A TÁJSZÓTÁRAK
A TÁJSZÓTÁRAK
A tájszavak gyűjtése nálunk is viszonylag korán megindult, annyira, hogy Vörösmarty Mihály Magyar Tájszótár címen 1838-ban szótárat szerkeszthetett, és azt a Magyar Tudós Társaság ki is adta. A század második felében, különösen a Magyar Nyelvőr 1872-ben történt megindulása után, a tájszavak mennyisége felhalmozódott, de a gyűjtés csak olyan szavakra terjedt ki, melyeket a köznyelv, illetve az irodalmi nyelv nem használt, és a melyek kisebb vagy nagyobb területen előfordulva egy-egy nyelvjárásra jellemzőek lehettek.
Csűry Bálint Szamosháti Szótárában egészen más, sokkal nehezebb utat választott, melyet így fogalmaz meg: „A szótár anyagának gyűjtésében ez volt a vezető szempontom, hogy a szamosháti népnyelv egész szókincsére kiterjedjen. Eddigi népnyelvi szógyűjtéseink inkább szoros értelemben vett tájszótárgyűjtemények voltak. A közszó és tájszó éles megkülönböztetésével csupán egy teljes magyar szótár kiegészítői kívántak lenni. Az illető terület nyelvét nem önálló nyelvi egységként vizsgálták. E miatt nem is adhattak valódi képet a tanulmányozott nyelvterület teljes szó- és képzetkincséről. Ez az oka annak, hogy a magyar nép szó- és képzetkincséről mai napig sincs igaz képünk. Nem szakembereknek pedig sokszor egészen ferde fogalmuk van a népi szókincsről.” Csűry tehát nemcsak a Szamoshát tájszavait gyűjtötte össze, hanem a magyar közbeszéd azon szavait, melyeket e területen ismertek. Egy nyelvjárás teljes szókincsének rögzítése lehet cél, de annak megvalósítása nagyon sok nehézségbe ütközik.
Ez az elképzelés, amint azt Csűry maga is többször megírta és hangoztatta, Gombocz Zoltántól származik, aki ezt 1908-ban a Nyelvtudományi Társaság választmányi ülésén így fogalmazta meg: „…a gyűjtők csak azokat a szavakat írták össze, a melyek a köznyelv vagy irodalmi nyelv szókészletéből hiányzanak, holott hangtörténeti és nyelvtörténeti szempontból is éppen azok a szavak volnának a legfontosabbak, amelyek a köznyelvben is megvannak, tehát a közmagyar szókincshez tartoznak. Másrészt annak a megállapítása, hogy mely közmagyar szavak nincsenek meg ebben v. amabban a nyelvjárásban, fényt vethet nemcsak a magyar köznyelv megalakulására, hanem (jövevényszavaknál) esetleg az átvétel helyére és irányára is.” Egyelőre csak két szótár megírását javasolta: egy székelyét és egyet a nyugati nyelvjárásterületről. Érdekességként megemlítem, hogy Csűry Bálintot Zolnai Gyula javaslatára éppen akkor vették fel a Nyelvtudományi Társaság tagjai sorába, amikor Gombocz, a társaság titkára, elképzeléseit kifejtette.
Ebben az időben már Csűry a társaság rendszeres gyűjtői között szerepel, sőt a Magyar Nyelvben meg is fogalmazza a gyűjtéssel és feldolgozással kapcsolatos észrevételeit, melyen kétségtelenül érződik Gombocz felfogásának hatása: „…dolgozza fel a tanulmányozó a gyűjtemény legapróbb mondatát, legutolsó szavát is. Rakjon el minden sajátságot a maga fiókjába. Úgy járjon el, mint a statisztikus. Az illető sajátságra található összes példákat gyűjtse össze s írja együvé. Ne azt tartsa feladatának, hogy minden sajátságra csak egy példát említsen, hanem ahányat gyűjtött. (Természetesen, a hol kell és: ha tudja, magyarázza is meg a jelenségeket.) Ezzel az eljárással a nyelvjárástanulmányozó egy magasabb czélt is szolgál: egy nagy, egyetemes magyar nyelvtan eszméjét.”
