Résztanulmányok
Résztanulmányok
A nagy átfogó munkák mellett Hunfalvy földrajzi munkásságának fontos részét képezik a kisebb terjedelmű – részint folyóiratokban, de olykor önálló kiadványként megjelenő –, többnyire a földrajz valamelyik részterületét tárgyaló tanulmányok. Profiljuk a földrajzon belül is sokszínű, mégis kiemelhető három olyan témakör, amelyekkel intenzívebben foglalkozott, s amelyekből gyakran publikált. Legalább ötvenre tehető azon tanulmányainak száma, amelyekben a földrajztudomány helyzetéről és a kutató expedíciók eredményeiről, a folyószabályozások kérdéséről, valamint az éghajlat és az erdők között fennálló összefüggésekről értekezett.
A tudomány állásáról adott beszámolóit nemcsak széles körű irodalom, hanem a különböző nemzetközi kongresszusokon szerzett benyomásai alapján állította össze. S ezek a közvélemény tájékoztatásán túl rendszerint iránymutató céllal is születtek. Itt kell elmondani, hogy Hunfalvy, aki személyesen valóban kevéssé végzett rendszeres természet megfigyelésen és adatgyűjtésen alapuló feltáró munkát (hazai vonatkozásban is), mindig hangsúlyozta e vizsgálatok fontosságát. Rámutatott a Magyarországgal kapcsolatos ilyen munkák hiányosságaira, sürgette pl. a földmágnességi megfigyeléseket stb. Igaztalan tehát az a helyenként felmerülő nézet, hogy a Földrajzi Közlemények – bár Berecz Antal társasági főtitkár szerkesztésén át közvetve, de mégiscsak – az elnök elképzeléseit tükrözte azzal, hogy hasábjain igen kis számban jelentek meg magyarországi témájú tanulmányok. A tény ezzel szemben az, hogy 1873-tól 1888-ig az értekezések 17%-a, volt hazai tárgyú, s az ilyen cikkek száma egyre szaporodott: az első öt év 2%-áról, az utolsó ötéves szakaszban (1884–1888) már 25%-ra. S ebben nyilván Hunfalvynak is szerepe volt. Más kérdés az, hogy e cikkek nagy többsége még aligha érdemli meg a tanulmány nevet, s zömükben inkább csak földrajzi vonatkozásokat is tartalmazó könnyed, színes csevegésnek tekinthetők.
Hunfalvy élénken pártolta azt az elvet, hogy a hazai közvéleményt meg kell ismertetni az újabb felfedező-kutató utazások eredményeivel. Ezeket az ismertetéseket – a korszellemnek megfelelően – szervesen a földrajzhoz tartozónak érezte, sőt mint szó volt róla – maga is ezek révén jutott el a földrajzhoz. Munkái azonban végig megmaradtak az egyes expedíciók lefolyását, s a közben szerzett új – főleg topográfiai – ismereteket bemutató szokványos beszámolók szintjén. Ezért – ha első méltatói igen nagy elismeréssel hivatkoztak is rájuk – ilyen jellegű tevékenységéből ma már inkább arra érdemes emlékezni, hogy a maga részéről mindent elkövetett azért, hogy a nagyobb utazásokra magukban elhivatottságot érző honfitársai (Jankó János, Pápay Károly) terveiket megvalósíthassák.
Ennek kapcsán az is megemlíthető, hogy a felfedezéssel kapcsolatos irodalom visszaszorulása a földrajz egyéb ágainak előretörésével párhuzamosan nálunk már Hunfalvy életében megkezdődik. Ismét a Földrajzi Közlemények ötéves időszakait vizsgálva, ez az alábbi értékekkel jellemezhető. 1873–77 között a tanulmányok 34%-a, 1884-től 1888-ig 21%-a sorolható ebbe a tárgykörbe. (Később az arány tovább csökken. Fodor Ferenc számításai szerint 1906 és 1910 között már csak 14,5%.)
Az éghajlat és az erdők közötti kölcsönhatások kérdésével főleg a 60-as években foglalkozott sokat. Úgy tűnik, hogy érdeklődésének ebben a dologban főleg gazdasági mozgatórugói voltak, de a feldolgozás tisztázására is szükség volt. Az erdők éghajlatra gyakorolt hatását főként E. Ebermayer aschaffenburgi professzor vizsgálatai alapján foglalja össze (Budapesti Szemle 1873), és élénk polémiát folytat Herrich Károly miniszteri tanácsossal, aki tagadja az erdőírtásoknak éghajlati, valamint a folyók vízjárására gyakorolt hatását. A kérdésre többször visszatér, így még 1882-ben is, a magyar orvosok és természetvizsgálók debreceni nagygyűlésén. Logikusan fejtegeti az erdőnek a „légmérsékleti szélsőségeket”, a szelek pusztító erejét csökkentő hatását. A levegő relatív nedvessége 6–9%kal nagyobb az erdőben, mint a szomszédos nyílt területeken – mondja, ezenkívül az erdők bizonyos fokú csapadéknövelő és még inkább párolgáscsökkentő hatásával is számol. Nagyon hangsúlyozza az erdők lefolyáscsökkentő, így talajvédő és vízjárásszabályozó szerepét.
