A „BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF-COLLEGIUM” – GOMBOCZ MINT A KOLLÉGIUM IGAZGATÓJA
A „BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF-COLLEGIUM” – GOMBOCZ MINT A KOLLÉGIUM IGAZGATÓJA
Bevezetésemben már mondottam, hogy Gombocz emberi és tudományos egyéniségét az Eötvös-Kollégium ismerete nélkül nem lehet megérteni.
A Kollégium Eötvös Loránd személyes alkotása és az a benyomásom, hogy amennyire feltűnés nélkül, látszólagos visszahúzódással csinálta és vezette, annyira kedves – életművének egyik legkedvesebb – tárgya volt. Eötvös nem ok nélkül volt miniszter: megvolt az akarata és képessége ahhoz is, hogy nagy kultúrpolitikus legyen. Hét hónapos minisztersége alatt is sokat alkotott és ha engedik dolgozni, tervszerűen átalakítja a magyar közoktatásügyet. (Bartoniektől úgy tudom, Ferenc József akaratából kellett távoznia a miniszteri székből, mert megvásárolta Kossuth Lajos levelezését.) Nyereség, hogy visszatért a tudományhoz, de lelki szüksége volt, hogy kiélje magát a tudománypolitikai alkotásban is, és az Eötvös Kollégium megszervezése és irányítása volt az a terület, melyen ezt megtehette. Nemzetnevelő munka volt ez, talán a legfontosabb ponton. Sok pénzbe került, de megérte.*
Környei Elek: Eötvös Loránd, a tudós és művelődéspolitikus írásaiból. Budapest 1984.
Maga Bartoniek kétszer is mondotta nekem, hogy a Kollégium lényegében Wlassics Gyula alkotása. Ezt ő – a tényekkel ellentétben – Eötvös intencióinak megfelelőleg tette. Fröhlich Izidor az Eötvös temetésén tartott búcsúztatójában kiemelte, hogy Eötvös nem szerette, ha „jótetteiről” beszéltek. A kívülálló valóban úgy látta, hogy a Kollégium vezetésében Eötvösnek nem volt különösebb szerepe. A kurátor évenként egyszer megjelent az év végi tanári konferencián, beszélgetett kedvesen, okosan francia irodalomról, tudományról, új könyvekről, tárgyalt a Kollégium folyó ügyeiről, de nem mondott semmi olyat, ami figyelmünket különösebben felkeltette volna. Pedig mindenről volt tudomása és véleménye. Az okos, művelt, kongeniális Bartoniekkel megbeszélt mindent. A tanárok munkáját élénk érdeklődéssel kísérte, és tudott – bár személyesen nem ismerte őket – egyes diákokról is.
Csodálatos, hogy mennyire el tudta különíteni magát attól a légkörtől, melyet egy Gombocz Zoltán, egy Horváth János képviselt. Több volt ez, mint az arisztokrata tartózkodása. A Kollégiumban professzorok részvételével sok esti mulatság volt, sörös vacsorák, kabarék, sokszor csináltunk kirándulást Ercsibe, Visegrádra, a Hűvösvölgybe, ő ezeken soha nem vett részt.
Eötvös Loránd elnöke volt a Bölcsészeti Kar mellett működő tanárképző igazgató tanácsának, és közelről látta, hogy tanárképzésünk lényegében megoldatlan probléma. Tudjuk, hogy a Humboldt-típusú egyetemnek, s így a mi egyetemünknek is, az volt az alaptétele, hogy az egyetemi tanár tudományszakja területén arról és úgy beszél, amiről és ahogyan akar, s a diák azt az előadást hallgatja, amelyik érdekli. A tanítás és a tanulás teljes szabadságának ez az elve nem volt alkalmas a Bölcsészeti Kar természetes feladata, a középiskolai tanárképzés problémája megoldására. Ennek a hiánynak a pótlására szervezték meg a Bölcsészeti Kar keretében a Tanárképző Intézetet, amelynek a tanárképzés külön feladatait kellett volna ellátni. Ez az elgondolás, mint a pedagógia sok más logikus elgondolása, teljes csütörtököt mondott. A tanárképző tanárainak külön díjazásért tartott igénytelen előadásai nem vonzották a hallgatókat.
Eötvös Loránd, aki a tanárképzőt „borravaló-elosztó” intézménynek tartotta, más úton kereste a kérdés megoldását. Megalkotta a párizsi École Normale Supérieure mintájára a „Báró Eötvös József-Collegiumot”.
Nem esetleges, hanem Eötvös műveltségében mélyen gyökerező dolog, hogy francia mintát választott, és a francia műveltség terjesztésének egy hathatós eszközét akarta megteremteni. Apjának franciás műveltsége, francia szimpátiái, Montalembert-rel való barátsága közismert tény.* Neki magának az volt a meggyőződése, hogy a német hatás kizárólagosságát meg kell szüntetni. (Eckhardt Sándor, i.m. 4: „percer le muraille germanique”.)
Sőtér István, Eötvös József, 1967.
