MUZEOLÓGIAI TEVÉKENYSÉGE

Teljes szövegű keresés

MUZEOLÓGIAI TEVÉKENYSÉGE
Mindazok az elvek, melyek tudományos munkásságában érvényesültek és amelyekre a fentiekben igyekeztem rámutatni, muzeológiai munkásságában is realizálódtak. Itt nemcsak széles körű tudományos ismerete, hanem rendkívüli szervezőképessége is érvényesült. Erre különösképpen nagy szükség volt, hiszen ha valóságos társadalmi megmozdulás is igyekezett elősegíteni a tengődő Néprajzi Múzeum sorsát, komoly sikereket mégsem tudtak elérni. A Magyarországi Néprajzi Társaság 1889-ben programjának legelső pontjába vette fel a Néprajzi Múzeum ügyét. Herman Ottó 1890-ben ismételten felvetette a képviselőházban az alig ismert intézmény szomorú helyzetét. Felszólalását azzal fejezte be, hogy az Évezredes Kiállításon a néprajznak vezető szerepet kell vinnie, de ezt a jelenlegi körülmények között nem tudja betölteni. Herrmann Antal – a kor egyik vezető néprajzkutatója – felháborodva írja ugyanabban az évben: „…a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának nevezett folyosóján pár szekrény rejtekeiben, talán még bizonyos ládák molytenyésztéiben reprezentálja magát láthatatlanul a hazai ethnographia.”
Bár a Néprajzi Múzeum érdekében sokan megmozdultak, de a kedvező helyzetet Xantus János, a jeles Amerika- és Ázsia-kutató fáradtsága, betegsége és öreg kora miatt nem tudta kellőképpen értékesíteni. Elévülhetetlen érdeme azonban, hogy szerencsés kézzel választotta ki utódjául Jankó Jánost.
Vele kapcsolatban még pályázat benyújtását is feleslegesnek tartózta, mert nála kiválóbbat úgysem lehetett volna Magyarországon találni: „Jankó János már három éve foglalkozik az ethnographiai tanulmányokkal. Volt a Földközi-tenger déli partjain is. Megírta Kalotaszeg ethnographiáját, s Jankót annál is inkább ajánlhatom, mert a múlt nyáron a Balaton vidék ethnographiai viszonyait tanulmányozta, Lóczy Lajos nagy munkája számára.” Ilyen meleg hangú ajánlásra csakhamar megérkezett a hivatalos kinevezés is.
Jankó úgy foglalta el 1893 decemberében múzeumsegédi állását, hogy főnöke a nemrég bérelt szűk lakásba (Csillag utca) többet már nem lépett be, és rövidesen meg is halt. Így minden gond, munka a fiatalember nyakába szakadt, aki első feladatának a tárgyak revízióját tekintette, majd a könyvtárban igyekezett rendet teremteni, és csak ezek után gondolhatott a nagyon is szegényes gyűjtemény valamilyen bemutatására.
A fiatal tudós ekkor már jól ismerte Európa múzeumainak egy jelentős részét, és így egy olyan átgondolt tervet dolgozott ki, amelynek nyomai ma is világosan felismerhetők a Néprajzi Múzeum szervezetében és az anyag beosztásában. Nyugodtan a Múzeum alapokmányának nevezhetjük.
„1. Legelső feladatunk az, hogy hazánk jelenleg élő népfajainak, a magyarnak és a nemzetiségeknek, ethnographiáját mutassuk be néprajzi tárgyainkban.
„2. Hogy ethnographiánk nemzetiségi részét megértsük, minthogy e nemzetiségek csak nagyobb külföldön élő néptörzseknek töredékei, szükséges a töredékeket a főtörzzsel összehasonlítanunk, nemcsak az általános összehasonlítás szüksége szempontjából, hanem azért is, mert e főtörzsekből egy kicsiny válogatott typus gyűjteményre van szükségünk és pedig a tót megértésére a csehből, a ruthénére az oroszból, az oláhéra a romániai oláhéból, a bolgáréra a bulgáriai bulgárból, a szerbére a Szerbia szerbjeiből stb. stb. Egy tisztviselő – akinek szlavistának kell lennie – végzi a nemzetiségek ethnographiájának gyűjtését és feldolgozását, kezeli a nemzetiségek gyűjteményét.
