Etimológia
Etimológia
Hadrovics László az ötletekben leggazdagabb és legtermékenyebb magyar etimológusok sorába tartozott. Érdeklődésének előterében a jövevényszavak, mégpedig a magyar nyelv szláv – főleg déli szláv – jövevényszavai, továbbá a szerbhorvát nyelv magyar jövevényszavai állottak. Hosszabb-rövidebb kirándulásokat azonban máshová, így például a magyar nyelv német és olasz jövevényszavainak területére is szívesen tett. Kedvencei voltak az úgynevezett „nehéz”, illetőleg „reménytelen” szavak, amelyeket egyik kutatónemzedék a másikra szokott hagyományozni efféle megjegyzésekkel: „eredete ismeretlen”, vagy „európai vándorszó, ám az átadó nyelv közelebbről nem határozható meg”, vagy „a szomszédos nyelvekben mindenütt megvan, de nem tudni, melyik vette a másikból” és hasonló. Vonzották Hadrovicsot azok a szavak is, amelyeknek az eredete csak látszólag, formálisan volt megoldva, hiszen csupán idegen szavakkal való összecsengésen alapult, s nem volt alátámasztva sem szótörténetileg, sem szóföldrajzilag.
Minthogy az efféle „nehéz”, „reménytelen”, illetőleg „csak formálisan megoldott” esetekben a hagyományos etimológiai eszközök rendszerint csődöt mondanak, tökéletesíteni kellett a vizsgálati módszert. Hadrovics László etimológiai módszerét, amelyet ő egyszer széles körű, sok szempontú szótörténeti filológiának, másszor komplex kutatási módszernek nevezett, a következők jellemzik.
Mindig magukból a forrásokból, nem pedig a szótárak adataiból indult ki. A korábban általánosnak mondható „szótárforgató” etimologizálást „forrásolvasó” etimologizálással cserélte fel. A szótárakban ugyanis a szavak a nagyobb szövegösszefüggésből és a művelődéstörténeti háttérből kiszakítva jelennek meg, s még a legnagyobb szótárak sem adhatnak meg minden tudnivalót a tárgy- és szótörténet megnyugtató tisztázásához. Ezeket a tudnivalókat csak egy-egy tárgyi vagy földrajzi szempontból körülhatárolt forráscsoportnak az áttanulmányozása útján lehet megszerezni. Az ilyen munka nem szapora, de nem is meddő, s eredményei szilárdak. – Magyarországon éppúgy, mint másutt is a nyugati kereszténység országaiban, ahol a nemzeti nyelvű írásbeliséget latin nyelvű írásbeliség előzte meg, a latin és a nemzeti nyelvű források szerves egységet alkotnak, s ezeket a kutatónak is egységben kell látnia. A tapasztalat szerint valamely jövevényszó a magyarországi forrásokban már évtizedekkel, sőt évszázadokkal korábban jelentkezhetett latinosított alakban, mint magyarul. A latin források adatai gyakran becses régies alakokat és jelentéseket őriznek meg. A magyarországi forrásokon kívül fontosak lehetnek idegen forrásoknak magyar vonatkozású adatai is. Nagyban megkönnyíti a bizonyítást, ha valamely jövevényszónak az átadó nyelvben is részletesen ismerjük a történetét és használata körülményeit. Mind az átadó, mind pedig az átvevő nyelv tekintetében helyet kell adni a negatív vizsgálatnak is. Fel kell deríteni, miért nem használnak egy-egy vidéken egy szót és mit használnak helyette, illetőleg – ha csak későn honosodott meg – milyen szó jelölte korábban az illető fogalmat. – Hathatósan segítheti a szófejtést, ha a vizsgált jövevényszó és az eredeti szókészlethez tartozó (autochton) szinonimák között részletesen felderítjük a párhuzamosságokat. Az egybevetéssel fel kell tárni a szóhasználat minden finom árnyalatát. – A tárgyalt szó alakváltozatainak, és jelentéseinek időrendjét rögzíteni kell. – A szóföldrajzi érvelés a jövevényszavak vizsgálatában nagy