Földrajzi ismeretterjesztés, tankönyvírás
Földrajzi ismeretterjesztés, tankönyvírás
Az a tény, hogy Hunfalvy földrajzi munkássága a földrajztudomány meghonosításában is szerepet játszott, magától értetődően felerősítette tevékenységének ismeretterjesztő szerepét. Hunfalvy maga is autodidaktaként és fokozatosan jutott el a földrajzhoz, s így korai munkái nemcsak céljuk, hanem színvonaluk alapján is ismeretterjesztő művekként értékelhetők. A Család Könyve szerkesztőjeként ott közölt cikkeire vonatkozik ez elsősorban, de ilyen jellegű munka volt a Magyarország és Erdély eredeti képekben (1855), valamint a Budapest és környéke (1859) című magyarul és németül megjelent díszes kiadvány is. (Érdekes módon a német kiadás sikere meghaladta a magyarét. Az 1875-ös, elégséges magyar érdeklődés híján félbemaradt második kiadásra rövid idő alatt több mint ezer német megrendelő jelentkezett.) Az so-es években írt úti- és vadászkalandokat tartalmazó kötetek, melyek a Magyar ifjúság könyvtára sorozat első tagjai voltak, szintén ebbe a kategóriába sorolhatók. De Hunfalvy fő összefoglaló földrajzi munkáinak ismeretterjesztő szerepét sem szabad lebecsülni. Egyetemes földrajzának magyarországi kötete vitathatatlanul az első, az ország földrajzát színes, élvezetes, helyenként olvasmányos stílusban bemutató munka, amely ugyanakkor az addig elért legmagasabb tudományos színvonalat is jelentette.
A tudomány és az ismeretterjesztés szoros összefonódását tanusítják a Földrajzi Közlemények első évtizedekben megjelent évfolyamai is. Mint hosszú időn át egyedüliként megjelenő magyar földrajzi folyóirat, törvényszerűen és helyesen látta el a földrajzi ismeretterjesztés feladatát is. Ha a Hunfalvy vezette Társaság folyóiratának akkori időszakát érték is később bírálatok, a kritikák éppen a folyóirat túlzottan „népszerűsítő” jellegét említették elsősorban. Pedig erre a profilra feltétlenül szükség volt, mert a földrajzot a kor taszítóan unalmas és sokszor primitív, kimerítő magolást igénylő tankönyveiből ismerő közvélemény érdeklődésének felkeltése alapfeltétel volt a továbbhaladáshoz. Másrészt – reálisan szemlélve – főleg az első időkben nem is lehetett más jellegű, hiszen hol volt még akkor Magyarországon egy földrajzi folyóiratot magas tudományos szinten ellátni tudó szakíró gárda Hunfalvy ilyen jellegű tevékenységeként értékelhető a m. k. Természettudományi Társulatban való aktív működése. Rendszeresen részt vett a társaságnak az ország különböző városaiban rendezett évi nagygyűlésein, s ott tartott előadásai az illető város és megye magasabb természettudományi műveltségű közönségének igényes „földrajzi továbbképzését” jelentették. Az 1867-es rimaszombati nagygyűléssel kapcsolatban külön is kiemelhető, hogy ez alkalomból szerkesztette (és jelentős részben írta) a Gömör és Kishont törvényesen egyesült vármegyék leírása c. kötetet, amely egyik méltán ismert és ma is komoly forrásértékkel rendelkező munkája. Kiváló példája, s egyben előzménye a haza egyes tájait sokoldalúan bemutató későbbi honismertető irodalomnak.
Hunfalvy földrajzi életműve az egész magyar társadalomnak szólt. A tudományos fórumoktól kezdve az egyetemi hallgatóságon, tanárokon át széles rétegekhez jutottak el munkái, beleértve a legifjabb nemzedéket is. 1869-től kezdve megjelenő tankönyvei révén a magyarországi földrajzoktatás „teljes vertikumára” gyakorolt meghatározó befolyást.
Ezeket az iskolai tankönyveket az oktatásügyi minisztérium – jórészt saját maga sugallta – elvei szerint írta, szinte minden korosztály és iskolatípus számára. Az Eötvös tevékenysége révén fellendülő oktatás tekintélyes mennyiségű tankönyvet igényelt. A 70-es években a földrajz tanítása pedig meglehetősen nagy óraszámban folyt nálunk – a reáliskoláknak pl, mind a nyolc osztályában tanítottak földrajzot. Márki Sándor írja hogy „sohasem voltak szebb évei hazánkban a földrajztanításnak, mint az 1874-től 1882-ig lefolyt 8 éven”. A földrajzot azonban ekkor még szinte kizárólag szakképzetlen (helyesebben más képzettségű) tanárok tanították. Sajnos, mire a Hunfalvyt hallgatott, komoly földrajzi alappal rendelkező tanárok nagyobb számban kezdtek megjelenni az iskolákban, az 1882-es tanügyi reform a földrajzórák számát az addiginak töredékére csökkentette. Az intézkedés – a földrajzra nézve szomorú hatásain túl – megint új tankönyveket kívánt. Hunfalvy utolsó tankönyveit már az új utasítások szellemében írta.
De nagyszámú és többször kiadott tankönyvei ellenére sem aratott tankönyvíróként sikert. Még legközelebbi tisztelői is elismerték, hogy a „mindig magas fokon tanító tudós, nem bírt leereszkedni 10–14 éves fiúkhoz” (Márki). Néhány fennmaradt tankönyvét végiglapozva nemcsak ezt a véleményt lehet alátámasztani, de talán még itt-ott maximalizmussal is vádolható. Ha a mai olvasó túlzottan zokon is veszi bennük az illusztrációk hiányát, de az mindenképpen reális megjegyzés, hogy ezekben a könyvekben is messze túlteng a meglehetősen szárazon előadott tényanyag az összefüggések rovására.
Tankönyvírói, földrajzpedagógiai elvei közül talán azt lehetne kiemelni, hogy szerinte a földrajz első elemeinek magyarázatát a közvetlen környezettel (iskola és udvara, település és határa) szemléltetve kell kezdeni, tehát a földrajztanításnak is a lakóhelytől kiindulva a hazán és Európán át kell az egész világ felé ívelnie. Ezt az elvet követi egyes könyveinek, ill. az egymást követő osztályok által használt tankönyv-sorozatainak felépítése. Érdekes gondolata, hogy az egyes osztályok számára készített külön könyvek helyett, az egész földrajzi tananyagot egybefoglaló egyetlen könyvet kellene a diákok kezébe adni, hogy azt előre- és hátralapozva a tanulók ne csak az anyag töredékét, hanem az egésznek összefüggéseit is láthassák.