3. Hogy a magyarság ethnographiáját megértsük, történeti ethnographiára van szükségünk, mely az őstörténeti vonatkozásokat kimutatja. Ennek
a) első eszköze az ősi foglalkozások és eszközeik bemutatása, amennyiben azok a mai napig fennmaradtak a pásztorélet, a halászat eszközeiben s a népies kézi munkaeszközökben;
b) második eszköze az, hogy hazánk jelenleg élő, a magyarok bejövetele óta itt élt, sőt a magyarokat megelőzőleg hazánkban lakott népek és nemzetiségek anthropológiájának alap elemeit is megismerhessük, mert míg egyrészt a rasz tanulmány összekötve a paleoethnológiai hasonlítással a múlt és jelen, az archeológiai és néprajzi osztály közt szerves kapcsolatot létesít, másrészt kezünkbe azon fonalat nyújtja, mely magyar népünknek hovatartozását s az abba olvadt idegen elemek viszonyát mutatja ki;
c) harmadik eszköze egyrészt nyelvileg (finnugor) másrészt ethnographiailag rokon (török-tatár) népek néprajzának bemutatása, melyek saját hazai ethnographiánkat számtalan pontban megvilágítani s eredetüket, illetve ama népekhez való viszonyukat tárgyilag igazolni hivatvák.
4. Végül nem zárkózhatunk el azon feladat elől sem, hogy az általános nemzetközi ethnographiából a legfontosabb típusokat bár kicsiny, de rendkívül válogatott gyűjteményekben be ne mutathassuk, nemcsak az általános összehasonlítás szüksége szempontjából, hanem azért is, mert úgy az iskolai tanítás, mint az általános művelődés ezen követelményének Magyarországon más intézet, mint a Magyar Nemzeti Múzeum erre már történeti múltjával felkészült Néprajzi Osztálya, meg nem felelhet.”
E hatalmas és jól átgondolt terv láttán önkéntelenül is felvetődik, mennyit tudott mindebből Jankó János megvalósítani az alatt a nyolc év alatt, amit haláláig a Néprajzi Múzeum töltött. Erre számszerű összehasonlítási lehetőségünk is van. 1892 végén ugyanis 1350 magyar és 4344 külföldi tárgy alkotta az egész múzeumot, mely összesen 5694 tételt tett ki a leltárkönyvekben. Ez a szám Jankó János elhunytáig, vagyis 1902. július 31-ig 36 334 darabra emelkedett, vagyis közel 31 000 új tárgyat sikerült megszereznie. Ez idő alatt a tárgygyűjtés lehetősége jelentősen megnövekedett, de ez a gyarapodás – még ha más munkával nem foglalkozott volna is ugyanekkor – elképzelhetetlenül nagy.
Vajon mennyire tükröződnek ezekben a számokban Jankó elképzelései? Munkájának megindításakor az összes gyűjtemény 24%-a magyar és 76%a külföldi. Részletes megosztásra csak 1899. december 31-i adat áll a rendelkezésemre. Ekkor az összes tárgyak száma 29 497 db, ebből a magyarországi tárgyak száma 14 150, míg 15 347 az ország határain kívülről származott. Az arány tehát 48–52%-ra módosult. Ez világosan mutatja, hogy elvi elképzeléseit milyen hamar valóra váltotta, különös súlyt biztosítva a múzeumon belül a magyar és a nemzetiségi tárgyaknak.
