TÖRÖKSZENTMIKLÓS ÉS KONSTANTINÁPOLY
TÖRÖKSZENTMIKLÓS ÉS KONSTANTINÁPOLY
A csendes nyugat-magyarországi faluból egy nagy alföldi mezővárosba érkezett 1860 tavaszán Ipolyi, ahol tüntető és hangosan hazafias üdvözlő beszéddel fogadták. Később sem kerülhette el, hogy be ne kapcsolódjék a város társadalmi és politikai életébe. Elnöke lett az akkor alakuló „olvasó és társalgó egyletnek”.
Tovább folytatta hazai műemlék-felfedező útjait. Bejárta a felvidéki Trencsén, Liptó, Zólyom, Árva megyék, a Dunántúlon Vas, Zala és Somogy falvait. Különös alapossággal kutatta végig a régi műemlékekben oly gazdag Szepességet. Ezek az utazások adtak alapot aztán nagyszabású tanulmánysorozatához, amelyben a középkori Magyarország „műemlékeit” sorolja fel, ismerteti történetüket s akkori állapotukat.
Akadémiai székfoglalóját is 1860-ban e tárgykörben készítette A deákmonostori XIII. századi román bazilika címmel. A hazai archeológia megalapításának igénye csendül ki szavaiból. Az „archeológia” megindításának szükségessége, de nem a mai szűk „régészeti”, hanem egy szélesebb kultúrtörténeti értelemben használva a szót.
„A régiségtan hazai parlagain – írja a bevezetésben – megkísértve erőmet, mind annyiszor élénken és mellőzhetetlenül lépett előmbe vágya és szüksége régiségeink összes ismerete rendszeres tárgyalásának, melyet nemzeti archeológiának nevez az újabb tudomány, beléje foglalva a köz és magán élet régiségeit, a vallási és egyházi, a polgári és házi, az állami jogés műrégiségeket; egyszóval mindent e téren, ami a nemzetet életében jellemzi, kezdve – hogy úgy mondjam – azon hamvedény végső cseréptöredéke sajátságától, mely az elszántott sírhant rögével felgördül, egész a felhőkbe nyúló, magasztos fönségű gót dómnak csúcsáig, és a hét vezér vérszerződésének nemzetet alkotó törvénypontjaitól, egész a nép ajkán öntudatlanul elhangzó közmondásig, meséig és sajátságos szólamig.”
A következő években rendre szerepel évenként egy-egy előadással a Magyar Tudományos Akadémia „ünnepélyes közüléseiben”. 1861 decemberében az Akadémia XX. ülésén Magyarország középkori emlékszerű építészete címmel tartott nagy sikert aratott beszámolót. – Meg kell itt említeni, hogy míg Kisebb Munkái első kötetében a fenti címen jelent meg ez a tanulmánya, addig eredetileg, 1862-ben az Akadémia Évkönyveinek X. kötetében A középkori emlékszerű építészet Magyarországon címmel; jellemző módon az a példány, amit Akadémiánk könyvtárában olvastam, még nem volt felvágva! – Igen helyesen látja, hogy „nemzeti múltunknak vannak századai, melyekből egy lap történeti feljegyzést, vagy egy sort nyelvünkön nem vagyunk képesek felmutatni; míg ugyanazon századokból magas műveltségi állapotot tanusító számos műemlékünk maradt ránk. Minden ily nemzeti műemlék elenyészetével nyilván történetkönyvünknek egy-egy lapja szakad ki! – A legjelentékenyebb és legrégibb műemlékek azonban, mar a tárgy természeténél fogva, építészetiek”.
A dolgozat elején áttekinti az építészeti stílusokat, majd a harmadik fejezetben tér rá hazai műemlékeinkre. Sajnálatos, hogy az államalapítás idejéből alig maradt fenn valami. Felsorolja a középkori templomokat, s elismerően szól „egy hírneves külföldi műíró szavaival” a jáki templom szépségéről. Majd megállapítja, hogy a gót stílusnak, amely Franciaországban a XII., Németországban a XIII. században terjedt el, hazánkban első nyomait a XIV. században találjuk. és a „bártfai városház a gót ízlés XV, századi alakjában mindazonáltal változatlanul jött át ránk, mód felett dús és meglepő faragványrészleteivel”.