De érvényesített a Kollégium megalkotásával egy másik nagy gondolatot is. Az volt az elgondolása, hogy abból a bölcsészethallgatóból lesz jó középiskolai tanár, aki az egyetemen bele tud kapcsolódni tanárai tudományos problémakörébe. Ő tehát a hallgatók tudományos képzésének emelésével akarta javítani a középiskolai tanárok pedagógiai nívóját. Az elgondolás fényesen bevált: az Eötvös-Kollégiumból kikerült tanárok általános és szakműveltségükkel, nyelvtudásukkal, szíves kollégiális magatartásukkal kiemelkedtek minden tanári karból, és egyetemeinken egyre több tanszéket velük töltöttek be.
Az Eötvös-Kollégium létesítésének megértéséhez tudni kell, hogy Eötvös Loránd (aki egyetemi tanulmányait Németországban, főleg Heidelbergben végezte), 1881-ben Trefort miniszter megbízásából Párizsban a francia közoktatásügyet tanulmányozta, és ez alkalommal közelről megismerte az École Normale Supérieure-t. Ez a régi főiskola, amelyet Napóleon alapított, a tudományos képzés elmélyítésével a francia főiskolai nevelés egyik legfontosabb eszköze. Eötvösnek nagyon megtetszett ez az intézmény, és szilárd meggyőződésévé vált, hogy Magyarországon is meg kell valósítani. Erre azonban csak minisztersége idejében, 1895-ben kerülhetett sor. Trefort, akivel Eötvös Loránd közeli rokonságban volt (édesanyja testvére volt Trefort feleségének), nem csinálta meg, bár Eötvös erre többször kérte.
Hogyan valósította meg Eötvös a Kollégiumra vonatkozó elgondolását?
Legfőbb eszköze a Kollégium igazgatója, egy sajátságos, sokszor kíméletlen, de nagy műveltségű és alapjában meleg szívű ember volt, Bartoniek Géza. Bartonieknek mindenkiről megvolt – a hatalmi viszonyokhoz alkalmazkodó, de sokszor attól független – véleménye. Gyűlölt és szeretett, bár véleményét néha megváltoztatta. Eötvösnek minden szavát áhítattal emlegette és feltétlenül követte. Valaha Eötvös egyetemi segéderőihez tartozott. Kapcsolatuk még ifjú korukra megy vissza, 1879-ben Bartoniek már asszisztense Eötvösnek. Bartoniek akkor 25 éves, és Eötvös reményeket fűzött tudományos működéséhez. De ő nem lelkesedett a fizikáért. Azt a sok matematikus-fizikus, érettségizett fiút, aki kollégiumi tagságért folyamodott, üres fejű és üres lelkű embernek tartotta (az a sajátságos benyomásom volt, hogy ebben Eötvös egyetért vele) s minél több tehetséges és rokonszenves fiút igyekezett a francia szakra irányítani. Eötvös óriási hatással volt rá – Bartonieknek is az volt a meggyőződése, hogy az egyoldalúan német jellegű magyar műveltséget a francia műveltség kincseivel kell gazdagítani. Eötvös és a magyar tudósvilág látta Bartoniek érdemeit, 1913-ban udvari tanácsosi címet kapott, 1921-ben a budapesti egyetem tiszteletbeli doktorrá avatta.
Az alapot a Kollégium életéhez az egyetemi oktatás és a Bölcsészeti Karon működő Tanárvizsgáló Bizottság adta. A félévvégi kollokválás és a vizsgálatok letétele kötelező volt: ezt a Kollégium mindig a legjobb eredményekkel, játszva teljesítette.
Az egyetemi élet folyt, ahogy a régi Magyarországon folyhatott.
Egy-egy kiváló tanárt, mint Beöthy Zsoltot, Heinrich Gusztávot, Riedl Frigyest, Alexander Bernátot, Katona Lajost és másokat százak hallgattak, a kollégisták is hallgatták őket és rajongtak értük. Szerettünk egy-egy tanárt, mint a kitűnő Pasteiner Gyulát, a művészettörténészt; a történész-hallgatók-szerették Fejérpataky Lászlót, akivel régi oklevelet olvastak, hallgattunk egy-egy magántanárt, aki új dolgokat beszélt. Nem katedrára való tanár is volt feles számmal köztük – ezeket erősen bíráltuk és nemigen hallgattuk. Gyakorlatokra alig jártunk: ezeknek a kérdése az egyetemen nem volt megoldva. Ezekben is sikerei voltak Marezali Henriknek, Simonyi Zsigmondnak, Négyesy Lászlónak és másoknak is. Bleyer Jakab és más tanárok német mintára szervezték meg szemináriumukat, de ez nálunk csak egy-egy kiváló tanár esetében vált be. Korlátlan szabadság és kényelmesség jellemezte a helyzetet. Nőtt a doktori értekezések serege, sőt akadt köztük értékes is.
Lényegében az egyetem Bölcsészeti Karának kiegészítése volt a Kollégium.
Akkoriban a természettudományok még beletartoztak a Bölcsészeti Karba, Eötvös azonban olyan bölcsészetkari intézményt létesített, amelyben lényegében csak a társadalomtudományok voltak képviselve. Persze a maga társadalmi szempontjai szerint. Azt az óriási társadalmi fejlődést, melyben ma élünk, akkor még senki sem látta. Ő a magyar tanárképzés és tudomány emelésére egy archimédeszi pontot akart teremteni. Csinálhatott, volna Jogtudományi Kollégiumot, – nem lett volna képtelenség a régi Magyarországon. Vagy csinálhatott volna – ez lett volna talán a legmagától értetődőbb – természettudományi Kollégiumot. Nem, – ő legbölcsebbnek látta a társadalomtudományi tanárképzésnek tudományos és francia műveltségi alapon való emelését. (Később, a harmincas évek elején alakult a szegedi Eötvös-Kollégium, természettudományos tanárjelöltek nevelésére – kitűnő intézmény, de méltatása kívül esik az én feladatomon.)