Meg kell azonban jegyeznem, hogy a két gyűjtemény értéke nem egyenlő. A hazai gyűjteményekben ugyanis sok pontosan meg nem határozott tárgy is akadt. Azoknak a tárgyaknak egy része, amit a megyék ajándékoztak az Ezredéves Kiállításra, közelebbi megjelölés nélkül kerültek be, sokat rendelésre készítettek, így a tudományos hitelességet nélkülözik. Ugyanakkor olyan gyűjteményeket is fel lehet sorolni, melyek még a mai igényeket is kielégítik. Így Herman Ottó halászati gyűjteménye, melyhez a pásztorélet tárgyai járultak (1013 db.) Jankó János magyarországi munkaeszközei (1135 db.) és mások.
Célkitűzéseinek egy részét azonban a túlságosan is rövid idő alatt nem minden esetben sikerült megvalósítania. Sajnálkozva vallja be egyik feljegyzésében, hogy azoktól a szomszéd népektől, melyekhez tartozó nemzetiségek élnek az ország területén, nem tudott elegendő tárgyat gyűjteni. Ezzel szemben a finnugor, a kaukázusi gyűjtemény jelentős mértékben gazdagodott, ezeken kívül az Almásy György-féle közép-ázsiai néprajzi tárgyak jelentettek komoly gyarapodást.
Jankó nemcsak a magyarországi gyűjtésben vállalt oroszlánrészt, hanem az ország határain kívül is nagy mennyiségű tárgyi anyagot szerzett meg. Az első ilyen gyűjteményét, 36 tuniszi tárgyat, még 1889-ben vásárolta meg a Néprajzi Múzeum. Közel 300 tárgyat gyűjtött oroszországi útja és expedíciója során a Kaukázusban a csuvasok, de elsősorban az osztjákok között. Ezek értékét nagymértékben emeli az, hogy számos jegyzet, rajz és fénykép világítja meg használatukat. Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy útja során Pápai Károly pontosan meg nem határozott tárgyaihoz is igyekezett adatokat szerezni, akkor felmérhetjük, hogy ezen a területen is milyen jelentős munkát végzett.
Jankó János munkaüteme hihetetlenül gyors volt, de a gyorsaság sohasem ment a minőség rovására. Így a tárgyak gyűjtését is magas fokú követelményekkel végezte. Gondos kikérdezés után csak akkor gyűjtötte be a tárgyakat, ha az illetők családja az adott faluban bennszülöttnek bizonyult. Bár elsősorban a tipológia érdekelte, de a legtöbb esetben a tárgy használatára is igyekezett adatokat szerezni, esetenként fényképfelvételeket készíteni. Gondos munkájából kétségtelenül kitetszik, hogy a tárgyakat történeti forrásnak is tekintette. A munkaeszközök terén, éppen úgy, mint a házberendezésben is, egységeket igyekezett megszerezni. Az egyes tárgyak helyi nevén kívül a részelnevezéseket is sokszor feljegyezte. Mindezzel a magyar néprajzi muzeológiában a modern elvek szerint történő tárgygyűjtés első következetes megvalósítója.
Munkálkodásának rövid ideje alatt sem korábban, sem azóta nem tapasztalt ütemben fejlődött a Nemzetközi Gyűjtemény is. Ebben nagy része van Jankó kiváló szervezőképességének. Ekkor szerzi meg a múzeum az azóta már világhírűvé vált új-guineai Fenichel-, majd Bíró-gyűjteményt, Festetics ajándéka pedig az óceániai tárgyak számát gyarapította. A Missió Kiállítás éppen úgy hatalmas nyereség, mint a rendszeres vásárlásokból származó anyag, melyet évről évre a világ legkülönbözőbb részeiből sikerült megvásárolnia.
Ez a rövid áttekintés is azt mutatja, hogy a Néprajzi Múzeum rendkívül rövid idő alatt egy kis és elhanyagolt intézményből nemcsak a tárgyak számát tekintve, hanem azok minőségét is értékelve, Európa legjelentősebb néprajzi múzeumai közé lépett elő. Ez Jankó János tudományos felkészültségével párosult szervezőképességének eredménye.