körültekintést és gazdag adattárat igényel. Ha a legrégebbi szótörténeti adatok földrajzi elhelyezkedését meg tudjuk állapítani (s ez az oklevelek alapján általában sikerül), s ha az adatok tömegesen egy irányba mutatnak, akkor az átvétel is minden bizonnyal abból az irányból történt. Ha viszont az adatok már kezdetben szétszórtan jelentkeznek, több, egymástól független átvétellel kell számolnunk. – Törekedni kell annak megállapítására, hogy a jövevényszó az alsó vagy a felső társadalmi rétegek révén honosodott-e meg. Ha az alsók révén, akkor szóbeli átvétellel kell számolnunk, ha pedig a felsők útján, akkor írásbeli és szóbeli átvétel egyaránt számításba jöhet. Az alsó és felső rétegek szóhasználata idővel kiegyenlítődhet. – Egyetlen kutató sem lehet minden területen egyformán otthon, s a nagy utakat megtett szavak vándorlásának minden szakaszáról nem tudhat magának egyformán világos képet alkotni. Ilyenkor a feladatot részekre kell bontani, hogy ki-ki elvégezze a maga parcelláján a ráeső részt. A tapasztalat azt mutatja, hogyha a nagy területre, számos nyelvre szerteágazó kérdéscsoportnak legalább egy szakaszán biztos ismereteket nyerünk, ezzel a további kutatás jó alapot és helyes irányt kap. – Némely jövevényszó úgy került át a magyarba, hogy rögtön -s képzővel (botos, dákos, pallos stb.), esetleg -ság, -ség képzővel (alattság, betegség, gonoszság stb.) toldódott meg. Ezeket a szó jelentésén mit sem változtató toldalékokat Hadrovics László találó műszóalkotással honosító képzőknek nevezte el.
Az etimológia területén alkotta meg Hadrovics László azt az opus magnumot, amelyre fiatal kora óta készült, s amelynek megalkotásához még senkinek sem volt olyan ideális felkészültsége, mint neki. E mű, amelynek címe „Ungarische Elemente im Serbokroatischen” (1985), történeti aspektusban, híven mutatja be a horvát és szerb kultúra nyelvi alapszövetének valamennyi részterületén megnyilvánuló magyar nyelvi hatást. Egy ilyen munka azért állítja a kutatót különlegesen nehéz feladat elé, mert a szerbhorvát nyelvterület kulturális tekintetben sohasem volt egységes, s a szerbhorvát nyelvet ért görög, olasz, német, török és magyar hatás csak a nyelvterület egy-egy részére terjedt ki, nem pedig az egészre. A magyar jövevényelemeknél maradva: ezeknek az elemeknek a száma, szerepe és elevenségi foka vidékenként más és más, s e vidékek nem a mai nyelvjárási tagozódással, hanem az egykori politikai hovatartozással vannak összhangban. A magyar jövevényelemek szempontjából a Zágráb környéki kaj-horvát nyelvjárás a legfontosabb, mert ennek a területe volt Magyarországgal a leghuzamosabb és legszorosabb kapcsolatban, s éppen ezért e nyelvjárásban vannak a legrégibb magyar jövevényszavak, és számuk is itt a legnagyobb. A horvát tengervidéken és az előtte fekvő szigeteken beszélt ča-horvátba csupán kisebb mennyiségű magyar jövevényszó szivárgott be, kaj-horvát közvetítéssel. Jelentős a magyar elemek száma Szlavónia, Vajdaság és Šumadija nyelvjárásaiban, de ezek a jövevényelemek újabbak és más fogalmi körökből valók, mint a kaj-horvátéi. Más és más helyzetben vannak a magyar jövevényszavak tekintetében Bosznia, Dél-Szerbia és Dél-Dalmácia, valamint a mai Magyarország szerbhorvát nyelvjárásai. – Könyve szóanyagát Hadrovics nem csupán irodalmi szövegekből gyűjtötte, hanem kicédulázott okiratokat, magánleveleket, végrendeleteket, leltárakat, gazdasági iratokat, számadásokat, árjegyzékeket stb. tartalmazó kiadványokat is. Levéltári kutatással