AZ UTOLSÓ MÁSFÉL ÉVTIZED
AZ UTOLSÓ MÁSFÉL ÉVTIZED
„…magam vagyok egyedül; nincs mellettem senki, kinek sorsában osztozzam, s ki az enyimben igaz részt vegyen.”
(Bartalus István, 1874.)
Az 1882. esztendő Bartalus utolsó, jelentős tudományos munkájának esztendeje volt. Az ezután következő csaknem két évtized sem múlott el azonban tétlenül. Ekkor folytatódott még – 1896-ig – a Magyar Népdalok köteteinek kiadása: a dalok zongorára adaptálása itt épp úgy jelentős munka lehetett, mint magának a kiadásnak realizálása.
1883-ban Bartalus még egyszer újabb terület meghódítására vállalkozott: A zeneköltészet elemei és műformái címmel az első magyar nyelvű formatani munkát publikálta. Könyvének anyagában – a századra oly jellemző módon – az elemi ritmustan és alapvető zeneelméleti ismeretközlés ötvöződik a téma teljességre törekvő ismertetésével, az összefoglalás igénye a tankönyvek metodikai követelményeivel, az objektív elemzések az esztétikai jellemzések kötetlenségével. Mind a zene elemeinek bemutatása, mind pedig a zenei formák illusztrálása során a magyar karakterisztikumok s magyar zenetörténeti szemelvények is fontos szerepet játszanak. Ez a könyv így összefoglalássá válik: összefoglalása a század magyar zeneelméleti tudásának és szemléletének épp úgy, mint a szerző évtizedeken át oly sokféle eszközzel és módszerrel folytatott küzdelmének az európai műveltségű és magyar sajátosságú zene megteremtéséért.
A zeneköltészet elemei és műformái hatalmas anyagot foglal magában, szerzőjének alapos tájékozottságáról és kitűzött céljának nagyságáról egyképpen tanúskodik. Hangja mégis mintha már fáradtabban csengene – az oly sokszor megfogalmazott kívánságok itt mintha már kevésbé meggyőzően szólalnának meg, a magyar nemzeti zene megteremtésének igénye itt mintha már némi rezignációval, s talán csak a távolabbi jövőbe vetett hittel hangozna.
Még határozottabban a múltat idézte a következő évben, 1884-ben kiadott Arany János dalai Petőfi, Amadé és saját költeményeire című kiadvány is: „… siettem részint az elhunyt megtisztelő bizalmának, részint a közóhajtásnak eleget tenni s ezennel bemutatok tíz dalt…” Dalainak hangszeres szólama nem a XIX. század végének új hangját reprezentálja, s a kötet előszava is mintha már csupán a múltra emlékezne. „Én az ötvenes évek elején ismerkedtem meg vele [Arany Jánossal] Nagy Kőrösön. Sem ekkor, se később Budapesten – a »Figyelő« s »Koszorú« szerkesztése folytán – egy szóval sem emlékezett arról, hogy valaha zenével foglalkozott. Végre a hetvenes évek elején, épen névnapja alkalmával – mikor baráti rendszerént meg szokták látogatni – társalgás közben a régi időkről lévén szó, tréfásan elmondá, hogy egykor tudott s még ma is tudna gitározni. – Salamon Ferencz a következő János napján inkább a tréfa folytatásaul, mint komolyan, egy ajándékkal – gitárral lepte meg s így vette kezébe a régen letett lantot. Oly tűzzel kezdett aztán játszani, hogy egy pár év múlva jobb szerkezetű hangszerről kellett gondoskodnunk. Ezt fia megbízásából én választottam. – Mint mondám, Salamon ajándéka inkább tréfa volt, de a későbbi borús nehéz évek azt bizonyítják, hogy a testben megtört, de folyton ép lelkű költővel senki sem tehetett volna nagyobb jót. Nem mondok sokat, ha azt állítom, hogy utolsó éveit e hangszer tette elviselhetőkké.… Hogy eredeti dallamokat is költ, ezt ismeretes tartózkodó természeténél fogva, családi körén kívül senkivel sem tudatta, s hogy e dalok nyilvánosan is szerepeljenek, arra gondolni sem akart. A dallamokra megtanította nejét s aztán-az énekszót gitárral kísérte. Szövegül részint saját, részint Petőfi költeményei szolgáltak s ezeken kívül a 18-ik századból Amadénak egy humoros toborzója.