Érdeklődése a néprajz minden területére kiterjedt, egyes esetekben olyan formában, hogy a kiváló kezdeményezéseket igyekezett elősegíteni. Már említettem, hogy – Vikár Béla legjobb barátai közé tartozott – azonnal felismerte azt a hatalmas lehetőséget, ami a fonográffal történő népzenei gyűjtésben rejlett. Ezért 1898-ban a Néprajzi Múzeumon belül külön szobát biztosított a fonográfgyűjteménynek, és így segített annak a hatalmas gyűjteménynek megvetni az alapját, mely később Bartók–Kodály gyűjtéseivel vált valóban világhírűvé. 1900-ban már büszkén írja Jankó, hogy a Párizsi Világkiállításon „a folklore kongresszuson a Néprajzi Osztály szintén diadalt aratott, mert amikor az egész művelt nyugat legkiválóbb szakemberei azokat a módozatokat kezdték tárgyalni, melyek segítségével a folklore anyag fonografikus úton volna összegyűjthető, a Magyar Nemzeti Múzeum megbízottja már abban a helyzetben volt, hogy jelenthette, hogy a Néprajzi Osztály Magyarországon az eszmét megvalósította, s Vikár Béla országos gyűjtéseiből máris mintegy másfélezer dal van a birtokában, hogy rajta kívül az országban ilyen gyűjtéssel már többen is foglalkoznak, s így a művelt nyugat kénytelen volt a kezdeményezés babérját a Magyar Nemzeti Múzeumnak átengedni”.
Jankó nemcsak maga volt kiváló fényképész, hanem a Néprajzi Múzeumban megteremtette az ország első néprajzi fényképgyűjteményét is. Már korábban is akadt ugyan néhány nagyméretű lemez a Néprajzi Múzeumban, de ezek száma csak az ő működése nyomán emelkedett jelentősen, és vált hozzáférhetővé a kutatás számára. Így 1900-ban csupán a magyar néprajzi fényképek száma 1578 volt, és ezek nagyobb része arról a területről származott, ahol Jankó hosszabb vagy rövidebb ideig kutatómunkát végzett.
A beérkezett hatalmas tárgyi gyűjteményt csak megfelelő könyvtár segítségével lehetett értékelni és feldolgozni. Ennek Jankó múzeumba kerülésekor még csak a csíráit találta meg. Külföldi útjain készített feljegyzései arról tanúskodnak, hogy mindenütt igyekezett minél több jó szakkönyvet vásárolni, vagy ajándékba, esetleg cserébe megszerezni. Ezek a munkák ma is a Néprajzi Múzeum Könyvtárának legféltettebb értékei közé tartoznak. A könyvtárral kapcsolatban állapítja meg: „A múzeumi tisztviselőtől meg kell kívánnunk továbbá, hogy ne csak irodalmi nívón legyen, hanem hogy maga is irodalmilag működjék; a könyvtár ezekre a célokra éppen úgy szükséges, mint a gyűjtemények meghatározására, mint a vásárlásoknál az érték megállapítására. Egyetemünkön sajnos ethnographiát nem tanítanak s így a tisztviselő képzését csakis az osztályban nyerheti egy jól összeállított szakkönyvtár felhasználásával.
De nem elégedett meg azzal, hogy csak a Néprajzi Múzeum munkatársai képezhessék magukat, hanem minden személyes segítséget megadott vidéki gyűjtemények létrehozásához, fejlesztéséhez. A századforduló táján a vidéki múzeumokban még alig találunk néprajzi gyűjteményt, ahol akadt is ilyen, siralmas állapotban tengődött. A vezető múzeumi tudomány, a régészet mellett nem sok figyelmet és támogatást élvezhetett. A Múzeumok és Könyvtárak Főfelügyelőségén belül még csak képviselője sem volt a néprajznak, s így a vidéki múzeumok nem is kaptak hosszú időn keresztül államsegélyt a tárgyak vásárlására. Ezen a téren csak akkor következett be fordulat, amikor Jankót 1901-ben néprajzi felügyelővé nevezték ki. Figyelme elsősorban az erdélyi múzeumok felé fordult, és sorba látogatta azokat. Az Erdélyi Kárpát Egyesület Múzeumának létrehozásában éppen úgy tevékenyen részt vett, mint ahogy más múzeumok számára is gyűjtött, máshol tanácsaival segítette a néprajzzal is foglalkozó muzeológust.