Megfelelő helyiség hiánya nem akadályozta Eötvöst terve megvalósításában. A Kollégium 1895-ben egy szerény bérházban kezdte meg működését a mai Gönczy Pál utcában, Kodály Zoltán, Horváth János, Gombocz Zoltán, Szekfű Gyula, Zemplén Győző, Zemplén Géza, Riess Marcel, Balázs Béla, Laczkó Géza, Szabó Dezső, Pais Dezső, Trócsányi Zoltán, Kuncz Aladár, – hogy csak néhány nevet említsek találomra a sok közül – még ott nőtt fel, de 1917-ben felépült Alpár Ignác tervei szerint, a Gellért déli oldalán, a Ménesi úton egy nagy kertben a Kollégium román stílusú modern épülete.
A Kollégium – ahogy ez az épület mutatja – nem internátus, hanem nagyigényű nevelőintézet. A diákok elhelyezésére szolgáló szobákon kívül nagy könyvtárterem, társalgó, díszterem, zeneterem, ebédlő, tornacsarnok, teniszpálya, nagy kert stb. áll a tagok rendelkezésére.
Eötvös és Bartoniek – amint, vasárnap délutáni sétáinkon Bartoniek elbeszélte – rendkívüli gonddal válogatták ki a Kollégium tanárait és diákjait, s alakították ki a tanítás módját.
A diákok felvételénél elengedhetetlen követelmény volt a jeles érettségi bizonyítvány, ez nagyjából biztosította azt, hogy kötelességtudó emberek kerültek be a Kollégiumba. Sokat számított ezen felül egy-egy nagy pedagógus, így pl. a debreceni Dóczi Imre ajánlása, és különös súllyal esett latba a volt kollégistáké. A felvételi eljárás – különösen később – a folyamodók megvizsgálásával járt. Némi előnyt jelentett a nyelvtudás. A tehetősebb értelmiségi családból származó fiúk természetesen többségben voltak. Eötvös arisztokrata volt.
Az intézet tagjait Bartoniek javaslata alapján Eötvös vette fel. Nagyon jellemző a Kollégium önállóságára és Eötvösnek a Kollégium vezetésében való szerepére, hogy egyszer egy nem megfelelő folyamodó kultusz-államtitkári közbelépés ellenére sem jutott be a Kollégiumba. Küzdelem volt, amelyben a Kollégium győzött.
A tagok száma eleinte csak 30 körül volt, később 60, majd az új épület elkészülése idején 100.
Ez a létszám Eötvös szerint nem kedvezett a nevelésnek, s ezért a tagok számát újra leszállította hatvanra.
Eötvös neveztette ki a tanárokat is, ő határozta meg a tanulmányi kereteket és az előadások formáját. Nem a kereteket és az előadandó anyagot tartotta fontosnak, hanem – és ebben a tekintetben az egyetem nem versenyezhetett a Kollégiummal – igyekezett minél kiválóbb tudósokat beállítani a kollégiumi oktatásba és igyekezett ezek legjobb képességeit felhasználni.
Volt még bejáró tanár is. Ilyen volt például Alexander Bernát. Eötvös különösen nagyra becsülte Alexander okos, világos fejét, nagy tudását és magával ragadó tanítási módját. Alexander nem sokszor jött be, talán évenként ötször-hatszor. Jött a hír: Alexander tanár úr ma délután bejön. Előálltak a stréberek, akik gondolták, hogy nála fognak vizsgázni és olyanok, akik filozófiával foglalkoztak. Nem voltak sokan. És „Bernát” jött – vagy nem jött – és megbeszélt a maga nem karcagi ízű, de élettel teli magyar stílusában témákat, adott bölcs tanácsokat. Filozófiai érdeklődésemnek ezek lettek az alapjai.
A megbeszélés-jellegű órákon, a közös étkezéseken a tanár és a hallgató közt baráti kapcsolat alakult ki.
A kollégiumnak megvolt a maga sajátos tanulmányi rendje. Óráink rendszerint este voltak, s a tanulmányi anyag attól függött, hogy a tanár mit szeret és mit tud a legtöbb sikerrel tanítani. Ha a német tanárunk nem volt, alkalmas tudományos nevelésre, régi német szövegeket olvastunk vele s bemutattuk dolgozatainkat. A tanár pedig beszélt, beszélt és megtanított bennünket németül beszélni. Mikor pedig Hugo Kleinmayr volt a tanárunk, aki később a gráci egyetemen kapott tanszéket, a német irodalom történeti problémáit tárgyaltuk a legmagasabb fokon, német követelmények szerint. Jött a vizsga? Nekiestünk az anyagnak koncentrált energiával. Kleinmayr igazi német volt.
A franciát szövegolvasás alapján tanultuk, a kezdők Gombocztól s így érthető, hogy első francia olvasmányunk – bizonyára nem minden nevelési tendencia nélkül – a Le crime de Sylvestre Bonnard volt. Utána Thaďs következett, majd a Pęcheur d’Islande, azután megint France: S’ur la pierre blanche. A francia szakosok tanulmányait francia tanárok irányították. Ezek a tanárok, akiket az École Normale Supérieure küldött hozzánk, sokszor több évre, a francia filológia kiváló képviselői voltak.
