ADALÉKOK FRANK IGNÁC TÖRTÉNELMI SZEREPÉNEK MEGÍTÉLÉSÉHEZ
ADALÉKOK FRANK IGNÁC TÖRTÉNELMI SZEREPÉNEK MEGÍTÉLÉSÉHEZ
A magyar jogi gondolkodás fejlődésének egyik páratlanul gazdag szakasza a reformkorral esik egybe. A megkésett polgári átalakulásunk eszmei előkészítésének időszaka ez, amelyben a Habsburg-dinasztia hatalma alatt élő nemzet függetlenségéért és a polgári értelemben vett felszabadításért küzdő erők kifejlődtek. A népek egész sorát felrázó társadalmi átalakulás közelsége bonyolult helyzetet teremtett az életviszonyok minden területén, és a gondolkodást is új utak keresésére ösztönözte. Történelmünk korszakalkotó változása érlelődött, amely kiemelkedő szellemi erők fellépését eredményezte, hogy általuk elszánt generációkat szólítson a rég várt küzdelemre. A korabeli közgondolkodás nagy reménysége – Vasvári Pál írta a Középkor szelleme c. kiadatlan írásában, hogy a nemzetnek most „két lábra van szüksége: ez az anyagi és szellemi erő”. A haladás és a nemzeti függetlenség ügye értelmet adott e nemes törekvésnek, 1848–49 pedig történelmi szükségszerűségét igazolta.
A modern történetkutatás újabb eredményei az adott társadalmi forradalom körülményeinek megértéséhez a felgyorsult eszmei fejlődést is elszakíthatatlanul hozzákapcsolták. A forradalmat és nemzeti függetlenségi harcot érlelő magyar reformkor ilyen értelemben egyike azon történelmi periódusnak, amely kimeríthetetlen tárházát jelenti a ma is aktuális történelmi tapasztalatoknak. Közelebbről, a jogtudomány szinte minden ágazatát tekintve pedig joggal mondhatjuk el, hogy a később hatályos jogelvek és intézmények gyökerei igen nagy gyakorisággal e korszakhoz vezetnek vissza. A modern jog- és államszervezet megalapozását szolgáló elvek és az önálló (csak később kifejlődő) jogágazatok születésének kezdetei, sőt gyakran a magyar valóságtól még messze távol eső intézmények eredői is az 1848 előtti időkbe vezetik vissza tekintetünket. Nyilvánvalóan reális tehát minden olyan törekvés, amely a közel másfél évszázad távlatában kifejlődő kor hiányosan ismert összetevőinek kiegészítését szolgálja.
A magyar reformkor a nemzeti függetlenség ügyével összekapcsolta a fennálló jogrend megváltoztatását, a jogegység és a kodifikáció szükségességét. E törekvések persze csakúgy, mint a centralisták haladó állameszméi jobbára az egyetemi katedrától távol keletkeztek. Még a Tudományos Akadémia szerény lehetőségei is otthont nyújthattak a reformgondolat számára, szemben a korabeli magyar egyetem tanári testületével, amely úgyszólván 1848-ig mentes maradt a haladó eszméktől. Metternich cenzúrája és a bécsi egyetem gyámsága alatt álló magyar universitas tanárai jobbára a konzervatív szemlélet hívei maradtak. Ide utal Frank Ignác biográfusa (Fürst László) és az MTA Törvénytudományi Osztálya elhunyt levelező tagjáról gyakran megemlékező Pauler Tivadar is. „Engesztelhetetlen harcot vívott a kodifikáció ellen”, „a kipróbált hagyományokat görcsösen védelmezte”, illetve egyáltalán a „koreszmék iránt nem viseltetett rokonszenvvel” – mondják az idézett gondolkodók Frankról. Az életművet lezáró székfoglaló akadémiai értekezéséről is az a vélemény alakult ki, hogy abban a „dologiatlan ősiség szépen megfért az örökjog szárnyai alatt”, ami által Frank Ignác a feudális öröklési jog megőrzésére törekedett. E negatív kicsengésű ítéletsor mellett újabban azonban a Frank-életmű más irányú megközelítésének szükségessége is felmerült. „A polgári törekvéseket is magában foglaló, fontolva haladó, nagy tudományos egyéniség” – mondja a magyar burzsoá magánjog monografikus feldolgozója (Asztalos László). Nemcsak az újabb kegyeletes megemlékezések adnak tehát hangot egy összetettebb elemzés igényének. Nizsalovszky Endre az említett gondolat tudománytörténeti előzményeire is utalt, midőn jelezte, hogy már Pauler Tivadar is felfigyelt Szalay László egyik pozitív kicsengésű, idevágó gondolatára, amely Frankot „egy új aera úttörőjének” nevezte (Publicistai dolgozatok I. 10.). Egy másik – újabban sokat vitatott felfogás pedig Eckhart Ferenc egyetemtörténeti műve alapján terjedt el, miszerint Frank Ignácnak a reformkori ifjúság jogászi nevelése körül nagy érdemei voltak.