jutott hozzá a Batthyány család néhány 16. századi kaj-horvát nyelvű leveléhez. Az olvasó nem is nagyon tudja, mit becsüljön Hadrovics László monográfiájában többre: a forrásokból – köztük természetesen szótárakból is – fáradhatatlan szorgalommal összehordott szótörténeti adatok áradó bőségét, amely a kaj-horvát anyagot illetően felér egy kitűnő nyelvtörténeti szótárral, vagy pedig a szerző harci kedvét és szikrázó szellemességét, vagyis azt, hogy a legcsekélyebb kétség felmerülésekor kész volt szembeszállni az éppen forgalomban levő etimológiai megoldással, és helyette saját új – olykor merészen egyéni – etimonját előterjeszteni. – A monográfia szerkezetében is eltér a szokványostól. Nem szorítkozik a köznévi átvételeknek etimológiai szótár formájában történő bemutatására. (Pedig ez sem lett volna kevés: a könyvben mintegy 840 szócikk található.) Figyelemmel kíséri azt is, milyen származékai fejlődtek a szerbhorvátban az egyes magyar jövevényszavaknak, azaz menynyire váltak a szókészlet aktív elemeivé. Bevonja a vizsgálatba a magyar eredetű képzőket, személy- és helyneveket, ország- és népneveket is. Felvázolja az átvételek történelmi körülményeit, amelyek vidékenként, országrészenként mások és mások voltak. Bemutatja a magyar nyelv szerepét a latin, német, olasz, török és szláv eredetű szavak közvetítésében, továbbadásában. (A magyarból visszakölcsönzött szláv eredetű szavakhoz l. akov, astal, berek, bolond, gazda, kocka, konc, korman, Laslov stb.) Tárgyalja az átvételkor bekövetkező hang- és alaktani módosulásokat. Megvizsgálja a magyar mintára alakult tükörjelentéseket és tükörszavakat, a frazeológiában, szószerkezetekben, vonzatokban, szórendben észlelhető magyar nyelvi hatást. Kiemeli az elváló magyar igekötők indukáló szerepét abban, hogy a kaj-horvátban bizonyos határozószók igekötővé váltak: gore ’fel’ (gore vstati ’feláll’), dole ’lé’ (dole sesti ’leül’), nazad ’vissza’ (nazad dojti ’visszamegy’) stb. Mindezt összevéve kimondhatjuk, hogy Hadrovics László teljes képet rajzolt arról, hogyan is jelentkezhet az a hatás, amelyet a magyar nyelv egy szomszédos nyelvre gyakorol. Teljesebbet, mint korábban bárki más.
Sok szempontú szótörténeti filológia eredménye Hadrovics Lászlónak „A magyar Huszita Biblia német és cseh rokonsága” (1994) című tanulmánya. A Huszita Bibliával foglalkozó szakirodalom eddig már sok kérdést megoldott, de több lényegeset csak messziről érintett. Különösen hátrányos volt az a körülmény, hogy a kutatók mindeddig nem kezdeményezték a magyar szövegek részletes öszszehasonlítását olyan német és cseh bibliafordításokkal, amilyenekkel a Prágában tanuló klerikusaink ott megismerkedhettek, illetőleg tanulmányaik befejezése után onnan magukkal hozhattak. Hadrovics is kétségtelennek tartotta, hogy a Huszita Biblia fordítói a latin szöveget használták fő forrásul, de ebből nem lehet mindent megmagyarázni. Ezért a vizsgálatba bevont bizonyos egykorú vagy közel egykorú német és cseh szövegeket is mint lehetséges mellékes forrásokat. A magyar fordítás szempontjából kulcsfontosságú kifejezésekre a Münchenben őrzött Viler-féle Újszövetségben bukkant rá. Az 1435-ben másolt Viler-féle Újszövetségnek lehetett valamilyen régibb, teljesebb és hibátlanabb változata is, és az szolgálhatott a magyar fordítóknak a latin mellett segédforrásul. Több-kevesebb valószínűséggel német mintát tükrözhet a leváltak ’a farizeusok’ az írástudók, jeles bűnös, meggonoszbéjt ’megbotránkoztat’, törvénytörés ’házasságtörés’, példabeszéd, hajfonat, fürt, házi atya, házi madár, hideglelet, ítélő ház, készület, köszvényes, egyenlő. Egy-egy több jelentésű latin szó differenciált fordításának hátterében is legtöbbször ott található a már differenciált német fordítás: a virtus ekvivalense hol jószág, hol tehetség; a gentes vagy nemzet, vagy pogányok; a monumentum és sepulchrum fordítása többnyire koporsó, s csak elvétve sír. – A régi cseh fordítások között Hadrovics nem talált olyan közeli rokon szöveget, mint a Viler-féle német szöveg. A cseh–magyar összehasonlításból mégis kiderült, hogy a magyar fordítók számos szláv jövevényszavunkat azonos helyeken használták, mint a csehek a megfelelő szláv szót, így például a latin tunicanak megfelelően a csehben sukně, a magyarban szoknya áll, a latin sagena a csehben vrš, a magyarban varsa. Ez arra látszik mutatni, hogy a magyar fordítóknak cseh szöveget is kellett ismerniük. – Hadrovics szerint a Huszita Bibliában fellelhetők egy régebbi magyar fordítási hagyomány nyomai is. Az elemi bibliai terminológia korai kifejezései közé tartozhatott a megfeszít, feszület, az ács fia, főmeredek, szent lélek és szent szellet, papi fejedelmek és papok fejedelmi, fültő. – Hadrovics László sokoldalú ismeretei különösen jól kamatoztak a Huszita Biblia vizsgálatában. A magyar nyelvtörténeten kívül otthonosan mozgott a régi latin, német, szláv, görög szövegek rengetegében is, és éles szemmel ismerte fel a különböző nyelvű szövegekben a hasonlóságokat éppúgy, mint az eltéréseket.
Összegezve Hadrovics László etimológiai munkásságának értékelését megállapíthatjuk, hogy az általa kidolgozott módszeres eljárások különkülön többé-kevésbé ismertek és használatosak voltak már korábban is, de következetes és együttes alkalmazásuk az ő szófejtő gyakorlatában valósult meg elsőnek. Hadrovics etimológiai magyarázataiban a szárnyaló képzelet szívós filológiai aprómunkával párosult. A szót mindig tárgyi oldalról: a jelentés, a használat, a földrajzi elterjedés vizsgálatával közelítette meg, s csak azután tért ki hangtani vagy egyéb alaki problémákra. Olykor a nyilvánvaló hangtani nehézségek ellenére is fenntartott bizonyos etimonokat, ha minden más körülmény a helyességük mellett szólt. Abban bízott, hogy egykor majd analógiát lehet találni azokra a hangtani jelenségekre is, amelyek egyelőre analógia nélkül állanak. Mi sem állt távolabb Hadrovics Lászlótól, mint az újgrammatikus iskola hangtani merevsége. Ezért tűnt némelyik szófejtése merésznek. (Mondogatták is: Hadrovics László gyűjti az adatokat, aztán szabadjára engedi a fantáziáját és írja az etimológiáit.) Merészség és fantázia nélkül azonban nincs előrehaladás a tudományokban sem.
A magyar etimológiai szakirodalmat figyelemmel kísérve Hadrovics László többször is rámutatott bizonyos kedvezőtlen jelenségekre. Súlyosan helytelenítette, hogy valójában megfejtetlen középkori tulajdonneveket össze próbálnak kapcsolni későbbi magyar köznevekkel, sőt jelentést vonnak el belőlük. Nem elégítették ki azok a látszólagos megoldások sem, amelyek gyakran a „belső keletkezés”, „hangutánzó-hangfestő alakulat”, „játszi szóképzés” címkéje mögé vannak rejtve. Ezek a megállapítások szerinte sok esetben nem alapulnak máson, mint szavak véletlen összecsengésén. Veszélyesnek tartotta az úgynevezett fiktív igetövekkel való merész operálást is, amelyhez valójában csupán jobb híján, szükségmegoldásként nyúlnak, és ritkán old meg valamit, inkább csak tovább tolja az etimológia kérdését.