A magyar szakosokkal általános nyelvészeti vagy nyelvtörténeti kérdéseket, tárgyalt Gombocz. Kiindult például egy teljesen világos, romanisztikai példából és rávezetett – a mi élénk közreműködésünkkel – a kitűzött kérdés lényegére. Vagy elővett egy bonyolult, nehéz kérdést, például a magyar nyelv iráni jövevényszavainak kérdését, lehámozta róla, ami kétes vagy nehéz, és szerény ismereteink felhasználásával megvilágította előttünk nyelvtudományunk egy nehéz fejezetét.
Más módon tanított tudományos gondolkozásra Horváth János, aki nekem szintén tanárom volt. Egy témáról beszéltünk egy vagy több féléven át, nehéz kérdésekről, amelyek éppen akkor foglalkoztatták őt, pl. a Petőfi-kutatás alapproblémáiról. A módszer az anyag aprólékos elemzése volt, az ő egyszerű, de páratlanul szellemes és mélyenjáró modorában, beszélgetés, néha egy-egy dolgozat megbeszélésének formájában.
Ilyenek az emlékeim magyar–német szakos kollégista koromból. Ebben a nevelésben nem volt rendszer – csak módszer és kritika.
Legszigorúbbam a klasszikus-filológus diákok nevelődtek. A nagynevű Némethy Gézát nem érdekelték az előadásai, sem az egyetemen, sem a Kollégiumban, de a szövegek olvasásában éppen olyan magas követelményei voltak, mint a Kollégium másik klasszikus-filológus tanárának, a szintén különc, de eszes Gyomlay Gyulának.
Nagy hatású nevelő eszköz volt a Kollégium, illetőleg az Eötvös kezében a történeti oktatás. A magyar történeti oktatás erős német, illetőleg bécsi hatás alatt fejlődött. Gondoljunk a magyar történetírás fejlődésére a XVIII. század végétől fogva. Marczali Henrik, Károlyi Árpád, Szekfű Gyula, Eckhardt Ferenc is erősen Bécshez voltak nőve. BG úr erről nem beszélt; Eötvös bizonyára látta, hogy itt nem állnak rendelkezésére sem anyag, sem emberek. A történeti fejlődés könyörtelenül Bécshez köt bennünket. De próbálta a horizontot ebben a tekintetben is szélesíteni. Van néhány adatom, amelyek a mellett szólnak, hogy így volt a dolog.
Az én időmben Mika úr, Mika Sándor tanította a Kollégiumban a történelmet.* Mika úr nagy műveltségű, éles kritikájú ember volt. Széles perspektívával, rendkívül gazdag irodalmi ismereteivel erős hatással volt tanítványaira.* Háza és a kollégisták között baráti viszony- alakult ki. Egy május elsején társaság volt Mikáéknál akkori Andrássy úti lakásukon, és az erkélyről nézték a munkások felvonulását. A házigazda megjegyezte: „Ezeké a jövő!”
Nevéhez hozzátettük az úr jelzőt, mely minősítő cím volt a Kollégiumban és nem járt ki mindenkinek, csak ilyeneknek, mint a Kegyelmes úr, BG úr, Horváth úr, Gombocz úr, Mika úr, Szekfű úr, – vagy tréfából nem első éves kollegistáknak, hogy tekintélyüket a gólyák előtt emeljük.
Mályusz Elemér kollégám közlése.
Mika Sándor Párizsban tanult, egy kiváló francia történész, Monod tanítványa volt. Disszertációját Richelieur-ről írta, azután az investituraproblémával foglalkozott s nagy összefoglalást írta hűbériség és a keresztes háborúk koráról. Kétségtelennek tartom, hogy Eötvösnek a francia történeti kritika és művészi előadásmód iránti nagyrabecsülése állította a kollégiumi történeti tanszékre.
Mika meghalt még akkor, mikor én kollégista voltam (1909–1913). Utódául Eötvös Madzsar Imrét neveztette ki, egy csendes szavú, jó kritikájú és széles látókörű történészt, aki 1938-tól rendes tagja volt az Akadémiának.
1914-ben egy jól nevelt német történészt is kapott a. Kollégium, Ernst Moldent, a Neue Freie Presse szerkesztőjének a fiát. Kedveltük és becsültük.
A Kollégium élénk kapcsolatban volta külfölddel.
Az École Normale-t bizonyos vonatkozásban anyaintézetünknek tekintettük s ennek a tudata élt a párizsi intézetben is. Különösebb kapcsolatunk – egyes kollégistáknak (Horváth János, Sőtér István, Jankovich Ferenc stb.) az Écoleban való tanulmányait leszámítva, – nem volt vele, de mint mondottam, a francia irodalmat az École Normale végzett növendékei tanították a Kollégiumban. Igyekeztünk megtanulni franciául és eljutni Párizsba.* Eckhardt Sándor (Le Collčge Eötvös, 8.1.–1.4. j) említi a Kollégium svájci, olasz, finn, észt, német, török, bolgár, angol kapcsolatait is. Sok svéd tudósnak is volt köze a Kollégiumhoz s olasz barátaink közül ki kell emelnem Tagliavini professzort.