… Hogy Arany dalokat is költött, erről én csak a közelebb múlt év tavaszán, egy látogatás alkalmával értesültem, kevéssel a Tudós macskája kelte után s ekkor sem közvetlenül Aranytól, hanem a nejétől. Miután már nem volt titok, elővette a gitárt, előkereste a nagy bajjal hangjegyezett dallamokat… nagy bajjal, mert tudjuk, hogy már nem hallott jól s csak homályosan látott. Játszani akart aztán… játszott is, de a kéz, mely egykor oly biztosan írta hatalmas költeményeit, most elgyengülve, gyakran megtagadta a szolgálatot. Átvettem végre kéziratát, ama papírszeleteket, lemásolás végett; mert az eredetit meg akarta tartani, ha nétalán egyik vagy másik dallamon javítani tudna. … a megboldogult rám bízta a hármoniai képletezést, vagy zenei feldolgozást. Im! bemutatom a kész dalokat, kilenczet mint saját feldolgozásomat s a tizediket – Zách Klárát – Berta Sándortól, ki az elhunyt emléke iránti kegyeletből megbízatásomban szintén részesülni kívánt. A dallamokra vonatkozva szükségesnek vélem megjegyezni, hogy azokon egy hangot sem változtattam. Ez nem lett volna szabad; de egyikök sem szorult utólagos javításra.”
Ez a kis kötet emléket állít: emléket annak a szép és ellentmondásoktól mentes barátságnak, amely összekötötte a hatvanas évek kezdetétől a nagy költőt, Arany Jánost s a zenetörténész Bartalus Istvánt. Ugyanakkor mintha emléket állítana azoknak az éveknek is, amelyek a magyar zenei élet jövőjéért harcoló, barátokkal és ellenfelekkel körülvett tevékenységének korszakát alkották, amelyek a kudarcok és sikerek, harcok és nagy remények esztendői voltak.
Ez a korszak az 1880-as évek közepére már valóban csak továbbélő múltnak tekinthető. Ennek inggyőző- dokumentuma a Magyar Zeneköltők Kiállítási Albuma. Az 1885-ben megjelent kötet szerkesztője – s egyik szerzője – Bartalus István volt. A gyűjtemény zongoramuzsikát foglal magában. „Az idősebb (ötven éven túli) nemzedéket ebben a gyűjteményben a szerkesztőn kívül Liszt Ferenc, Heller István, Székely Imre, Ábrányi Kornél, Goldmark Károly, Zimay László és Nikolits Sándor képviselik, a »most delelőeket« Siposs Antal, Mihalovich Ödön, Bertha Sándor, Végh János, gróf Zichy Géza, a fiatalokat Aggházy Károly, Juhász Aladár, Major J. Gyula és Horváth Attila. Liszt ekkor hetvennégy, Horváth huszonhárom éves, a többiek e két korhatár közé esnek. … aki az ifjúság »ígéreteit« keresi ebben a kiadványban, lehangoltan fogja félretenni. Idősebb és ifjabb nemzedék mérkőzéséből itt merészség, erő és komolyság szempontjából mindenképpen az előbbi kerülne ki győztesen.” Szabolcsi Bence A magyar zene évszázadai című tanulmánykötetében (Budapest, 1961) ennek a kiadványnak tükrében a romantikus magyar zene útját és jövőjét is meghatározta. „A nagy vívmányokat… úgy akarják elérni, valóra váltani, hogy a már elmondottakat ismétlik, vagy erőszakkal keresnek új kifejezésmódot: mindkét úton csak epigonok maradnak, magyar és külföldi kezdeményezések epigonjai, visszfényei. Európával megmérkőzni ilyen körülmények között épp oly lehetetlen, mint akadémikus műzenestílus és elsekélyesedő népiesség teljes, szélsőséges szétválását megakadályozni. Innen a század végének nyomott hangulata, innen, hogy e korban a magyar műzenének valóban el kell színtelenednie, alá kell merülnie, el kell buknia. Így következik el a romantikus eszme s vele a romantikus nyelv, a verbunkos ősze és pusztulása.” Bartalus István – szerkesztőként – ennek a gyűjteménynek kiadásához adta nevét. Csaknem száz év múltával sem tekinthetjük ezt véletlennek: a Magyar Zeneköltők Kiállítási Albuma annak a munkának összegezése, amelynek Bartalus is részese volt, azt az évszázadot zárta le, amely hibáival és erényeivel Bartalus életművének nyomait is magán viseli.