Ez a kérdés átvezet a XIX. századi Magyarország legfontosabb természetátalakító tevékenységének, a folyószabályozásoknak a problémájához. Hunfalvy nem győzi hangoztatni, hogy a folyószabályozás nemcsak mérnöki probléma, és hogy a természettudósokat is meg kellene kérdezni ezzel kapcsolatban. Életében általában soha nem rejtette véka alá megalapozott és intelligens formában fogalmazott véleményét. A szabályozások dolga kissé kivételnek számít. Nyilván az ügy különleges jelentősége tette kezében sokszor vitriolosan maróvá a tollat. Nem kétséges, hogy jót akart, hogy a problémában jól tájékozott lévén, kritikájával nagyobb felelősségre ösztönözte a szabályozási munkák végrehajtóit. Különösen erősen fogalmazott A Duna budapesti szakaszának szabályozása című, 1877-es röpiratában. Előszavában így ír: „A Tisza szabályozása már ennyi meg ennyi milliót nyelt el … az egykori ártér egy része félig-meddig biztosíttatott ugyan, de helyében olyan vidékek szenvednek a vízveszélytől, melyek azelőtt teljes biztonságban voltak, s mikor kissé rendkívüli az időjárás, nagy hóolvadások vagy esőzések állnak be, itt is ott is töltésszakadások történnek, s nyakra-főre toldozgatni-foltozgatni kell a megsérült töltéseket, sőt egyes helyiségeknek pl. Szegednek, minden tavasszal rettegniök kell, hogy végkép elpusztulnak.” Bizonyára maga örült volna a legjobban, ha szavai hamarosan (1879. március) nem bizonyulnak látnoki jóslatnak.
1888-ban helyesen mutat rá, hogy a Tisza esésnövelésének határt szab, hogy számára a Duna vízszintje közvetlen erózióbázis (a kifejezést nem használja), hogy a kanyarulatképződés nem feltétlenül jelenti a folyó elfajulását, hanem annak bizonyos feltételek mellett természetes tulajdonsága. Azt is jól látja, hogy a megnövelt esés következtében a Tiszán elhordásra kerülő többletanyag másutt fog lerakódni (pl. a Dunán Titel és Zimony közt), s hogy az átvágásokat alulról felfelé haladóan kellett volna végezni.
Persze nem volt mindig és mindenben igaza. Sokszor a kelleténél .jobban hangsúlyozta a szabályozások negatív következményeit, s itt-ott a részletekben is tévedett. Viszont nagyon messzire mutató az az álláspontja, hogy a gátak felhúzásával s az „elfajult medrek kiigazításával” (átvágások) – akárhogy is történt az, a kérdés még nincs elintézve. A megkezdett úton tovább kell menni. A szabályozások révén megváltozott alföldi természet újabb munkálatokat kíván. Meg kell oldani a belvizek és a „föld árjának” elvezetését, és a szabályozásokkal különösen pusztítóvá vált aszályos esztendők mezőgazdasági kártételének öntözéssel való megelőzését. Állandóan hangoztatta Hunfalvy azt is, hogy a szabályozások nem oldhatók meg egymástól függetlenül tevékenykedő és többnyire kicsinyes helyi érdekeket szem előtt tartó árvízmentesítő társulatok révén. Még 1888 májusában megjelent (valószínűleg utolsó) tanulmányát is azzal fejezi be, hogy az egész ügyet a kormánynak kell kezébe vennie.
A szabályozások dolga az 1866-os akadémiai székfoglalóján is előkerül, itt azonban más megközelítésben, mert ekkor Hazánk közlekedési eszközeiről értekezik. Azok az alapelvek, amelyek szerint az ország közlekedésének fejlesztését kívánja, egyszerre tekinthetők földrajziaknak és gazdaságosaknak: a közlekedési rendszer álljon összhangban a földrajzi körülményekkel, középpontja Budapest legyen (és ne Bécs), a vasútépítések tervezésénél „a vízi utak is tekintetbe veendők”, s először a közlekedési hálózat fő alapvonalait kell megalkotni – mondja. Igen problémagazdag előadásából, melyben részletesen bírálja a már megépült és tervezett vasútvonalakat, és megjövendöli a Duna jövőbeni fokozódó közlekedési jelentőségét, külön is érdemes kiemelni, hogy a közlekedési hálózat fejlesztését főleg hazai tőkével akarja megvalósítani. „Idegen tőke … – írja – magában véve naggyá virágzóvá és boldoggá egy nemzetet nem tett még, s nem is fog tenni soha.” Székfoglalóját pedig tulajdonképpen az állami vasút fontosságának hangoztatásával zárja: „…sokkal előnyösebbnek vélném az állam költségén való építést, nevezetesen az első és országos érdekű másodrendbeli vonalak tekintetében.”