Szépen és okosan rajzolja Eckhardt Sándor a Kollégiumnak a franciákhoz való viszonyát (i. m.). Bartoniek Franciaország rajongója volt – írja a 4. lapon – és Georges Perrot, az École igazgatója, küldött neki egy „normalient”, hogy szervezze meg a Kollégiumban a francia tanulmányokat. Ez senki más nem volt, mint Jérôme Tharaud. Utána jött Lucien Bézard, jeles nyelvész, Henri Lebeau, Jean Regnier (elesett az első világháborúban), Huber Morand, René Bichet (Alain Fournier és Jacques Rivičre barátja), Aurélien Digeon, kitűnő anglicista, egyetemi tanár, Maurice Taillandier, Charles Baux, Jean Mistler, Jean Carrčre, Aurélien Sauvageot (nyelvész, főiskolai tanár, a budapesti egyetem tiszteletbeli doktora), Georges Deshusses, Guy Turbet-Delof, – csupa kiváló egyéniség, akik hazájukban is szerepet játszottak.
A Kollégium egyik legfontosabb nevelőeszköze a könyvtár volt. Az állomány a húszas években megközelítette a 40 000 kötetet: Alapjait Semsey Andor és Mednyánszky Dénes, László fia rakták le. A Kollégium vette meg Szabó Dezső fiatalkori nagy könyvtárát. A Kollégium természettudományi könyvanyaga nem volt jelentős, de társadalomtudományi részében megvolt sok alapvető mű. Képviselve volt a filológia, a nyelvészet és az irodalom (különösen gazdagon a francia szépirodalom), a történelem, a filozófia kitűnően megválogatott anyaggal.*
Részletesen Eckhardt Sándornál (6. l.).
A francia könyvek a legszebb bőrkötésben voltak, a német könyvek vászonkötést kaptak. Kivétel volt egy Goethe vagy Kant s a sok német kézikönyv, amelyek eredeti kötésben pompáztak. Ott voltak a francia folyóiratok, teljes sorozatban, a Revue des deux mondes és társai, – BG úr büszkeségei. Persze volt sok szép német folyóirat is. Nagyon szép és tudományosan is nagy értékű volt a klasszika-filológiai és történeti rész. Az új épületben remek angol könyveket kaptunk s gazdagodott az olasz anyag is. A szlavisztika területéről is megvolt sok értékes dolog.
A könyvtár nem világnézeti alapon volt összeállítva: az alapokat adta meg bármely irányú fejlődéshez. Ez a könyvtár nevelte a Kollégium reakciós és szabadgondolkodású tagjait egyformán. Eötvös és Bartoniek célja nem valamilyen egységes világnézet kialakítása volt, hanem a műveltség alapjainak a források ismeretével és szabad kritikával való önálló megteremtése.
És ez a könyvtár a diákok szabad rendelkezésére állt. Nem volt könyvtárosa. Mindenki levehette a polcról bármelyik könyvet, és a tágas, télen jól fűtött könyvtár-helyiségekben olvashatott, dolgozhatott. Használat után a könyvet helyére kellett tenni. Bartoniek naponként háromszor-négyszer is végigment a könyvtáron, egyik nagy öröme volt ez napjának. Ellenőrizte a könyvtári rendet.* A könyvtár a szabad használat mellett alig fogyott, nagyobb könyvlopásról nem is tudok.
Egy ilyen alkalommal BG úr látja, hogy az egyik kollégista fejjel lefelé tesz vissza egy könyvet. Odaszól: „Kírem [így] – mit csinál? Magát lehetne így elhelyezni, de azt a könyvet nem, – annak lelke van.” Megjegyzem, az ő megjelenése volt az oka a diák zavarának. Szerettük, de nagyon féltünk tőle. Megesett; hogy szobájából kimenet töröltük le a szőnyegen a cipőtalpunkat, és akkor kopogtunk az ajtón. A cipőtalp letörlése egyike volt a kollégiumi tízparancsolatnak.
Meg kell emlékeznem a kollégisták nyelvtudásáról. Született francia és német tanáraink voltak, kitűnő angol tanárunk. Németül, franciául többé-kevésbé mindenki tudott, angolul sokan. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy lényeges tétel volt ez a régi magyar közműveltségben.
A Kollégiumban a diákok egymást nevelték. Egyenlők voltunk, megbecsültük a munkát, a tehetséget, nem tűrtük a nagyképűsködést; nyíltan, nyersen megmondtuk, kiről mit tartunk. Aki nem akart társadalmunkba beleilleszkedni, azt – többé-kevésbé barátságosan – elpüföltük. Ez persze nem verekedés jellegű valami volt, – fiatalos, . vidám, hangos sportszerű aktus („lehúzás”). Ez a módszer kitűnően bevált. Maga BG úr egyes kollégistákat bálványozott, s akiket ki nem állhatott (ilyenek is voltak), azokhoz a kelleténél is nyersebb volt.
Mindnyájan egyetemi tanárok szerettünk volna lenni, vagy legalább is főigazgatók. (A többség természetesen középiskolákhoz került.) De tudtuk, hogy az érvényesülési alap a tudományos munka. Esemény volt számunkra, hogy Stiegelmár Róbert „harmadéves tanár úr” Meredithről kapott disszertációtémát, Gönczy István „tanár úr” pedig Kotzebueról, vagy hogy Benigny „tanár úr” Schmidt József professzorral szanszkrit szöveget olvas.
