III.
III.
Erdei Ferenc tudományos érdeklődése az agrárgazdaságban és a szövetkezeti mozgalom iránt ugyanúgy gyakorlati-politikai összefüggésekből eredt, mint a parasztság, a magyar településrendszer problémáinak kutatása. Ezt a tudományos tevékenységet azonban – ha lehetséges – még inkább formálták annak a történeti-társadalmi szituációnak összetevői, gazdasági és politikai feltételei, mint közvetlenül szociológiai munkásságát. (A „közvetlenül” szó használatával szeretnék visszautalni arra, hogy más jellegű írásaiból sem hiányzik a szociológiai elem.) Fiatalkorában mint a makói hagymásszövetkezet alkalmazottja, a nyugati szövetkezetek tanulmányozására utazott Nyugat-Európába. Mint a Nemzeti Parasztpárt egyik vezetőjének, s később mint földművelésügyi miniszternek, közvetlenül is foglalkoznia kellett agrárgazdasági és szövetkezetpolitikai kérdésekkel. A kifejezetten politikai pozíciókból való visszavonulása időszakában pedig éppen agrárgazdasági kutatóintézetet irányított.
Agrárkutatási eredményeinek bármilyen vázlatos összefogása azonban még nehezebb, mint szociológiai munkásságáé. Ezeknek a kutatásoknak egy része azonban olyan úttörő jelleggel bontakozott ki, hogy említésük – az agrárgazdaság szakembereinek véleményére támaszkodva – elengedhetetlen.
Az első ilyen – makrogazdasági és makrotársadalmi kérdésekkel összefüggő – agrárgazdaságtani problémát munkatársaival együtt A termelési körzetek és specializáció c. könyvében vázolta fel. Noha korábban is volt már érdeklődés a regionális sajátosságok és az agrártermelés specializált fejlesztése közötti összefüggés iránt, ez az első munka, mely nem csupán összefoglalta az eddigi ismereteket, hanem megalapozta – az alapelvek összefoglalásával és a kutatási feladatok kijelölésével – a további kutatómunkát is. Ahogyan a mű egyik bírálója megállapította: „A munka elévülhetetlen érdeme, hogy a mezőgazdaság területi problémáit úttörő módon felvetette és megoldási lehetőségeit feltárta. A munkaprogram készen áll; végrehajtása a közgazdasági agronómiai és földrajzi tudományok fontos feladata.” (Enyedi 1960, 383.) Ennek a programnak alapelve a komplexitás. Ha vissztekintünk Erdei Ferenc településszociológiai munkálataira, és különösképpen a falutípusokról írottakra, vagy akár a Futóhomok című, tulajdonképpen egy sajátos termelési régiót is képező tájegység szociográfiai vizsgálatára, ez a komplexitás a már korábban kialakult szemléletének logikus következménye. A mezőgazdaság regionális termelésszerkezetének feltárása ugyanis valóban földrajzi, a talajhoz és a klímához kapcsolódó demográfiai és települési stb. sajátosságokhoz visz el. Valószínűleg igaz az is, hogy a komplexitás a kutatásban elmoshatja az egyes tényezők elkülönített jelentőségének mérlegelését, amely a fejlesztésben kiváltképpen fontos lehet, mégis az Erdei Ferenc és munkatársai által elvileg és módszertanilag megalapozott kutatások ilyen komplex szemléletének eredményességét nem csupán a későbbi kutatások, de talán legjobban éppen a magyar mezőgazdaságban létrejött regionális termelési szerkezet termelési eredményei igazolják. Meghatározott, kisebb-nagyobb terület (Erdei egyébként jelentős figyelmet szentelt a mezőgazdasági termelési körzetek sajátosságait leginkább tükröző nagyságának megállapítása iránt is) termelési sajátosságai egyébként helyi termelési hagyományokban is kifejeződhetnek. Éppen a legújabb szociológiai kutatások igazolták ezeknek a hagyományoknak gazdasági és településszervező hatását is. A mezőgazdaság regionális termelési szerkezetére vonatkozó általános megállapításait azután konkrét formában hasznosította a Zöldségszükséglet és zöldségtermelés c., 1967-ben megjelent könyvében.