A társaság csupán két szótár készítését tudta évi 400 koronával támogatni, ezért 1913 végén teszik csak fel Csűry Bálintnak a kérdést, hogy hajlandó-e elkészíteni a Szinyérváraljai tájszótárt. A következő év elején igenlő válaszára a megbízást és a támogatást egyaránt megkapta. Ettől kezdve évenként küldi a jelentést a társaságnak az ekkor már Szatmár megyei Tájszótárnak elnevezett munkájáról.
A szótár létrejöttéről 1933-ban a Magyar Nyelvtudományi Társaság ülésén, illetve a Magyar Nyelvben, majd 1935-ben a Szamosháti Szótár bevezetőjében számol be. Itt mondja el, hogy munkájának alapanyaga szülőfalujából, Egriből származik, és sohasem hagyatkozott saját nyelvérzékére, hanem mindent hallomásból jegyzett le. Arra törekedett, hogy a szavak természetes környezetükben, mondatban forduljanak elő. A Szamoshát Szinyérváraljától Mátészalkáig a Szamos két partján elterülő falvakat foglalja magába, melyeknek nyelvjárása nagyjából egységes. A nem Egriből származó adatokat a lelőhely zárójelben történő megemlítésével jelöli. A gyűjtést tárgykörönként végezte, mert így nemcsak a teljességet tudta legkönnyebben ellenőrizni, hanem azt is, hogy mely közszavakat nem ismerik vagy nem használják a Szamosháton. Egy-egy tárgykört különböző korú adatközlőktől kérdezett végig, hogy a nyelvfejlődés irányát nyomon lehessen kísérni; és ezt jelölte is.
A szótár legnagyobb értékei közé számítjuk, hogy a terület szókincsének összegyűjtésében viszonylagos teljességre törekedett. Papp István ezt így fogalmazta meg ismertetésében: „Csűry azonban »teljes« szótár megvalósítására törekedett abból a szempontból is, hogy a szamosháti nyelvjárásnak teljes szó- és képzetkincsét igyekezett megragadni és elénk állítani. Eddig a nyelvjárásnak még a tudományos felfogásban sem volt önálló értéke: csak azok a nyelvjárási sajátságok keltették fel a kutatók érdeklődését, amelyek valamiben eltértek a köznyelvi sajátosságoktól. Ha voltak egyes vidékekről tájszógyűjteményeink, csak az ún. »tájszavak« foglaltak bennük helyet. Sohasem vették vizsgálat alá a nyelvjárást, hanem a köznyelvhez viszonyítva, s így annak mértékét, hogy mi érdemes a megfigyelésre, nem magából a tanulmányozott nyelvjárásból, hanem kívülről vették. Csűry nálunk az első, aki rámutat arra, hogy minden egyes nyelvjárást és általában a népnyelvet tisztán önmagában is érdemes, illetőleg csak így érdemes tanulmányozni…” Ez azonban rengeteg időt és energiát kíván a kutatótól, és Csűry esetében a gyűjtés megkezdésétől a szótár meg jelenéséig három évtized telt el kemény munkában, pedig számára kétségtelenül nagy segítséget jelentett, hogy anyanyelvjárásának szókincsét tömörítette szótárrá. Ilyen hatalmas munkára, még ha a beszédrögzítés különböző módjai ma már általánosan elterjedtek, mégsem igen vállalkoznak. Az ilyen szótár elkészítése – ha egyáltalán vállalkoznék rá valaki – még korunkban is legalább negyed századot venne igénybe.
A Szamosháti Szótár abban is újat hozott, hogy egy jól átgondolt fonetikus írással rögzítette a népnyelvi anyagot, és ezt következetesen érvényesítette. Ezzel egy olyan jelölési módszernek vetette meg alapját, mely tanítványai körében általánosan használt, de több áttételen keresztül még a mai nyelvjárást rögzítő fonetikus írásnak is alapját képezi, csupán a mellékjelek száma növekedett.
A szótár nemcsak szókincsbeli, hanem jelentős néprajzi anyagot is tartalmaz. Az egyes munkaeszközöket rajzok mutatják be, használatukról pedig részletes szóbeli leírást kapunk. Hasonlóképpen jár el a szokások, a hiedelmek, babonák területén. Éppen ezért érdemes lenne egyszer néprajzi szempontból is értékelni ezt a munkát, nem is beszélve arról, hogy kisebb kiegészítésekkel, új gyűjtések segítségével meg lehetne írni egy néprajzi tájmonográfiát a Szamoshátról.