Bizonyos, hogy ez a lezárás az 1880-as évek után már nem jelölt meg további utat a XIX. század zeneszerzője vagy zenetörténésze számára. A korszak muzsikája – hasonlóképpen építészetéhez, képzőművészetéhez – tovább nem járható zsákutcába került, ahonnan már csak erőteljes, falakat romboló, hagyományokat újrateremtő módon lehetett az új, jövőt sejtető ösvényre lépni. Az előzmények ismeretében nem írhatjuk Bartalus István – az ekkor hetven évét már betöltött – zenetudós rovására, hogy ezt a lépést már nem tette meg, már nem tudta megtenni.
A Magyar Zeneköltők Kiállítási Albuma után már valóban jelentőset nem publikált Bartalus. Írásai egyre ritkábban jelentek meg – az egykor oly termékeny, oly szerte ágazó tájékozottságú, minden iránt érdeklődő s mindenről véleményt formáló zenetudós és zeneíró mintha már nem is a jelenben, a XIX. század végén élne, hanem újraélné vagy továbbélné a század közepének világát. Témái már nem újak, közleményei a régebbieknek újrafogalmazásai, összefoglalásai, ismétlései. Ennek legpregnánsabb példája talán az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című kiadvány első és harmadik kötete (1888-ból, illetve 1893-ból): az előbbiben A magyar palotás zene és népdalok címmel hazai zenetörténetünk rövid összefoglalását s népdalkutatásainak eredményeit írta meg újból, a másodikban pedig Az egyházi zene hazai történetét foglalta össze. Újabb kutatásokról, újabb tudományos eredményekről egyik írás sem tanúskodik – Bartalus régi frisseségét, régi aktivitását, közvetlen reagálását itt már hiába keresnénk.
Az utolsó időszak elszigetelődését – a századvég speciálisan magyar, múltba forduló és alapjában dekadens zenei élete mellett – Bartalus személyes sorsának alakulása is meghatározhatta. Életének utolsó évtizedeiben egyedül, magára hagyatottan élt. „… családi életem tönkre ment; magam vagyok egyedül; nincs mellettem senki, kinek sorsában osztozzam, s ki az enyimben igazi részt vegyen. E csapás miatt sokáig nem voltam képes semmire. – De lassanként megint kezembe vettem a munka fonalszálait, s magamra parancsolám, annyit dolgozni, hogy a dolog miatt eszembe semmi egyéb ne juthasson.” A magánélet válsága – ahogy Odescalchihoz írt levelében 1874-ben megfogalmazta – az 1880-as évektől tovább mélyült. A hetvenes évek második felének és a nyolcvanas évtized első éveinek lendülete .fáradt beletörődéssé, küzdelmet. már nem vállaló, az újat tudomásul nem vevő szemléletté változott. Életének utolsó évtizedét a magány mellett – a múlt korszak barátai is, a hősi korszak harcostársai is máz eltávoztak – betegség és valóságos vagy vélt sértettség keserítette. Már 1888 novemberében így írt Csontosi Jánosnak: „Éppen most írtam alá a Pulszky-jubileumra meghívó ívet, de azóta előfogott a nyár folytán képződött betegségem; az aréna, melynél gonoszabb alig van.” Keserűségének, mellőzöttségének és meg nem értettségének érzését legteljesebben Szász Károly püspökhöz írt levelében (1893. jan. 21.) fogalmazta meg. „Több év óta olyan tagja vagyok a Kisfaludy-társaságnak, a ki elvonultan semmi tevékeny részt nem vesz az ülésekben. Azt hiszem ezelőtt nyolcz évvel kiadás végett bírálatra adtam volt novelláimat, s a bírálók ajánlották is kiadásra. Ez azonban addig késett, míg elunván a több évi várakozást, vissza nem vettem, azzal a kérelemmel, hogy