Végül annak a reményének adott kifejezést, hogy: „lesz majd azután a ki a fenntartott romnak alapfalaiból, egy megőrzött faragvány töredékéből, egy megmentett oszlopfőből, egy észrevett festménynek halvány körvonalaiból még rekonstruálhatja, még összeállíthatja nagy nemzeti múltunk mesteri művilágát”. – Gondoljunk csak arra, hogy éppen ez történt néhány évvel ezelőtt, amikor a budai Várban előkerültek gótikus szobrászatunk remekei. –
Folytatva művészettörténeti tárgyú tanulmányainak ismertetését, elmondható, hogy 1862-ben Középkori magyar ötvös-művek címmel tartott előadást, alcíme: A magyar szent királyok mellszobrai és ereklyetartóink. Igen találóan írta: „A műépítészettel magával karonfogva jártak már, nevezetesen a középkorban, nem csak a szobrászat és festészet, de a kisebb művészetek is; az ötvös- és kovács-, az arany-, ezüst- és rézművesig és hímzésig. Sőt épen a középkor bámulatos és sajátszerű egyházépítészeti irányának sajátja, hogy minden egyéb művészetek mintegy általa feltételezve és szolgálatában állván, nem csak az építészeti műízléseket és műidomokat, de még az építészet külalakzatait is egész a végletekig követik.
Mert ahol egy basilika vagy dóm épült a középkorban, ott a szobrász és faragó vésője, a festő ecsetje, az ötvös kalapácsa, a hímző tűje, egyszóval minden művészet és mesterség egész a fényűzésig vetekedett díszíteni ezen magasztos műalkotmányokat.
Így történt, hogy a középkori keresztény egyházi művészetben – kezdve az oltártól egész az ajtókilincsig, a kehelytől egész a csengetyűig, minden egyházi eszköz s edény, egy szóval az összes bútorzat egy és ugyanazon műízlésnek és műiránynak összhangzó s egyöntetű idomában s annálfogva a mesterséget túlhaladó művészi felfogással és tervezettel készült. Elég a műértőnek csak egy ily műnek töredékét, csak egy ily műmaradványt látnia, hogy még most is, századok múltán, szabatosan meghatározza annak műkörét és ízlését, – annyira magán viseli minden részlet műjellegét. Ámde ez már magában nem jelent kevesebbet, minthogy minden ily mű, sőt minden ily műtöredék: egy-egy műemlék műtörténeti becsével bír!”
1863-ban Magyarország középkori szobrászata emlékei címmel értekezett. Mint majdnem minden tanulmányát, ezt is egy általános elméleti bevezetéssel indítja, „osztályozván a keresztény szobrászat műízléseit és megmagyarázván a typológiák, physiológiai és bestiáriusi ábrák, valamint a symbolikai alakzatok értelmét”. Majd korai szobrászatunk emlékeinek előszámlálását végzi el, nagy gonddal ügyelve arra, hogy lehetőleg semmi ki ne maradjon, és értelmezést is nyerjen. Idézzük példaként a következő részletet előadásából; hogyan próbálja értelmezni a tudós a legkisebb töredéket is.
„Ezen töredezett darabok megzavart értelmét s megszakított összefüggését felderítheti mindjárt a bényi XIII-dik századi monostori egyház dombor-műveinek hasonló tárgya. Rajta a középkori egyházak egyik legkedveltebb előállítását, jelvies vadászati jelenetek világos képeit látjuk. A vadász, ívre feszítve nyilát, előtérben áll; megette a hajtó bottal, pórázon vezeti vadászebét; míg a vadász lova félre rugtat. Elül medve ágaskodik, a távolban szaladó szarvas és nyúl látszik, köztök vadkan csörtet elő; felülről a nap, emberi arczczal képezve tekint le. Jelentése, a más hasonló jelvies domborműképnek s egykorú magyarázataik nyomán világos. A vadászat a vétkek üldözését, a vadállatok a vétkeket példázzák. A szapora nyúl volna például a bujaság; a vadkan agyarával és sörtéjével a mérséktelen gazdagság vágya és a fösvénység szennyessége; a szarvas ágasbogas szarvai jelentenék a kevélységnek, a gőgnek szarvát s a földi bölcsességgel, mint szarvakkal való védelmet; a medve a röstség s általában a gonosznak képe volna.”