Ez utóbbi tételre közéleti szerepének elemzésénél még visszatérünk, a Szalaytól származó gondolattöredékhez azonban már ezúttal hozzá kell tennünk egy kiegészítést. A kutatás számára ugyancsak ismert Szalaynak az a találó meghatározása, mely kifejezetten az ún. történeti jogi iskola haladó szellemű kritikáját definiálja. „A 19. századnak fenntartott találmány” – mondja a szerző a Publicistai dolgozatok ugyanazon kötetében –, amely „az ész becsmérlésére és a jelenkor öntudatos életrevalóságának tagadására épült”. Mindebből az következnék, hogy a polgári haladás nagy elméleti és gyakorlati úttörője nem sorolhatta a nagy tekintélyű egyetemi professzort a „jelenkor életrevalóságát tagadó” sarlatánok közé. Pedig az idevágó szakirodalmi utalások gyakran olvashatók az ezzel diametrálisan ellenkező formában. Frank Ignác „a történeti iskola elveit vallja” – írja a biográfiaíró, amit Eckhart, ill. Pauler tanításai is alátámasztanak. Igaz azonban, hogy a legkiválóbb Frank-tanítvány, Wenzel Gusztáv emlékét idéző Újlaki Miklós, valamint Concha Győző egyik idevágó állásfoglalását sem kerülheti el tekintetünk. Újlaki megállapításai ugyanis az iskola „zászlóvivőjének szerepét” Wenzel Gusztávnak tulajdonítják, aki már a Theresianumban kifejtett tevékenységével elkötelezte magát Savigny mellett, és akkor is görcsösen ragaszkodott eszméihez, amikor azok már a magyar jogi gondolkodásban is többszörösen meghaladottakká váltak. Concha Győző pedig egyenesen azt állította, hogy az iskola hazai megteremtője Wenzel Gusztáv volt. Mindebből az következnék tehát, hogy felül kell vizsgálnunk a történeti jogi iskola hazai megjelenésének – jóval korábbi időkre helyezett – előtörténetét?
Csábító a feladat, hogy témánk kapcsán az itt szóban forgó iskola hazai eredőinek feltárására is kísérletet tegyünk. A lehatárolt feladat azonban elhárítja ezt a lehetőséget, bár néhány lényeges adalék per tangentem jelzése elkerülhetetlenné válik. A Gustaw Hugo tanításaiból fakadó, Friedrich Karl v. Savigny és mások által kimunkált iskola német földön a XIX. század első évtizedeiben bontakozott ki. Az iskola megalapítói a német romantikából és az idealista történetfilozófiából egyaránt merítettek, a jogfejlődés egyetemes törvényeit tagadták, és előtérbe állították a történeti fejlődés nemzeti sajátosságait, amit a „népszellemre” vezettek vissza. A történelem az egyedüli út, „hogy saját állapotunkról valódi ismereteket szerezzünk” – hirdeti ez a felfogás, amelyből nyilvánvaló, hogy az alapítók célja a historizmus és a jogtudomány összekapcsolása volt. Ezzel pedig a benne rejlő tudományos előrehaladás lehetőségeinek lezáródása is nyilvánvalóvá lett. A polgári átalakulás radikálisabb irányzatai éppen ezért óhatatlanul szembekerültek a történeti jogi iskola korlátaival, a forradalmi eszmeáramlatok megalapítói pedig ab ovo aktív harcot hirdettek ellene.