A teljességre törekvő nyelvjárási szótár rendelkezik mindazokkal a tanulságokkal, melyeket a tájszógyűjteményekből, tájszótárakból ki lehet elemezni, de ennél sokkal több. Ezek közül néhányat maga Csűry is megemlít.
A népnyelv olyan régiségeket is megőrzött szókincsében, melyek a köz-, majd irodalmi nyelvben már a középkorban kivesztek. Így a moldvai csángók a szláv eredetű kovács szavunk helyett a vasverőt használták, és a kalapács helyett is a régi magyarban kialakult verőt mondták. Egyes erdélyi és keleti magyar nyelvjárásokban a régebbi egyház, szentegyház jelenti a templomot. Csűry még sok megmaradt régiséget talált a rokonsági terminológiában. Így a németből átvett sógor régi magyar neve rér, mely a moldvai csángók között használatos volt. Ennek női változata az ángy, melyet sógornő jelentéssel számos nyelvjárásban megtalálható. A Szamosháton kőláb az oszlop neve, melyet a XIV–XV. századtól kezdve ki lehet mutatni.
Sok nyelvjárásban lehet találni hangtani, alaktani és mondattani régiségeket. A régi magyar képzőkre és ragokra a nyelvjárásokban számos emlék maradt fenn. „Az -l műveltető képző egyszerű alakjában ma már csak a népnyelvi vásol, sürgöl, szorgol szavakban él. A -d kicsinyítő képzőnek az Árpád-korban rendkívül nagy divatja volt. Ma csak egyes szavakban él (apród, gyöngéd, könnyed), a moldvai csángóban ma is élő képző, mellyel személynevekből is képnek deminutívumokat: Józsid, Rózid, Marid; törped, kinyid, kicsid stb. A -nott, -nól, -ni ősi határozóragok meg éppen csak a népnyelvben maradtak meg: a palócoknál és egyes székely nyelvjárásokban. A -ra, -re eredetibb -rá alakjában van meg a moldvai csángó és az erdélyi népnyelv egyes határozó alakjaiban: szombatrá, vasárnaprá, husvétrá, Vásárheiré” – írja A Népnyelvi búvárlat módszere című útmutatójában. Mindezzel azt kívánta igazolni, hogy bár az egyes nyelvjárások viszonylag önálló egységet képeznek, de tanulmányozásuknak hasznát veheti többek között a nyelvtörténet is. Előadásaiban sokszor hangoztatta, hogy a nyelvjárásoknak megvan a maguk sajátos fejlődési menete, de általában sokkal több archaikumot megőriztek, mint a köznyelv.
A Szamosháti Szótár számos újdonsággal szolgált a köz- és irodalmi nyelvben használatos szavakkal kapcsolatban is. Ezzel, mint azt Csűry mindig hangsúlyozta, nemcsak ezek és a népnyelv kapcsolatára világítanak rá, hanem a fejlődésének útját is megjelölik. Szótárában a Szamosháton élő és használatos szavak legfontosabb jelentéseit meg lehet találni. Ezek egyike-másika alapvetően eltér a köznyelvitől, ezek a jelentésbeli tájszavak, amint azt Szinnyey elnevezte. A kitartás ’önérzet, büszkeség’ jelentéssel ismert a Szamosháton, ennek megfelelően a kitartó ’büszke, önérzetes’; a kíváncsi jellegzetes helyi jelentése ’sóvárgó, nyalánk, étel után vágyó’, és ha valaki kíváncsiskodik, az annyit jelent: ’mások étkezésekor torkoskodni, falatozni vágyik’. A hátrál ’hátráltat’, vagyis valakit akadályoz, akárcsak a régi nyelvben. Az eláll egyik jelentése ’elfárad’, és még lehetne sorolni a köznyelvi szavak tájnyelvi jelentését. Máskor az ilyen jelentések művelődéstörténeti háttérről tanúskodnak. Így a kő ’a mérleg súlya’ Egriben, utalva annak egyik korábbi használatára.
