az általa fontosnak ítélt és magyarra lefordított részleteket a külföldi szakirodalomból: a gyakran csak általa ismert folklór megnyilatkozásokat a magyar vagy a nyelvrokon népek költészetéből. – Elsődleges értékük nyilván önmagukban rejlik, de egyetlen szakágazat sem kerülheti meg idővel dolgozatai figyelmes áttanulmányozását, s az állásfoglalást következtetéseivel kapcsolatban. – A néprajz, a folklorisztika, a történettudomány, a régi magyar irodalom (az ősköltészet), a verstan kutatása mindenképp meríthet ötletet, újabb ihletet változatlanul meglevő problémái megoldásához, ha nem is olyan közvetlenül, egy az egyben megfelelések, azonosságok alapján, amiként azt Barna Ferdinánd képzelte és gyakorolta.
Meggyőződésem, hogy Barna Ferdinánd (elkallódott vagy valahol lappangó) kéziratos hagyatéka (feljegyzések, jegyzetek, ötletek, címek, vázlatok, dolgozattöredékek, szövegfeljegyzések, gyűjtések, fordítások, idézetek, stb.) gazdag lehetett. Könyveket nem valószínű, hogy gyűjtött, erre, mint minden fontos műhöz hozzáférő könyvtárosnak nem is volt szüksége, szerény fizetéséből egyébként is aligha telhetett komolyabb magánkönyvtár gyűjtésére. A nyugdíjazását követő utolsó hét évét súlyos betegen, élőhalottként tengette végig. Abból a tényből, hogy olvasni sem tudott, idegi, szellemi természetű betegségre, kórra gyanakodhatunk. Ebből következőleg nem sokat törődhetett a lakásán felgyűlt iratokkal, papírokkal, amelyek elhányódhattak, vagy szabad prédául szolgálhattak a betévedőknek. Akár maga is elajándékozhatta, elkótyavetyélhette, eldobálhatta egykori kincseit. E feltételezett archívumból úgyszólván semmi sem maradt fenn, feltehető örökösei, bátyja, öccse, ill. ezek családjai (a köztük levő viszonyról sem tudunk semmit) nem adták át az Akadémiának, sem más ismert közgyűjteménynek. Hagyatékából mindössze egyetlen kis írást lehetett közzétenni Adalékok közmondásaink s szólásaink eredetéhez címen. A megőrzés, de főként a közzététel elsősorban Munkácsi Bernát érdeme, aki szerteágazó életművébe sok mindent beépíthetett Barna gazdag munkásságából. Az utolsó, immár posztumusz Barna-publikáció – anyagközlés, s elsősorban a magyar folklórkutatás számára van némi jelentősége. A kiadás a közzétevő, Munkácsi Bernát érdeme. Nyilván egy készülő nagyobb dolgozat előmunkálata lehetett ez a kézirat, amelybe gyermekkori emlékeiből szólásokat, közmondásokat jegyzett fel Barna Ferdinánd.
Mindenesetre érdekesen alakult publikációinak kronológiája és tematikája; 1849-ben gyakorlati, nyelvészeti cikkel kezdi a pályát, majd közel másfél évtizedig nem ír; halála után 9 évvel teszik közzé utolsó cikkét, de ezt megelőzően már 1887 óta nem jelent meg újabb írása. Több, mint egy félévszázad szorul e két dátum közé, amelynek kezdőpontja nyelvészet, zárása néprajz, forrása pedig saját maga, ill. személyes megfigyelései, emlékei. Mindaz, ami közben van, az 1862 és 1887 közé eső huszonöt évben, óriási munka árán megszerzett tudás, rengeteg idegen anyag, amelyet megpróbált beépíteni s egyeztetni anyanyelve és magyar műveltsége sarkai közé – elsősorban őstörténeti szempontból.