Hasonlóképpen értelmezi a XI. század végén alapított dömösi monostor töredezett dombormű maradványait. Érdekes megállapítása: „…a nemzeti és népies jellem és sajátság befolyása a román szobrászatunkra. A két férfi sajátságos öltönye – állapította meg a domborművekről – az akkori XIII-dik századi népviseletet ábrázolhatja. Hosszas, tág, durva zeke, felálló gallérral, minő maiglan népünk úgynevezett szűrkankója. A hosszú lábbeli hasonló a szűrcsizmához vagy nemez botoshoz. A bozontos haj rövid és kerekre van nyírva; a barkó és az álszakál hiányzik, magyarosan csupán a bajusz jön elő. A magyar néposztály tehát már a XIII-dik században is borotválkozott, valaminthogy e szokás már általában dívott azon korban. A műfelfogás ezen népies sajátságai eléggé jellemzik, hogy e faragványok valószínűleg közönségesebb magyar szobrász munkái.”
Érdekes idézni, ahogyan faszobrászatunk megléte mellett, legszebb középkori faszobraink német eredete ellen érvel: „…méltán előnkbe lép már a kérdés, vajjon mindezen érdekes fa-faragványművek hazai művészetünk termékei-e? és vajjon hol és mikor, kik által készültek? Vagy pedig idegen művészek által netalán a külföldön készült s behozott műczikkek? Bizonyos, hogy a német, nevezetesen nürnbergi fa-faragóművészet nem egy távolabbi vidéket látott el efféle műveivel … Mindez könnyen feltehető volna, hahogy ezen művek hazánkban csupán egy vagy más helyre, vagy több helyek egykét művére szorítkozhatnának. De midőn gyakran egyes vidékeken, sőt egy helyütt száz számra rúgnak csupán a maradványok is, méltán kételkedni lehet, hogy egy vagy két művész bármily korszakian és szapora tevékenysége s műhelye, tanítványai és segédei egész seregével képes lett volna ezen egykorúlag mindenfelé felébredt műkedvnek s műszükségletnek megfelelni. Még kevésbé tehető fel ez, ha látjuk, hogy nem csak egyes vidékeken, mint például Szepesben és Sárosban, hol könnyen megmagyarázható okoknál fogva ezen emlékekből maig a legtöbb ránk fennmaradt; de az országnak egymástól legtávolabb fekvő vidékein is külön elterjedését s gyakorlatát találjuk egyes körökben csoportosodni. Sőt hol ezen műveknek még összefüggőbb sora vizsgálható, mint Szepesben és Sárosban, látjuk a készülésök idejét jelző év-feliratokból, hogy azok a XV-dik század második felétől fogva még jóval a XVI-dik század második felén túl is, s így tovább, mint egy századon át folyvást szólanak; minélfogva ezen faragványok készítését is alig lehetne egy-két művészre és műiskolára szorítani.”
Szívet szorítóan igazak dolgozatának utolsó mondatai és figyelmeztetései: „Majd csak akkor fogjuk ezen emlékeinket is megkívánni, ha majd nem lesznek. A végső percz azonban, melyben valamit tenni kellene értök, ha nem akarjuk, hogy végleg elpusztuljanak, már itt volna. Pedig úgy látszik, hogy nekünk egyeleve, hogy még sokáig majd nem egyedüli felismerhetetlen feladatunk ezen a téren is, azt fenntartanunk a mi őseinktől ránk maradt, miután jobbat alkotni úgy sem tudunk. Vagy végzetes-e az, hogy a mióta alkotni nem bírunk, multunk alkotmányait sem vagyunk képesek fenntartani? Ime a nemzetfennmaradásnak, a fenntartásnak s folyvást emelkedés közös érdeke az, mely ezen fenntartását is igényli.
Mert azon nemzet, mely emlékeit veszni hagyja, azzal saját síremlékét készíti.”
A következő évben művészettörténeti körképének mintegy lezárásaképpen az Akadémia ünnepélyes ülésén középkori festészetünk emlékeit idézi. Előadásának középpontjában A Szepesváraljai XIV. századi történeti falfestmény áll.