Agrárgazdasági kutatásainak másik fő – bár az elsőtől távolról sem elszigetelten tárgyalt – problémája: a mezőgazdaság belterjessége. (Munkatársaival együtt írott és 1963-ban meg jelent könyve A mezőgazdaság belterjessége.) Ez a munka is hosszabb kutatások eredménye – lényegében az MTA rendes tagjává választása alkalmából 1957-ben megtartott székfoglaló előadásában vázolt elvekre és hipotézisekre épült. Könyve és a hozzákapcsolódó publikációk is elsősorban fogalomtisztázó jellegűek. A fogalomtisztázás azonban messzire visz. Felöleli a csökkenő földhozadék törvényének kritikai értelmezését éppen úgy, mint a belterjesség-külterjesség problémájának a marxi újratermelési folyamattal való összekapcsolását és a fogalom közgazdasági tartalmának meghatározását. Ez utóbbit Erdei Ferenc a hozam–ráfordítás–föld viszonylatában közelítette meg, s a belterjesség mérésére használt mutatók esetében újra hangsúlyozta megközelítési módjára mindig is jellemző – komplex szemlélet fontosságát, hiszen maga a probléma is különböző aspektusokból tárgyalható. (A közgazdasági és az üzemgazdasági szempont esetleg más és más mutatók használatát igényli.) Kutatásai – ideértve a belterjesség múltját és jelenét a magyar mezőgazdaságban – megint csak eljutottak agrárpolitikai következtetésekig. Ilyen pl. a belterjesség növelésének hangsúlya a magyar mezőgazdaságban, amelynek következményeit mind a termelésirányítás, mind az üzemszervezés területén (ideértve az egyéni-családi gazdaságok és munkaerők felhasználását is), mind pedig technikai vonatkozásaiban igyekezett meghatározni, egyeseket részleteiben is kimunkálva.
Erdei Ferenc munkatársi köre – amely tulajdonképpen sajátos „iskolaként” is értelmezhető – napjainkig jelentősen továbbvitte elgondolásait, és a magyar agrárgazdasági irodalom ebben az összefüggésben is mindmáig jelentős eredményeket produkál.
Agrárgazdasági munkásságának harmadik eleme a vállalati gazdálkodás a mezőgazdaságban. Kutatásai – és tegyük hozzá, munkatársaival együtt végzett vizsgálatai – központjában az önköltség problémája áll a szocialista mezőgazdaságban. Ennek a problémának a mellőzése, „lebecsülése” a szocialista gazdálkodás sajátos felfogásával, az értékösszefüggések kiiktatására tett kísérletekkel a szocialista társadalmakban sok helyütt máig is kiható nehézségeket okozott. Csak egyetérthetek Fekete Ferenccel, aki éppen Erdei Ferenc ilyen irányú munkásságát értékelve a következőket állapítja meg.
„Az önköltségnek és általában az értékkategóriáknak, valamint a szocializmus áruviszonyainak hosszú időn át, lényegében az 1950-es évek derekáig tartó lebecsülése abban a téves elméleti felfogásban gyökerezhetett, amely a város és a falu gazdasági kapcsolatait a naturális viszonyok bázisára (nevezetesen a kötelező termékbeadásra, az állami gépállomások munkájának természetbeni díjazására, a szerződéses és kötelező begyűjtési rendszerrel egybekapcsolt természetbeni prémiumokra, a közvetlen természetbeni adóra) és a mezőgazdaságból származó rendkívül nagy mértékű népgazdasági akkumulációra építette föl. Ez a felfogás a személyi kultusz időszakában a mezőgazdasággal kapcsolatos gazdaságpolitika gyakorlatában realizálódott és a közgazdasági teória rendszerint csupán a már megvalósított gazdaságpolitikai intézkedések »elméleti« kommentálására, igazolására szorítkozhatott.”
