Mondattan
Mondattan
Tudományos pályáján Hadrovics László 1969-ben okozta a legnagyobb meglepetést azzal, hogy több mint három évtizednyi filológiai és lexikográfiai munkásság után átlépett a magyar mondattan területére, s anélkül, hogy korábban akár egyetlen szintaktikai tárgyú cikket publikált volna, egyszerre egész könyvvel jelentkezett, méghozzá olyannal, amely egy merőben új, a szerző által funkcionálisnak nevezett magyar mondattan alapjait rakta le olyan igénnyel, hogy új utakat törjön a magyar mondattani gondolkodásban. Az a fölötti aggodalom adta kezébe a tollat, hogy az úgynevezett hagyományos, sok tekintetben iskolás nyelvészeti szemlélet éppen a mondattanban van legjobban elmaradva, mert az a logikai rendszerezés, amely az egésznek alapja, túlságosan egyoldalú, nem eléggé nyelvszerű, nem a nyelv természetes adottságaiból indul ki, hanem a formális logika összefüggései alapján alkot rendszert, s ehhez méri a nyelvi jelenségeket. Ezzel szemben Hadrovics funkcionális mondattani vizsgálata a szófajok jelentésviszonyain épül fel, tehát szemantikai alapelvű. A lényege az, hogy a közlés tartalma és a grammatikai megformálás között az összefüggések egész bonyolult szövedékét igyekszik feltárni, s a jelenségeket okaikra vezeti vissza. A maga számára Hadrovics úgy határozta meg ezt a munkát, hogy a nyelvet mint az értelmes közlés eszközét működés közben akarja megragadni. Ezt csak újszerű komplex eljárás teszi lehetővé, s ezt a komplex eljárást nevezte el Hadrovics funkcionális vizsgálati módnak. A mondatrészek összefüggéseinek vizsgálatakor kielemzi a jelentéstani alapokat, s a mondat belső összefüggéseit a mondatrészek szófaji természetéből s ezen belül speciális jelentésárnyalataiból vezeti le. Az alárendelő összetett mondatok vizsgálatakor például nem azt nézi, hogy a mellékmondat a főmondatnak milyen mondatrészét helyettesíti, hanem azt, hogy a mellékmondat a főmondat melyik „üres” szavának vagy kifejezésének ad tartalmat. (Hadrovics műszavai: tartalomváró szó, tartalomadó mondat.) A szintagmák leírásában Hadrovics elválasztja egymástól a tárgyi (konkrét) valóság és a lelki (absztrakt) valóság síkját, tekintettel van a nyelvi megformálás pszichikai mechanizmusára, valamint a nyelvi eszközök funkciógyarapodására, ami lényegében egyenlő a szintaktikai analógia vizsgálatával. Fontos szerepe van Hadrovics mondatelméletében annak, amit ő tudati tartaléknak nevez. A közlés alkalmával tudati tartalmunk két részre oszlik: az egyik rész nyelvi alakot nyer, a másik megmarad tudati tartaléknak. „Ha falusi gyerektől megkérdem: hol van apád? nyugodtan felelheti: szánt; – hát anyád hol van? – fej; – és a bátyád? – horgászik. Az ilyen gazdag tartalmú igék tehát önmagukban nemcsak a cselekvés tárgyára, hanem sokszor a helyére nézve is közlést tartalmazhatnak. […] Amit nem mondok ki, az megmarad tudati tartalékban. A nyelvi megformálásban aktívan részt vesz, de nyelvileg nem formálódik meg.” (A funkcionális magyar mondattan alapjai 67.) S hogy Hadrovics fejtegetései nem üres spekuláció eredményei, arról az a hatalmas, saját gyűjtéséből származó példatára kezeskedik, amely a klasszikus magyar próza: Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Móricz nyelvhasználatát szemlélteti.
Hadrovics Lászlónak szigorú elemző és rendszerező munkából született funkcionális mondattanával először nem annyira a hivatásos nyelvészek, mint inkább a magyart anyanyelvként vagy idegen nyelvként oktató tanárok barátkoztak meg.