A különszobát Eötvös az ifjúság nevelésében helytelennek tartotta. Két személyes szoba sem volt a Kollégiumban. Hárman, négyen, nyolcan laktunk együtt, az új épületben két-két helyiségben, egy dolgozó- és egy hálószobában. Külön íróasztalunk volt és kényelmes ágyunk, Minden négyes vagy nyolcas együttesnek volt egy családapja, szerény rendelkezési jogokkal, és az egész Kollégiumnak volt egy diákelnöke, aki néha az igazgatóval tárgyalt.* A tárgyalás eredményeit az elnök „népgyűlésen” közölte a Kollégium tagjaival. Súlyosabb esetben maga BG úr beszélt a néphez.
Egy másik tétel a tízparancsolatból: Tiszteld a kort és az elnököt.
Ilyenkor gyakran szerepeltek étel-kérdések. Pl. az alföldi fiúk nem szerették a szalontüdőt, az édesanyánk sokkal jobb tojásos galuskát főzött, mint a Kollégium szakácsnéja. De BG úr nem engedett.
„Aki dolgozik, annak enni kell” mondta Eötvös. A régi épületben hetenként kétszer kétféle húsételt kaptunk két deci borral. (Híres volt a kollégiumi diós palacsinta.) Régen néha eljöttek hozzánk ebédelni a Bölcsészeti Kar egyes tanárai, s Bartoniek igyekezett is egy kis baráti társaságot szervezni a Bölcsészeti Kar tanárai közül. (Eötvös a Bölcsészeti Karban sohasem képviselte a Kollégium érdekeit.)
A vallási meggyőződés nem játszott szerepet a Kollégium életében. Bizonyára Eötvös nevelési elveinek hatása volt az, hogy a közéletben nemegyszer kiélesedett vallási és politikai ellentétek a Kollégium életében nem tükröződtek vagy ellaposodtak.
BG úr erősen dinasztikus érzelmű ember volt és a katolikus hitvallás buzgó képviselője. (Az volt azonban a benyomásom, hogy inkább illendőségből, mint mélyen gyökerező meggyőződésből; mikor tanszékemet 1916 szeptemberében elfoglaltam, első előadásomban Vámbéry Árminról beszéltem. „Adja ki a Huszadik Században” tanácsolta ő.)
Vallási ellentétek voltak a levegőben, s ezeknek az elhallgatása modern műveltségünk kialakulása történetének teljes meghamisítása volna. Melich János például csak azt tartotta rendes embernek, aki evangélikus, bár tűrte a kálvinistákat is. A budapesti bölcsészeti karnak evangélikus és kálvinista vezérei voltak (Beöthy Zsolt, Petz Gedeon, Domanovszky Sándor, Mauritz Béla). Szekfű Gyulának az volt a belső meggyőződése, hogy a budapesti egyetemnek, Pázmány egyetemének, papi vezetés alatt álló katolikus egyetemnek kellene lennie. Eötvös ritkán szólalt fel a kari üléseken a mindig tárgyi álláspontból. Goldziher mindig hallgatott, őt nagy tudományos problémái teljesen lefoglalták. Gombocz és Horváth János a Kollégium szellemét képviselték. De nem beszéltek. Nem beszélt Fejér Lipót sem.
Nem írhatom le 1970-ben, hogy a Kollégium haladó szellemű intézmény lett volna. A konzervatív gondolkozású és vallásos nevelést óhajtó embereknek szálka volt a szemében, de a szocialista áramlat sem érezte különösebben magához tartozónak.
Olvassa és hallja az ember, hogy a kollégisták elkülönítették magukat társaiktól az egyetemen. Ez igaz is, nem is. Nekünk különleges nevelésünk volt, de minden derék bölcsésztársunkat becsültük, szerettük.
Nem zavarta a Kollégium belső életét a nemzetiségi kérdés sem. Eötvösnek különös gondja volt arra, hogy a Kollégium tagjai között képviselve legyenek a nemzetiségek. Jeles tanárok és tudósok lettek belőlük, s jól érezték magukat közöttünk. Kedves barátaink voltak a román fiúk. Kiváló külföldi professzorok (köztük mohamedánok) tanultak a Kollégiumban. Vidinban – népnyelvi kutatások folyamán – megismerkedtem egy tehetséges fiatal emberrel. Bartoniek, illetve Eötvös felvette a Kollégiumba. Nálunk maradt vagy hét évig, magántanárrá habilitáltuk, – ma professzor Ankarában és a törökök legjobb nyelvésze. Egy bosnyák kollégista a perzsa nyelv kiváló tanára volt a szarajevói Bölcsészeti Karon. Kollégista volt az isztambuli egyetem egyik elhunyt nyelvész tanára és Atatürk ankarai főiskolájának történész professzora.
Egy bizonyos: az Eötvös-Kollégium tagjai – vidám diákélet keretében – erősen dolgoztak.* Bölcs vezetés alatt becsületes munka folyt, és a Kollégium a magyar tudományos műveltséget és a középiskolai tanárképzés színvonalát jelentős mértékben emelte.
Pais Dezső: MNyTK, 99, az. 22–23. Laczkó Géza, Királyhágó. 1938.