„Hosszú időn keresztül Magyarországon, még három évvel az »önköltség«-könyv meg jelenése előtt, 1962 tavaszán is az volt a jellemző, amit – éppen Erdei Ferencnek a Népszabadságban írt cikkéből idézhetünk: »Folyik a vita a szélsőségesen ellentétes felfogások között, és a gyakorlat emiatt sem tudhatja egyértelműen felhasználni ezt a fontos gazdasági eszközt (ti. az önköltség- és jövedelemmutatókat).” (Fekete 1976 349–350.)
Lényegében az önköltség problémájára vonatkozó kutatások eredményei tették azután lehetővé, hogy Erdei Ferenc irányításával nagy volumenű vizsgálatok indulhassanak meg a mezőgazdasági vállalatszervezés és -irányítás rendkívül összetett problematikájának a megközelítésére is.
A mezőgazdasági üzem vállalati, szervezeti kérdéseinek vizsgálata azonban kezdettől fogva – és ez a kezdet messzire nyúlik, hiszen Erdei Ferenc 1934-ben lépett a makói hagymások szövetkezetének szolgálatába – összefüggött a szövetkezetek, éspedig elsősorban a mezőgazdasági termelőszövetkezetek társadalmi, gazdasági és politikai problémáinak kutatásával.
A szövetkezeti mozgalommal kapcsolatos írások természetesen telítettek politikai összefüggésekkel, hiszen Erdei Ferenc számára a szövetkezetet a parasztság gazdasági és politikai felemelkedése, az ország társadalmában, irányításában való aktív részvétele eszközét is jelentette. Szövetkezeti koncepciója természetesen az adott feltételek reális értékelésének megfelelően bontakozott ki. Részleteiben finomodott (esetenként tévedéseket is tartalmazott), de iránya, legalábbis 1948-tól kezdődően teljes világossággal annak a meggyőződésének megfelelően alakult, amelyet az 1969-ben megjelent Mezőgazdaság és szövetkezet c. könyvének összefoglaló következtetéseiben a következőkben fogalmazott meg.
„…az új mezőgazdasági technika és a régi tulajdoni és üzemi viszonyok közötti ellentmondás kiéleződött, akuttá vált, noha a társadalmi fejlődés egyéb tényezői a régi üzemi viszonyok fennmaradása, illetőleg kiszélesedése irányában is hatottak (pl. a földreform).”
„A jelenkorban a fejlődés olyan fokra érkezett, amikor a mezőgazdaságban is a termelés koncentrációja, a gépi nagyiparhoz hasonló termelési viszonyok kialakulása vált a fő tendenciává. Ennek direkt útja a kapitalizmusban a tőkés nagyüzem, a szocializmusban pedig az állami szocialista nagygazdaság. (Ezek a tulajdon- és üzemformák világszerte növekvő tendenciát mutatnak, de napjainkban még nem terjednek ki a mezőgazdaság zömére.)” „A mezőgazdaságban történetileg kialakult tulajdoni és üzemi viszonyok következtében – a földtulajdon monopóliuma és a termelés technikai elmaradottsága, illetőleg nagyarányú fejlődése ellenére is megmaradó egyes sajátosságai folytán – a termelési koncentrációnak a gépi nagyiparhoz hasonló direkt útja sem a kapitalizmusban, sem a szocializmusban nem vált uralkodóvá. A termelés koncentrációja, a gépi nagytermelésnek megfelelő üzemi formák tehát kerülő úton valósulnak meg. Ez a kerülő út a szövetkezet.” „A szövetkezet önmagában véve olyan szervezeti forma, amely mind a kapitalizmusban, mind a szocializmusban, mind a mezőgazdaságban, mind az iparban, kereskedelemben, közlekedésben és banktevékenységben, mind a fogyasztásban a legkülönbözőbb társadalmi viszonyok között a legkülönbözőbb gazdasági funkciók megszervezésének a formája lehet. A történeti fejlődésnek azonban kiemelkedő jelentősége van a mezőgazdaságban. A szövetkezetek szerepe lényegesen eltérő a kapitalizmusban és a szocializmusban, közös vonásuk azonban az, hogy mindkét rendszerben a kerülő út szervezeti formáját képviselik.”