Éppen ezért alakította ki egy olyan útmutató tervét, mely első sorban a vidéki néprajzi szakemberek munkáját segítette volna a gyűjtésben és a feldolgozásban egyaránt. Finnországi útja idején vetődött fel annak a lehetősége, hogy az ott általa feldolgozott gazdag muzeális anyagból egy katalógust – ahogy nevezte: „typológiá”-t – állítson össze. Ennek kiadására ugyan nem került sor, de kedves tervét sohasem vetette el, hanem magyar vonatkozásban igyekezett megvalósítani. Elkészítésére csak 1902-ben, közvetlenül halála előtt kapott megbízást. Elképzeléseit azonban már korábban papírra vetette. Ez a munka nemcsak azt mutatta volna meg, hogy mit kell egy vidéki múzeumnak gyűjtenie, hanem egészében a Néprajzi Múzeum anyagára épülve, annak legértékesebb tárgyait juttatta volna be a tudományos vérkeringésbe. Sajnos, ez a terve, mint annyi más, nem sikerült, de tanítványa és munkatársa, Bátky Zsigmond néhány évvel később, némileg megváltoztatott formában – Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére. Budapest, 1906. – megvalósította.
A tudományos feldolgozás számára megteremtette a kiadás lehetőségét, magában a Néprajzi Múzeumban. Ennek annál is nagyobb volt a jelentősége, mivel a néprajznak ebben az időben nem sok publikálás állott rendelkezésére. Noha az Ethnographia 1890-ben megindult, de a folklór, nyelvészet, történelem kérdései mellett alig találunk benne az anyagi kultúrára vonatkozó tanulmányokat vagy közléseket. 1892-ben Xantus Jánosnak sikerült ugyan 500 korona támogatást szereznie a minisztériumtól az Ethnographia részére azzal a feltétellel, hogy ennek fejében a Néprajzi Múzeum gyűjteményeinek egy-egy részletét közre kell adni. A sok munka, a rengeteg új tárgy leltározása, rendezése, feldolgozása miatt ezzel a lehetőséggel a Néprajzi Múzeum éveken keresztül nem tudott a szükséges mértékben élni, máskor meg az Ethnographia szerkesztősége a klisék drágaságára hivatkozva utasította el a közléseket.
Jankó egy felterjesztésében panaszkodik is az ilyen eljárás ellen: „… a tárgyi ethnographiát illustratio nélkül csinálni nem lehet, s hogy az illustratiokat bármennyire is reducáljuk, nekünk magyaroknak, kik illusztrált tárgyi ethnographiát még csaknem semmit nem adtunk ki – rengeteg a tennivalónk.” Éppen ezért már 1896-ban felveti a különválás lehetőségét és szükségét. Ekkor határoz úgy a Néprajzi Társaság, hogy az Értesítő külön, de mint az Ethnographia melléklete jelenjék meg. „A külön lapszámozással megjelenő Értesítő külön címet kap: A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának Értesítője. Szerkeszti Dr. Jankó János, a Néprajzi Osztály vezetője”. A tárgyi vonatkozású cikkek ezután az Értesítőbe kerültek és az Ethnographia hosszú időn keresztül anyagi kultúrát érintő tanulmányokat nem, vagy csak elvétve közölt. Lényegében itt kell keresnünk annak a felfogásnak kiindulópontját, mely hosszú időn keresztül a magyar néprajztudományt sokszor egymással szembenálló „tárgyi” és „szellemi” részre osztotta.