A történeti jogi szemlélet a XIX. század első felében szinte a kontinens egész területén elterjedt. A konkrét történeti feltételek újabb tudománytörténeti eredményei ugyan érthetően kiemelik a német földön fakadó iskola hatásának vezető szerepét, de az önállóan felszínre került történeti jogi tendenciák jelenlétét sem zárják ki. Klaus-Detlev Grothusen újabb kutatásait lehet talán e körben kiemelni, számunkra ennél is jelentősebb azonban a szomszédos, ún. kisnemzeti romantikához tapadó tendenciák megjelenése. Ezúton ugyanis Savignyvel és a magyar reformkorral közel egybeeső történeti jogi irányzatok keletkeztek, főként a cseh-szlovák és a lengyel jogi gondolkodásban. (Safařík, Ewers, Maciejowski) A történeti jogi irány szláv nacionalista tendenciái, a nemesi romantikus irány és a liberális elemekkel átszőtt különböző csoportok tehát egyidejűleg is feltűntek ebben a térségben. Különös színfoltja e tarkaságnak a liberális elemekből fakadó és forradalmi romantikus irányba haladó Lelewel, aki a korabeli lengyel jogi gondolkodásban mindvégig megőrizte a történeti jogi eszmékkel való kapcsolatot is. Az elnyomott, kisnemzeti romantikával érintkező történeti jogi szemlélet kiemelkedő eszményévé lett a nemzeti függetlenség, amely a reakciós hatalmak uralma alól felszabadulni törekvő népek előrehaladásában elvitathatatlanul progresszív szerepet játszott. Így az „ősi szláv jog” misztikus idealizálói az egyértelműen haladásellenes eszméikkel jórészt elszigetelődtek az említett irányzatoktól.
Vázlat csupán e gondolatsor, mégis alkalmasnak tűnik azon, Arthur Baumgartenre utaló feltevés alátámasztására, hogy a konkrét történelmi feltételek között általában „haladásellenes-e a történeti jogi iskola”? Vizsgált korszakunk legjobbjainak megszólaltatása elegendő bizonyítékot szolgáltathat arra, hogy e feltevés valóságos problémákat takar.
Mindenekelőtt utalni kell egy leegyszerűsíthető felfogásra – amely mindmáig él az idézett Concha-féle nézetek alapján –, nevezetesen, hogy gondolkodóink Wenzel Gusztáv előtt szinte nem is említik Savigny nevét, és a határozottan történeti jogi hitvallás alig mutatható ki szakirodalmunkban a XIX. század első felében. A magyar reformkor szellemi erjedésének vezető orgánumát, a Pesti Hírlapot kell ezért megszólaltatnunk. A forrongó közgondolkodásunk területén ugyancsak kompetensnek mondható Pulszky Ferenc írja a Pesti Hírlap 1843. augusztus 10-i 272. számában: „Vannak kik magukat a historiai iskola követőinek nevezik… Szerintök a historia nem vezetője, hanem ura a törvényhozásnak, ők kételkednek a jelen törvényhozási képességén, s ugyanezért irtóznak az öröklött formák megváltoztatásától még akkor is, ha ezek a kor kívánatainak meg nem felelnek, s a nemzetet minden lépésében a kifejlődés felé megakasztják.” Majd alább így folytatja: „…azon még szorosabb kapcsolat, melly német szomszédaink közt és köztünk létezik…, átszivárogtatják az eszméket Németországból honunkba, sőt lehet állítani, hogy alig van nagyobb kérdés…, melly Németországban tudósok közt fejtegetve Magyarország közéletében befolyással ne bírna, s mintha a levegő is saturálva volna ezen eszmékkel.” Nyilvánvaló bizonyítéka ez annak, hogy a kiéleződő eszmei küzdelem egyik döntő fókusza éppen az említett szemléletmód körül gyűrűzik. Vasvári Pál idézett Középkor szelleme c. írása pedig azt mondja, hogy „ha biztos előrehaladást akarunk… az anyagi és szellemi erőnek együtt kell lépnie. Különben csak egy lépés történhetik. A másik leszegzett láb gyökeret ver a földbe, s onnan többé ki nem mozdulhat”. A klerikális reakció súlyos csapásait elszenvedő Horárik János pedig még határozottabban fogalmaz: „Röviddel ezelőtt… a kultúra sugarai betörtek hozzánk is… De az új eszmének vannak régi ellenségei, a történelemben nagyranőtt szörnyetegek, akik a csiga haladását is nyaktörő rohanásnak bélyegzik.” Maga a költő Vörösmarty is kiábrándul a maga alkotta magyar mitológiából: „regényes, szép vadság ásít az ég felé”. Végezetül pedig joggal idézik e tárgyban Petőfit, aki „halottrablóknak” nevezte azokat, akik csak a múltról dalolnak, babéraikon „penész és halotti szag”.