A Kollégium új épületének felavatásán Bartoniek Géza a következő mondattal fejezte be beszédét: „Édes Haza, köszönjük a, kollégiumot, meg fogjuk szolgálni.” Vajon megszolgáltuk-e?
Eötvös halálával új fejezet kezdődik a magyar tanárképzés történetében, – a húszas évek politikai irányzatainak egy hajtása, a keresztény kurzus, bevonul az egyetemre is. Az egyetemen, illetőleg a tanárképzésben – mint hatalmi tényező – Kornis Gyula piarista szerzetes, Klebelsberg Kúnó államtitkára képviseli ezt az irányzatot. Jellemeznem kell Kornis Gyulát; a mi problémánk most a régi magyar tanárképzés elvi kérdéseinek a története, s itt Kornis és Eötvös szemben áll egymással. Kornis nem kutató tudós, de okosan és nagy szorgalommal ír össze népszerű munkákat, és még ügyesebben szövi össze egy ragyogó pálya szálait. Kornis Gyula nem Eötvös Loránd, aki a tudományos kutatás mestere is és lényegét látja az egyetem hivatásának, számító politikus, aki azonban nem szerzetesi aszkézissel, a koráramlatok felett állva küzd eszmékért – ahogyan én vártam volna –, hanem elsősorban pályáján igyekszik korlátlanul érvényesülni, hatalmát és jólétét biztosítani. Politikai befolyásával, nagyipari összeköttetésekkel tízszeres jövedelmet biztosít magának, bankári villát épít egy hegytetőn, s felviszi az Akadémia és a Nemzetgyűlés elnöki székének pozíciójáig. Ment volna feljebb is, ha lehetséges lett volna. (Csak eggyel nem bírt: az egyházzal. Az őt sohasem szerette.)
Kornis rendkívül tehetséges ember volt, – nagy műveltséggel, nagy olvasottsággal, melynek megszerzésében szerény nyelvismeretei sem gátolták. Gombocz is Kornis csodálói közé tartozott. A tudós típusok, főleg a kortársak megítélésében volt Gombocznak egy kategóriája, melybe csak kevés ember tartozott, „a fölényes eszű emberek”, mint amilyen volt Laziczius Gyula, Kornis Gyula. Gombocz nem tette fel a kérdést, mire használják ezek a képességüket, csodálta Kornist, hogy okosabban – nem mondom, hogy helyesebben – tud képet adni egy tudományos problémáról, mint az eredeti kutatók – hogy az emberek megítélésében az önzést és a gyengeségeket helyezve előtérbe, gyorsan belelátott értékükbe. Kornis írt egy nagy munkával készült ünnepi cikket Melich Jánosról, be akarva mutatni Melich korszakalkotó munkásságának lényegét, anélkül, hogy ehhez az ismeretei meg lettek volna. Írt két rengeteg munkával készült kötetet a tudós lelki alkatáról, – a témát azután okosan, helyesen megvilágította Ekhardt Sándor egy pár lapos bírálatban Szekfű Gyula folyóiratában.
Kornis Gyula–Bakócz Tamás a Tanárképzőben, telve bizonyos politikai elképzelésekkel, de a felfelé haladása által követelt hajlékonysággal és kiszámított jósággal.
Erős egyéniség, egészen más embertípus volt munkatársa, Melich János, a Tanárképző alelnöke, kit Gombocz Zoltánnal kapcsolatban már jellemeztem, – itt Kornissal kapcsolatban még mondani kell róla egyet-mást. Melich élénk fantáziájú nagy tudós, ki a magyar nyelvtudomány több területén új utat nyitott, Amilyen rendkívül eszes és ravasz ember, kimagasló nagy tudós, olyan naiv gyermek a politikában. Meggyőződését – erre már céloztam – a Budapesti Hírlap vezércikkei irányítják. Szeret és gyűlöl (mint Bartoniek), gyűlöli a tehetséget, mely saját fejével gondolkozik s politikai chimaeráinak követésében az antiszelekció csodálatos képviselője. Erről is beszéltem már s még fogok beszélni.
Kornis és Melich a legbizalmasabb egyetértésben dolgoztak, gyakorlatilag azonos politikai lobogó alatt, Kornis egy miniszterelnöki vagy államfői pozícióért, Melich egy tisztviselőtelepi villáért. A két ember külpolitikai alapfelfogásában is eltérés volt: Kornis mégis messzebb látott és ha hatalomra kerül, angol tájékozódást keres, ami Melich számára idegen volt. Egyben azonban megegyeztek: befolyását mindegyik a maga módján igyekezett minden irányban erősíteni. Mindegyik a maga módján: Melich a tudós meggondolásaival, Kornis nagyobb hatalmával és kevésbé választékos eszközeivel. Ő elment a megtisztelő vacsorai meghívásokig és ajándéktárgyak küldéséig. (Még így is nagyon népszerűtlen volt.)
Ami pedig a mi kérdésünket, a magyar tanárképzés kérdését illeti, ebben a Melich formalisztikus, Eötvössel szemben ellenséges beállítottságú iránya természetesen nem vezethetett egészséges állapotokra. (A gyakorlatban sokat javítottak okos és derek hivatalnokai.)
Küzdelem folyt a Kollégiumnak reakciós irányzatú átalakításáért is.