a társaság – ha fontosabb ügyei miatt nem adhatja ki – legalább engedélyezze a firmáját hogy egy idegen kiadónak adhassam. Egy gyűlésen, hol Gyulai, jó barátom, Vadnai és Zichy Géza vitték a szót, a firmát is megtagadták, s Zichy különösen hangsúlyozta, hogy novelláim tele vannak személyeskedéssel. Sajnálom, de személytelen novellát írni nem tudok, s ha valaki magára veszi, arról nem tehetek. Egyszer Zichy Antal fenyegetett mind a két öklével, pedig becsületemre mondom, hogy a kérdéses novella írásakor rá nem gondoltam. Máskor Vadnai vette magára egy novellámat. Ezt – noha itt sem akartam Vadnait apostrophálni – kihagytam összes műveim sorozatából. Bármint legyen, a társaság még a firmáját is megtagadta, mi csaknem egyre megy azzal, hogy a tagsági hiúság örömét se élvezhessem. Legyen úgy a mint akarják. Én soha senkitől igazságtalan protekcziót sem irodalmi téren se közpályámon nem kértem, nem is kérek. Novelláim már azért is több méltánylást érdemeltek volna, mert ilyen faj a zenészeti életből a magyar irodalomban nincs. Hiszem és tudom, hogy a társaság kiadványai közt legalább egy harmadrangú helyet elfoglalhattam volna; de ha netalán magasabb érdekek miatt nem lehetett, hát méltán elvárhattam volna a társaság firmáját. Ily tisztességtelen, megbélyegző eljárással szemben nem tehettem egyebet, mint minden zaj nélkül visszavonulni. A társaságból nem léptem ki, nem is akarok, mert a tagságot ma is megtisztelőnek tartom; de tényleg többé nem akarok semmiben részesülni. Tekintsetek úgy mint egy élő halottat ki valószínűleg rövid időn belül tényleg azzá is lesz.” Vajon ennek a levélnek megkeseredett hangja elképzelhető lett volna-e harminc évvel korábban? Vajon nem érte-e Bartalust sokkal több, sokkal élesebb, sokkal érzékenyebben érintő támadás akár kritikusi, akár zenetudósi, akár írói pályája során? Úgy tűnik, ebben az időszakban nem az ellentábor ereje lett nagyobb, hanem Bartalus küzdőszelleme lett gyengébb, a jövőbe vetett hite lett erőtlenebb.
1898. január 29-én Szilágyi Sándornak – az időben az Egyetemi Könyvtár igazgatója s a Magyar Történelmi Tár titkára volt – már nem munkáról és tervekről írt. „A közelebb múlt december 21-ike óta egy lépést sem távoztam a szobámból; mert az ásztma nem engedi; étvágyamat egészen elvesztettem, minek következteül annyira el vagyok gyengülve, hogy nem is kívánkozom az utczára. Az ásztma miatt éjfél után csak egy támlás székben ülve szundikálhatok valamit. Meddig tart ez így? Nem tudom, de azt hiszem, hogy a tavasz közeledtével enyhülni fog.”
Bartalus István egy esztendővel ezután, 1899. február 9-én meghalt. Távozását sem a múlt túlélő generációja, sem a felnövekvő ifjabb generáció nem siratta el, haláláról a korabeli sajtóban alig-alig találunk híradást.
Zenetudományunk történetének első nagy fejezetében Bartalus István főszerepet játszott. Vitathatók gyakran kutatómunkájának eredményei – kétségtelen ugyanakkor, hogy magyar zenei múltunk egyik legkitűnőbb ismerője volt, olyan tudós, aki biztos szemmel látta meg a legfontosabb problémákat, aki először kísérelte megválaszolni zenetörténetünk számos nagy kérdését. Válasza nem lehetett teljes és nem lehetett hibátlan. Tévedéseinek korrigálására, megkezdett munkájának folytatására csak a XX. században került sor – befejezettnek még ma sem tekinthetjük.