Nem egy, az institúciókat radikálisan megváltoztatni akaró gondolkodót szólaltathatnánk még meg a kétségtelenül jelenlévő történeti jogi szemlélettel szemben. Kézenfekvőnek tűnik a következtetés tehát, hogy a nemzeti függetlenség és az elodázhatatlan társadalmi átalakulás hívei aktív harcban voltak hazánkban is e felfogással. A konkrét körülmények összetettebb vizsgálata azonban azt mutatja, hogy nem ilyen egyértelműen jelentkezik a kérdés. Ugyanaz a Pesti Hírlap, amely két évvel korábban Pulszky Ferenc idevágó írását hozta, 1845. január 12-i számában szükségesnek véli tisztázni a haladás fogalmát éppen az érintett levegőt is szaturáló eszmék irányában. „Mi a haladás?… A szabadság okszerű használata, mely szerint egy nemzet a lefolyt századok örökét és szellemi szerzeményeit használva, azokat a maga korának körülményeihez és szükségeihez mérve tökéletesíti, változtatja és módosítja, ezt nevezzük haladásnak. A haladás nem egy és ugyanaz az újítással… A ki nem megy menettetik: nem a haladásnak jelszava.” A gondolat további precizírozása szerint pedig „a régit nem mellőzni, vagy lerontani, hanem korunkhoz alkalmazni a haladás feladata, és így mi haladni akarunk, a régit ismernünk és a jelent értenünk kell”. S hogy a korabeli politikai harc vezető orgánuma nem vádolható következetlenséggel eme gondolatok terjesztéséért, idézni kell a haladást ugyancsak sajátos módon értelmező arisztokratát, Széchenyi Istvánt, aki társadalmi helyzetéből – és sok más konkrét történelmi körülmény által megkötve – végül is elvitathatatlanul bizonyított a haladás ügye mellett. A tőle még mindenkit meglepő kitörés az egyértelműen reakciós történeti nézőpont ellen korán, már a Hitelben olvasható: Lehetséges, „hogy az előkor annyira megköthesse kezeinket, hogy mi élők ne javítsunk azon bajokon, amelyeket a koporsóba zártak nem látnak”? A háttérben nyilván a haladó liberális, nemesi haladásgondolat áll, amelyben a reformra helyeződött a súly és nem a meglévő institúciók gyökeres megszüntetésére. Történelmi tény végül, hogy ezt a fajta felfogást a társadalmi haladásnak nálunk és még számos kis nemzetnél, az 1848-as forradalmak korával bezárólag, olyan társadalmi erők tették magukévá, amelyek cselekvését a függetlenségi harc, de még az ettől el nem szakítható társadalmi politikai átalakulás sem nélkülözhette. Nyilván ezt a felismerést fejezi ki a forradalom poétája A nemzetgyűléshez címzett írásával is. „Nem mondom én: a régi épületnek dobjátok félre minden kövét – mondta Petőfi –, de nézzetek meg minden darabot, mit alapnak vesztek…” Az 1848-as forradalmak egy részének kompromisszumokból összeszőtt sajátos osztályszövetsége, illetve annak ösztönös felismerése áll e gondolattöredékek mögött. Az, amit a tudomány olyképpen fejez ki: „A nemesi vezetésből következett, hogy az államra és jogra vonatkozó új gondolatokban nem annyira a követelmények újszerűségét és a régi… törvényekkel való szembenállást hangsúlyozták, hanem éppen… a réginek zökkenőmentes továbbfejlesztését.” S hogy ez Németországban és hazánkban – de tegyük hozzá még számos környező népnél is – esetenként egyfajta „polgári fejlődéssel ellentétes tartalmat” nyerhetett (Kulcsár Kálmán), magától értetődő. Realitáselemeit a nemzeti függetlenség ügyével összefonódó társadalmi átalakulásunk korszakában ennek ellenére sem tagadhatjuk meg. Ismét más kérdés, hogy e szemléletmód élettelenné merevedett alakjai később milyen mértékben váltak a társadalmi haladás akadályává.