A Szótár lehetőséget nyújt arra is, hogy a nyelvújításnak a nyelvjárások szókincsére gyakorolt hatását megvizsgáljuk. Már sok új szó leszivárgott a népnyelvbe, így a pandúr és zsandár helyett általánosan elterjedt a csendőr, a nótáriust is általánosan jegyzőnek mondták. A sok közül többek között a következők megtalálhatók a szamosháti nyelvjárásban: gőzmalom, cséplőgép, vasút, takarék, váltó, kamat, követel, beperel, nyugta, szerződés, hitel, ügyvéd, kötelezvény, fénykép, telefon, könyv, tálca stb. De akadnak olyan nyelvújítási szavak, melyek a köznyelvből kivesztek, de a Szamosháton a gyűjtés idején még használták őket: az állomás épületének indóház neve, a lófuttatás a lóverseny helyett, a követválasztás helyettesítette a képviselő-választást stb.
Az idegen szavak lassú kiszorulását még saját életében megfigyelhette Csűry. Szatmáron a rendőrt konstábernek mondták a századforduló idején; nagyapja prótokolumot használt a jegyzőkönyv helyett, a magtárt grannáriomnak, a telket sessiónak hívták, az indzsellér mérte a földeket. A kórház neve, az ispotáj már kezdett háttérbe szorulni, de a patika, patikáros sokáig megmaradt; az. emeletes ház kontignációs ház neve még a két háború között is előfordult. A komótos ’kényelmes’, a lénia ’vonalzó’ szavak használatát az 1920-as években is feljegyezték.
A Szótár pontosságával, megbízhatóságával és nem utolsósorban példamondatain keresztül alkalmas arra, hogy a szamosháti nyelvjárás hangtanáról, alaktanáról és mondattanáról bizonyos tájékozódást lehessen szerezni, mint ahogy Csűrynek is szándékában állott ezek feldolgozása. Kétségtelen, hogy a Szamosháti Szótár eddig még utol nem ért példakép marad, melyet megközelíthettek ugyan, de túl nem szárnyalt senki.
Nem próbálkozom a Szótár különböző vonásainak további felvázolásával, de idézem Papp István szavait, aki költőien mondja el annak legjobb tulajdonságait: „Csűry Bálint Szamosháti Szótára szinte meghazudtolja a száraz szótár nevet. Az élet árad felénk belőle a maga teljességében és frissességében. Legelső élettapasztalataink, gyerekségünk rég elfeledett benyomásai, az annyira otthonos környezet képe éled fel lelkünkben, ha lapozgatunk e szótárban. A rideg címszavak mögött az eleven élet zajlik, a legvalóságosabb életforma bontakozik: a nép élete. Benne van a népnek egész világa a lakóháztól a tágas mezőkig; látjuk komoly foglalkozásban, szórakoztató időtöltésben; fölvillan sok-sok vágya és reménysége; előtündököl erkölcsi magatartása, életbölcsessége és szépségeszménye.” Ennél többet és szebbet aligha lehet mondani egy tudományos munkáról, mely valóban Csűry Bálint életművének csúcsa.
Csűry a Szamosháti Szótár megalkotásáért 1940-ben megkapta a Magyar Tudományos Akadémia akkori második legnagyobb kitüntetését, a Marczibányi-díjat.
A Szamosháti Szótár közvetlenül és közvetve hatást gyakorolt a teljességre törekvő tájszótár-irodalomra. Az Ormánysági Szótár (Bp., 1952.) szóanyagának nagyobb részét Kiss Géza kákicsi református lelkész gyűjtötte össze, akit Csűryhez baráti szálak fűztek, annyira, hogy közvetlen útmutatásokat is küldött leveleiben számára: „A kákicsi gyűjtést folytasd, hogy létrejöhessen a kákicsi népnyelvi szótár. A Szamosháti Szótár II. kötetét annak idején elvittem Hozzád ajándékul. Azt vedd mintául.” Csűry halála után hat évvel Kiss Géza is meghalt. A munka elvégzése a kákicsi születésű, ezt a nyelvjárást beszélő Keresztes Kálmánra maradt, aki ugyancsak Csűry-tanítvány volt, és az Ormánysági Szótár előszavában ezeket írta: „Megkönnyítette munkámat végül az is, hogy a regionális tájszótár-irodalmunknak egy példamutató műve, Csűry Bálint Szamosháti Szótára állott rendelkezésemre, és segített több tekintetben az anyagelrendezés szempontjainak kialakításában. Annál is inkább figyelembe vehettem Csűry Bálint szerkesztési elgondolását, mert Kiss Géza is reá hivatkozik, mint aki munkájának problémáiban tanácsaival mellette állott.”