„A tőkés rendszerben a mezőgazdasági szövetkezetek kereskedelmi típusa az a fő forma, amely a kisebb-nagyobb árutermelő gazdaságok felett, ezek trösztszerű egységeként hoz létre részleges termelési koncentrációt. Ez a szervezeti forma a manufaktúra jellegű termelés modern mezőgazdaság-rendszere, amely létrejön ipari, kereskedelmi és bankvállalatok tőkés szervezete formájában is, és kollektív kapitalista szövetkezeti formában is.”
„A tőkés fejlődésben a kereskedelmi szövetkezeti koncentráció a fő versenytársa, és egyben fékje is a tőkés nagyüzemi centralizációnak. Lehetséges alakulása a fejlődésnek, hogy a kereskedelmi szövetkezetek a manufaktúra jellegű termelés kereteit továbbfejlesztik, de fő irányként a tőkés nagyüzemi centralizáció kiterjedése és gyorsulása a törvényszerű. Akár direkt, akár kerülő úton halad azonban előre a mezőgazdaság fejlődése a kapitalizmusban, az »életképtelen kisgazdaságok« fennmaradása mind időben, mind kiterjedésben egyre korlátozottabb, és azokat elsősorban a tőkés nagyüzemek, másodsorban szövetkezeti kapcsolatok formájában a termelés társadalmi jellegű szervezetei szorítják vissza.
„A szocialista átalakulásban a szövetkezeti kerülő út gyökerében más jellegű. A szocialista átszervezés lényege az, hogy – részben a kereskedelmi, beszerző-értékesítő szövetkezetek, és a különböző munkák szövetkezeti megszervezésének a lépcsőin keresztül, részben közvetlenül – termelőszövetkezetek jönnek létre mint a kisgazdaságokat kollektív szocialista nagyüzemben egyesítő nagygazdaságok. Tehát a mezőgazdaság szocialista átalakulása során a szövetkezetek a kereskedelmi szövetkezet és a termelőszövetkezet, a kisárutermelő kisgazdaság és a kollektív nagyüzem, a kistőkés gazdaság és a szocialista gazdálkodás közötti lépcsőket képezik.”
„A megvalósult szocializmus rendszerében a szövetkezet a kollektív nagytermelés egyik – kiterjedésében szélesebb – üzemi szervezete, és a kereskedelem – a mezőgazdasági ellátó-értékesítő árucsere – egyik szocialista szervezete. Mind a termelésben, mind a mezőgazdasági termékek értékesítésében és a mezőgazdasági áru szükséglet ellátásában a jelenkorban a szövetkezet a fő forma. Perspektívában azonban az állami szocialista és a szövetkezeti szocialista vállalati formák közelednek egymáshoz, és az egységes össznépi szocialista jelleg irányában fejlődnek.” (Erdei 1977, 360–362.)