De a Kollégium szilárdan állt az Eötvös-féle tradíció alapján, és éppen a húszas években ontotta a kiváló fiatal tudósokat és tanárokat, és nem sikerült a jobboldali irányzat eszközévé tenni. Határozott formában felmerült tehát Bartoniek eltávolításának gondolata.
Egy epizód, amelyben nekem is részem volt, jellemző a Kollégium helyzetére a húszas években.
Eötvös halála után a Kollégiumnak új kurátorra volt szüksége, olyan emberre, aki megvédi a Kollégiumot a feltörő új erők ellen. Bartoniek Teleki Pált választotta. Teleki átérezte a feladat jelentőségét, vállalta azt, és haláláig hűséggel kitartott a Kollégium mellett.
A húszas évek egyik délutánján Telekinél jártam. Ő volt a Kőrösi Csoma Társaság elnöke, és én voltam a Társaság mindenese. Dolgunk végeztével Teleki megemlítette, hogy éppen most járt nála Kornis Gyula és Wolff Károly, akik Bartoniek eltávolítását kérték. Ő nem adott nekik határozott választ, de nem zárkózott el az igazgatóváltozás elől (Kornisnak és Wolffnak természetesen megvolt a maguk jelöltje). Én aztán elmondtam Telekinek körülbelül az ellenkezőjét annak, amit Kornis és Wolff elmondhattak neki. Nem tudom, mi minden történt még ezzel az üggyel kapcsolatban, de egy bizonyos: Bartoniek Géza megmaradt igazgatónak 1927 őszén történt megbetegedéséig (1930 elején halt meg).
Bartoniek után, némi interregnummal, Gombocz foglalta el az igazgatói széket, és ő, az egyik legnagyobb magyar tudós, adta meg, a második kurátorral, Teleki Pállal együtt, a Kollégiumnak azt a tudományos súlyt és díszt, amelyet annak idején az első kurátor képviselt. Gombocz, aki a Kollégium legelső diákjai közé tartozott, hosszú évekig tanára volt a Kollégiumnak. Bartoniekhez a legbensőbb szellemi és morális kapcsolatok fűzték. Annyira összeforrt a Kollégiummal, hogy semmiféle irányváltoztatásra nem volt hajlandó. Tökéletes harmóniában Teleki Pállal, vezette a Kollégiumot Eötvös és Bartoniek szellemében egy szörnyű időben, Gömbös Gyula kormányzása alatt is, váratlan haláláig, 1935-ig.
Nagyon jól érezte magát a Kollégiumban és ideális igazgató volt.
Szerette az ifjúságot. Kereste a kollégisták társaságát és végtelenül kedves tudott lenni hozzájuk. Ha kedve kerekedett, elvitte őket vacsorázni vagy az Operába. Tánciskola, garden party tarkította akkoriban a kollégiumi életet.
S a fiatalság rajongott érte. A Kollégiumban diákkora óta glória övezte „Gombocz urat”, melynek legfőbb ápolója Bartoniek volt, s ennek a glóriának fénye messzire világított. Ezt a fényt tükrözi Sőtér István regénye, a Fellegjárás (1939), Játék és valóság című tanulmány-kötetének „Két iskola” c. fejezete (1946), Jankovich Ferenc önéletrajza, A magam emberségéből (1967) és Képes Géza verse, Egy nyelvtudós emlékezete (1943) és sok megemlékezés.
Ilyen volt Gombocz Zoltán, Nem mintakép, – egyéniség. Munkás, vidám, ragyogó emberi élet, – a mélyén a legsúlyosabb pesszimizmussal.
Nem volt szükség BG úrnak a kellő mértéket messze meghaladó gorombaságára, nem Volt szükség őrmesteri rendszabályokra (volt igazgató, aki – teljes csőddel – ezekkel kormányzott) s ha a Gombocz idejében baj volt, elég volt egy csendes szó az elhárítására.
Egyszer mégis úgy látszott, hogy Gombocz – minden tekintélye és Teleki támogatása ellenére is – elbukik. Szóltam már arról, hogy a Kollégium tagjainak szellemi és világnézeti fejlődését senki és semmi sem korlátozta. Így természetes, hogy a baloldali politikai iránya Kollégium ifjúságában is lelkes követőkre talált.
1932 májusában a rendőrség kommunista „összeesküvést” fedezett fel a Kollégiumban. Nagy volt a baj, de Gombocz megbirkózott vele. Az egyetemi ügyek teljes hatalmú intézője Szily Kálmán államtitkár volt, egy jóakaratú, páratlan buzgalmú, de politikai vaksággal megvert ember. Szily sokat foglalkozott az üggyel. Hogy mi minden hatott Szilyre, nem tudom, de egyszer csak arra ébredtünk, hogy a Kollégiumot fenyegető veszedelem elmúlt. Valószínűleg része volt ebben azoknak az esti előadásoknak, és az előadásokat követő egyszerű, de kedélyes vacsoráknak, amelyeket Gombocz rendezett, és amelyeken Szily is mindig részt vett.
1950-ben, az úgynevezett személyi kultusz idején, a Kollégium működését a hagyományos formában felfüggesztették.
De most feltámadóban van a Kollégium: időálló hagyományai alapján egy nagyjelentőségű marxista-leninista szellemű nevelőintézet készül – részben már készen is van – a Ménesi úti palotában.