Bálint Sándor Szegedi Szótára (Bp., 1957.) ugyancsak Csűry szótárát követi sok vonatkozásban, de jól ismeri Wichmann szótárát, valamint az Ormányságit is. „Mindhárom kiváló munka értékét hangsúlyozva és módszertani tanulságait már itt hálásan elismerve csak arra szeretnék rámutatni, hogy szerkesztőinek helyzete könnyebb volt az enyémnél, mert viszonylag egységes nyelvet mutattak be, szemben a szegedivel, mely foglalkozási ágak szerint rendkívül tagolt.” Bálint Sándor szótára jelentős történeti anyagával, a városi műveltség enciklopédikus feldolgozásával valami olyan szótári műfajt képvisel, amilyent Csűry a Debreceni Civis Szótárban akart megvalósítani. A kapcsolat jól meglátszik Penavin Olga Szlavóniai (kórógyi) Szótárán, annál is inkább, mert a szerző Debrecenben végzett, és a teljes szókincs összegyűjtését tekintette céljának, mert csak így lehet az illető tájnyelv szókészletére, meglevő, illetve meg nem levő fogalmaira fényt deríteni. Így derül ki, milyen formában, alakváltozatban élnek a közszavak, melyek hiányoznak, a gazdasági társadalmi változások kifejezésére milyen új szavak jelentkeznek, melyek a saját tájszavak, akár jelentésben, akár alakban, melyeket nem szótároztak még, melyekhez fűződik néprajzi vagy egyéb érdekesség.”
Mindezek a szótárak belső szerkezetükben, de főleg abban, hogy a teljes szókincs összegyűjtésére törekedtek, elsősorban Csűry módszerét – helyenként továbbfejlesztve – követték. Ezzel szemben napjainkban mintha inkább a tájszógyűjtemények közreadása válnék általánosabbá, gondolok itt többek között Imre Samu, Kiss Jenő, Markó Imre Lehel és mások munkáira. Ennek egyszerűen gyakorlati okai vannak. Elsősorban a tájszavakat kell megmenteni, mert eltűnésük az utóbbi évtizedekben felgyorsult, másrészt két-három évtizedet egyre kevesebben tudnak egy szótár elkészítésére életükből áldozni.
Csűry Bálint különösen érdeklődött a csángó nyelvjárások iránt, annyira, hogy az 1928–1931. években három nyáron át bejárta a moldvai csángó falvakat, és megállapította, hogy legalább négy nyelvjárást kell közöttük megkülönböztetni. A szamosháti nyelvjáráson kívül elsősorban a csángó nyelvjárásokat ismerte, és ezt jól bizonyítják ezzel kapcsolatos közlései, tanulmányai. Debrecenben 1934 nyarán Kannisto azzal az ajánlattal kereste fel, hogy Wichmann északi és hétfalusi gyűjtését közösen adják közre.
Yrjö Wichmann (1868–1932) a finnugor nyelvtudomány kiemelkedő egyénisége, aki több finnugor nép között végzett rendszeres gyűjtést, és erre sok esetben magyar származású felesége, Herrmann Júlia is elkísérte. 1906–1907-ben gyűjtött az északi- és a hétfalusi csángók között. Felesége e gyűjtőút eredményéből három cikket is közölt az Ethnographia hasábjain. A gyűjtőútjuk csaknem hét hónapra terjedt, melynek nagyobb részét az északi csángók között töltötték. Szabófalván elsősorban házigazdáját kérdezte ki Szinnyei Magyar Tájszótára, Ballagi A magyar nyelv teljes szótára és Ghetie Dictionar maghiar–român segítségével. Így összesen 4680 szót és példamondatot rögzített. Az alaktani gyűjtést Simonyi Tüzetes magyar nyelvtana segítségével végezte. Ezenkívül néhány népdalt, 179 közmondást, felesége pedig népszokásokat jegyzett fel. A hétfalusi csángóknál Csernátfaluból és Hosszúfaluból származnak adatai és természetesen nyelvmesterei. Itt 2600 cédulára írta le gyűjtésének eredményeit.