Az állandó folyóiraton kívül azonban a múzeum egyre növekvő értékes anyagának katalógusszerű kiadását is megindította. A „Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Gyűjteményei” című sorozat első száma 1899-ben látott napvilágot, és Jankó életében három száma jelent meg. Ez a kezdeményezése is halála után lényegében megszűnt, és a felélesztési kísérletek vékony eredményeként csak egy-egy füzet jelent meg.
A két kiadvány megindításával a Néprajzi Múzeum tudományos munkáját kívánta erősíteni és közvetve, a tárgyak gyűjtését szorgalmazni. A leíró jegyzékkel a múzeum egyre jelentősebbé való gyűjteményeit akarta a nemzetközi tudományos élet vérkeringésébe eljuttatni.
Jankó János vérbeli muzeológus voltát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy rövid életében is rengeteg kiállítást szervezett, rendezett. Még meg sem melegszik a Néprajzi Múzeumban, a Csillag utcai szűkös lakásban, máris kiállítás rendezéséhez lát. 1894 elején átdolgozta Xantus János korábbi kiállítási tervét, és a néhány helyiségben lehetőleg mindenből igyekezett valamit megmutatni, a közönségnek ízelítőt adni. Ahogy a bérházból mind több és több lakást tudott megszerezni, úgy növekedett a kiállítás területe is. Az Ezredéves Kiállítás olyan mértékben megnövelte a múzeum állományát, hogy egy általános új kiállítás megrendezése vált szükségessé. Ez az alaposan átgondolt bemutató minden részében tükrözi Jankó tudományos felfogását.
A kiállítás három fő részre tagolódott: 1. A magyar alosztályban helyet kaptak a nemzetiségek is (német, szlovák, rutén, román, szerb, sokác, bunyevác, horvát, vend, bolgár). 2. A magyarral rokon népek alosztálya. 3. A külföldi alosztály. Ez pontosan megfelel annak a tagolásnak, amit múzeumi működésének első évében már rögzített.
Az egyes alosztályokon belül azonos felépítésű részleteket talált a látogató. Az első a ruházatot mutatta be, mégpedig a férfi és női ruházatot egyaránt korosztályok szerint a csecsemőktől egészen a gyászviseletekig. „A ruházatnál főelem, hogy az összetartozó costume-ket együtt kell kiállítani, az anyag csekélysége sorozatos kiállítást (p. o. az ország összes főkötői egymás mellett a ruházatból kiválasztva) ma még nem enged meg.”
A házberendezés és tárgyai fejezetben modellek, fényképek, rajzok segítségével a lakóházakat és melléképületeiket mutatták be. „Itt megtartandó a nemzetiségi felosztás, noha kívánatos volna két sorozat összeállítása is: 1. amely a földrajzi viszonyok hatását tüntetné fel (alföld, dombvidék, erdő és erdőtlen hegyvidék építkezése); 2. amelyek az anyag szempontjából fejlődéssorozatot adnak (sövény-, fa-, közéépült fa-, vályoggal kevert fa-, vályog- vagy sár-, kő-, téglaház éspedig mindegyik szalma, nád, deszka, zsindely, pala, cserép vagy bádog-fedéllel) aszerint a mint ezek az országban fellelhetők.” Ezek után bemutatták a szoba és a konyha berendezését. A házi vagy kisipari munkaeszközöket aszerint állította sorba, hogy velük férfiak vagy asszonyok dolgoztak. Külső foglalkozások címén a földművelés, pásztorkodás, közlekedés bemutatása került sorra. Az ősfoglalkozások a halászat, vadászat, madarászat szerszámaira terjedtek ki. A kiállítás további részében a játékokról, jósló, gyógyító eszközökről emlékeztek meg.
Az így elrendezett kiállítás Jankó részletes tervei szerint, de munkatársainak (Semayer Vilibáld, Bátky Zsigmond) elrendezésében 1898-ban nyílt meg, amikor oroszországi expedíciója másfele szólította el. Az egész felosztáson kétségtelenül érződik a nagy európai múzeumok hatása, elsősorban Hamburgé és Berliné, de a skandináv múzeumok ismeretét is ki lehet belőlük olvasni. Ehhez Jankó a maga gyakorlatából, felfogásából nagyon sokat tett hozzá (pl. a népviseleteknek nemek és koronként történő kiállítása, a munkaeszközök erőteljes hangsúlyozása stb.). Így ez a kiállítás nemcsak korának általános európai szintjét érte el, hanem azt túl is szárnyalta.