A mezőgazdasági szövetkezetekről szóló könyvének eme végkövetkeztetése két szempontból is figyelemreméltó. Mindenekelőtt azért, mert jóllehet – ahogyan maga is jelzi bevezetőben – a munka „gazdaságpolitikai céllal” készült, gazdaságpolitikai, politikai és agrárgazdaságtani következtetései alapos elemzésre, a problematikával egy életen keresztül történő foglalkozásból adódó hatalmas ismeret- és tapasztalati anyagra épülnek. Figyelemreméltó azonban ez a mű abból a szempontból is, hogy lényegében igazolja: Erdei Ferenc szövetkezeti írásai – az első szövetkezetpolitikai cikkeitől kezdődően – alapvetően változatlan tendenciát tükröznek. Néhány korai idézet – ha a megfogalmazások korabeli kötöttségét másodrendűnek tekintjük és a szövegeket összevetjük 1959. évi könyvének idézett összefoglalásával – bizonyítja ezt. Lássuk őket sorjában és kommentár nélkül: „A magyar szövetkezeti mozgalomnak és minden szövetkezeti mozgalomnak a keletkezésében és a belső megerősödésében csakis a liberális polgári és szindikalista-szolidarista szövetkezet lehet az ideálja. Eleven csoporttudat, autonóm vezetés és spontán társulási szándék nélkül nem fogamzik szövetkezet, s ezeknek az elsorvadása esetén visszafejlődik, ha mégoly erős és hatalmas is volt. Viszont a szövetkezeti mozgalom későbbi szakában, amikor a társadalom elérkezik a gazdaságszervezés általánosságához, akkor már nem lehet tekintettel akár a szövetkezetbe tömörült csoportok, akár a szövetkezetektől tartózkodó egyének széthúzó tudatára. Ezen a ponton kötelező szervezetekké és általános érvényű gazdaságpolitikai szervekké kell válniok a szövetkezeteknek, mert különben minden elért eredményük visszafejlődik. Ezen a fokon a szocialista-kommunista szövetkezetek adnak példát. Elméletileg lehet ez az egybeszervező hatalom akár az állam, akár egy gazdasági autonómia, gyakorlati érvényesülése azonban azon fordul meg, hogy mennyire tudja magába ömleszteni és programmá kristályosítani a szövetkezetekben élő tudatot és törekvéseket.” „Bennem is tanyát ütött az általános szövetkezeti gazdasági rend eszméje, s akármilyen messze is estem ezzel a makói hagymásoktól, foglalkoztatott és lelkesített. Az nem győzött meg, hogy ha már kényszerszervezet, akkor már nem lehet szövetkezet. Viszont a másik oldalon jól éreztem, hogy csak kényszerrel, különösen egy idegen hatalom kényszerével szövetkezetet csinálni valóban nem lehet. Kialakult ellenben az a meggyőződésem, hogy kezdeni bizonyára a szabadság és az önkéntes társulás levegőjében lehet a szövetkezeti mozgalmat, azonban, ha egyszer már megvannak a szövetkezeti rend pillérei és példái, akkor kényszersegítséggel is általánossá lehet tenni ezt a rendszert, értve itt a kényszer alatt az államhatalom akármilyen eszközzel való beavatkozását, föltéve, ha ez az államhatalom nem idegen akaratot képvisel a szövetkezeteket formáló dolgozókkal szemben.” (Erdei 1979, I. 55., 94–95.)
Mindezek és más itt nem idézett elvek és gondolatok kristályosodtak ki Erdei Ferencnek 1948. február 11-én a Fórum Klubban tartott A magyar szövetkezeti mozgalom új útjai c. előadásában. Ebben az előadásban a Nemzeti Parasztpárt szövetkezeti politikáját fogalmazta meg. Az előadás azonban nem csupán politikai tisztánlátását tükrözi, hanem addigi, a szövetkezetre vonatkozó tudományos vizsgálódásainak politikai cselekvési programmá való kitűnő átfordítására is példa. Ma már elmondhatjuk, hogy Erdei Ferenc szövetkezeti programjának megvalósítása (amely végeredményt illetően napjainkig lényegében megtörtént) a mezőgazdaság kollektivizálása menetében is sok politikai és gazdasági feszültségtől, veszteségtől óvta volna meg a magyar társadalmat. Csak egyetlen momentumra utalok: a háztáji gazdaság jelentőségének és súlyának felismerése – amely Erdei Ferencnek az ötvenes évek első felében megfogalmazott álláspontjában is tükröződik – ma már általánosan ismert módon – nem csupán az „átmenet megkönnyítéseként” értékelhető, hanem a nagyüzemi gazdálkodással való kombinációjával jelentős szerepe van a magyar mezőgazdaságnak századunk hetvenes éveitől kezdődött gyors fellendülésében is.
A szövetkezeti mozgalom hazai alapkoncepciójának kimunkálása mellett írásai más szempontból is tanulságosak. A szövetkezetek tagsági viszonya, a jövedelemelosztás, a vezetés, a munkaszervezés problémáinak vizsgálata mindig konkrét elemzéseken alapul, ahogyan értő tudós szemmel közelítette meg egy-egy meglátogatott termelőszövetkezet helyi, konkrét problémáit is.