A nagy tudós munkájának alapanyagát nem eléggé rendezett formában hagyta hátra, úgyhogy Kannistónak és Csűrynek három nyáron át kellett vele dolgoznia az együttes munkára csak nyaranta volt idejük. Artur Kannisto (1874–1943) az 1930-as években a Finnugor Társaság elnöke, és így lehetővé tette Wichmann csángó hagyatékának feldolgozását és kiadását. A munkát nehezítette, hogy Wichmann feljegyzései finnugor fonetikus írással készültek, melyben a gyűjtés hevében keletkezett következetlenségeket is fel lehetett fedezni. Az 1936-ban Helsinkiben meg jelent szótár, nyelvtan és szövegközlések címe: Lexica Societatis Fenno-Ugricae IV. Irjö Wichmanns Wörterbuch des ungarischen moldauer Nordcsángó- und des Hétfaluer Csángódialektes nebst Gramatikalischen Aufzeichnungen und Texten aus dem Nordcsángódialekt. Herausgegeben von Bálint Csűry und Artturi Kannisto.
„Wichmann északi-csángó gyűjteménye egy-két következetlensége ellenére is nagy nyeresége nyelvjárási irodalmunknak – állapítja meg Csűry. Nem szoros értelemben vett tájszógyűjtemény, hanem az egész szókincsre kiterjedő rendszeres szókincstanulmány, mely az északi-csángó nyelvjárást mint önálló nyelvi egységet vizsgálja. E szótár mostanában már a második [ez utalás az éppen megjelent Szamosháti Szótárra B. I.] ilyen célú és ilyen módszerű nyelvjárástanulmányunk. Az ilyen irányú szókincstanulmányoktól nyelvtudományunk újabb fellendülését és megtermékenyítését várjuk. Wichmann szótára az északi-csángó nyelvjárásnak valóságos kincsesbányája és legfőbb forrásműve. Belőle világos, rendszeres és igen tanulságos képet alkothatunk erről a törzsmagyarságtól oly rég elszakadt, külön fejlődött ősi nyelvjárásunkról. Ha földolgozás alatt álló Wichmannéhoz hasonló célú és módszerű déli-csángó szótáram elkészül, azt hiszem, tisztán fog előttünk állni e két ősi magyar nyelvjárásnak egymáshoz való viszonya is.”
A szótár anyagának értékelésekor különösen nagyra becsüli, hogy Wichmann a nyelvi és a néprajzi kérdéseket nem választotta el egymástól, már csak a felesége munkálkodása révén is figyelmet szentelt a szellemi és tárgyi néprajz jelenségeinek egyaránt. Mindig adott példamondatokat, melyek a szavak mondatban történő elhelyezésén kívül a pontos értelmezést is segítették. Igaz, hogy elsősorban kérdező módszerrel dolgozott, de ezt sok esetben kiegészítette passzív megfigyeléssel is.
Csűry három nyári gyűjtésének eredményeként összeállította a Délicsángó Szótárt, melyről úgy tudtuk, hogy lényegében elkészült, csak az utolsó simítások maradtak hátra a nyomdába adásig, de sajnos már erre sem maradt ideje. A kézirat pedig a háborús események következtében éppen úgy megsemmisült, mint Csűry más kéziratai, jegyzetei, sőt igen értékes könyvtárának nagyobb része is.
Csűry szoros kapcsolatot létesített a finn és észt nyelvtudománnyal, azért vállalta Wichmann hagyatékának rendezését is. „Wichmann északi-csángó szótára – írja Csűry – tudományos értékén kívül nekünk, magyaroknak még egy más szempontból is becses. Jelképe e könyv a finn és magyar nyelvtudomány testvéri együttműködésének. Ez a testvéri együttműködés rendkívül termékenyítő és serkentő tényező volt a finnugor összehasonlító nyelvtudomány múltjában és jelenében. Ennek az együttműködésnek nemes hagyományából kelt életre Wichmann csángó szótára.”
A szoros kapcsolat a finn és az észt kutatókkal kifejezésre jutott abban is, hogy Csűryt a Finnugor Társaság és az Észt Tudományos Akadémia tagjai közé választotta.