Még 1861-ben, az Archeológiai Közlemények második kötetében jelenik meg két hosszabb tanulmánya. Az egyik a Magyar téglaépítészeti műemlékek címet, a másik a Régi magyar keresztkutak és Magyarország czimerének monumentális használata címet viseli.
Ezek a tanulmányok nagy sikert arattak az akadémiai körökben. Csengery Antal is „meghajolt tudományos alkotásai előtt” és a Pesti Napló hasábjain tárcasorozatban „ismerteti és magasztalja” Ipolyi műveit.
A törökszentmiklósi lelkész hihetetlen szorgalmát és munkabírását mutatja, hogy ez alatt a rövid két esztendő alatt több mint másfél száz címszót írt a Szent István Társulat által kiadott Egyetemes Magyar Encyclopaediába. S tőle származik – igaz név nélkül jelent meg – az Akadémia Almanachjában az Archeológiai Bizottság alapszabálya is.
Szólnunk kell végül konstantinápolyi útjáról, melyet Mátyás király híres könyvtárának, pontosabban az oda hurcolt daraboknak a fölfedezésére és visszaszerzésére tett Kubinyi Ferenc és Henszlmann Imre társaságában. Ez korántsem volt könnyű feladat a száz évvel ezelőtti Törökországban. Szerencséjükre ott tartózkodott gróf Prokesch-Osten Antal konstantinápolyi internuncius, aki nagy segítségére volt a magyar kiküldötteknek. Ő intézte el a portánál, hogy a kis felfedező csapat bebocsájtást nyerjen a Kubbe-alti (a két szó azt jelenti: kúp alatti) nevű kincstár könyvtártermébe, ahol a régi könyveket, köztük több európai kódexet is őriztek. Többszöri kérés, könyörgés, megvesztegetés és hosszúhosszú várakozás után végre kezükbe adtak néhány régi könyvet, köztük „Csupán hat codex volt! … Mindannyin rögtön szemünkbe ragyogott a kapcsok zománczában a magyar és a Hunyady-czimer… Biztosak voltunk, hogy feltaláltuk a Corvina stambuli maradványait”. Majd egy későbbi alkalommal még újabbakat, de erre az újabb alkalomra oly hosszú ideig kellett várniok, hogy közben meglátogatták Rodostót. Ipolyi misét is mondott abban a kápolnában, ahol Rákóczi fejedelem – Mikes Kelemen leveleinek tanusága szerint – oly sokszor imádkozott.
A második látogatás alkalmával a Kösk könyvtárterem közepén egy megterített asztalon codexek nagy halmaza várta őket. Mint visszaemlékezésében Ipolyi leírta: „Legnagyobb részt becses régi XIV. és XV. századi latin, görög, sőt kiril pergamen kézirati codexek voltak. Ezek közül nevezetesen kilenez darab ismét Mátyás király codexeinek jellegét… veres bársony kötést, ennek kapcsain és a képek festményeiben a magyar birodalom, valamint a Hunyadyak czimerét mutatta. Sőt egy kép Mátyás király alakját is felismerhetően mutatta.” – Nagy volt az öröm, az Akadémián is megelégedéssel és megértéssel fogadták a híreket. Igéretekben már akkor sem volt hiány, de se pénz nem gyűlt, se más hivatalos lépések nem tétettek a becses művelődéstörténeti emlékek megmentése, megszerzése érdekében. Hosszú évekig ott penészedtek a Kubbe-alti vizes, dohos termeiben, míg végül a szultán az orosz–török háború után Magyarországnak ajándékozta a corvinákat. Mindenesetre igen tanulságosak Ipolyi jegyzetei gr. Prokesch-Osten Antal emlékezetére írt beszédében a korabeli diplomáciai és tudományszervezési állapotokról.
1861 decemberében az Akadémia rendes tagjává választotta a tevékeny férfiút, akinek szavai ma is időszerűek, és munkássága egész életében összhangban állt szavaival: „ … őrizzük emlékeinket, gyűjtsük össze töredékeinket, nehogy végleg elvesszenek, s ez által is üresebb legyen a múlt, szegényebb a jelen, s kétesebb a jövő!”