Élete egyik legnagyobb munkájának az 1896. évi Ezredéves Kiállítás Néprajzi Faluját tekinthetjük. A Néprajzi Falu eredeti ötletét nem az Artur Hazelius által alapított és 1891-ben megnyitott stockholmi Skansenben, hanem a korszak nagy ipari és kereskedelmi kiállításaiban kell keresni. Már az 1873. évi Bécsi Kiállításon számos magyar és nemzetiségi parasztházat építettek fel. 1885-ben a budapesti kiállításon külön szobákat rendeztek be parasztbútorokkal, sőt bábukon az egyes tájak népviseleteit is bemutatták.
Hasonló, de különösen a trópusok építkezését szemléltető részletek e korszak nagyobb európai kiállításain csaknem mindenütt előfordultak. „Hivatkozom – írja Jankó – a múlt évben Bordeux-ban, két év előtt Milánóban és Antwerpenben rendezett kiállításokra, amelyek keretéből nem hiányzott a diorámák egész sorozata a »Plaisanse«, a régi városrészek utánzása a ballon captig, chateau äerien stb.” A közvetlen mintaképet azonban közelebb kell keresnünk. „A bemutatás formája legcélszerűbbnek falu alakjában nyilvánult s így néprajzi falu – rendszeresen, gondos előtanulmány alapján össze állított falu – volt már látható a lembergi és prágai kiállításokon két évvel ezelőtt.”
A falu terve már 1892-ben felmerült, és 1893-ban megalakult az a bizottság, mely a Néprajzi Kiállítást készítette elő. Herrmann Antal dél-erdélyi, Vikár Béla dunántúli, Jankó János Bihar-hegységi terület építkezésének felderítésére kapott megbízást. Közbejött betegségek miatt azonban feladatát csak Jankó János tudta teljesíteni. Ezért ő készítette el az egész tervet, „hogy a háztípusok ismeretének mai állása szerint mely megyék volnának felkérendők, hogy az 1896-iki ezredéves kiállítás háziipari és néprajzi (XX) csoportjának keretében létesítendő néprajzi falu számára házakat építsenek”. Eredeti tervezetében 31 ház szerepelt, és ezek kiválasztását részben az eddigi irodalom, részben a nemzetiségek statisztikai elosztása szerint végezte.
A javaslatot elfogadták ugyan, de néhány megye nem vállalkozott a házak megépítésére. Végül is 24 készült el, ezek fele magyar, fele pedig nemzetiségi területről származott, hozzájuk még egy cigányputri és négy pásztorépítmény csatlakozott, mutatván, hogy milyen fontosnak tartotta Jankó a magyaron kívül a nemzetiségek rendszeres néprajzi kutatását és bemutatását.
A kiválasztás rendkívül nehéz munkáját csaknem teljesen magára vállalta. Hiszen végül is 23 megye közül húszban személyesen kutatott a kiállítás egy adminisztratív munkatársával és kezdetben egy mérnökkel együtt. Ez utóbbi megbetegedése után a felmérés, rajzolás, szerkesztés nehéz munkáját is saját magának kellett végeznie.
Egy-egy kutató útján sokszor 8–10 falut is bejárt, hogy kétségtelenül megállapíthassa a legjellemzőbb házformát, annak berendezését, megismerje a népviseleteket. Kikérdezett, rajzolt, felmért, fényképezett, egyik faluból a másikba hol gyalog, hol szekeren törte magát. Hihetetlenül nagy és nehéz munkát végzett. Érdemes lenne ez utak feljegyzésbeli, rajz- és fényképanyagát összegyűjteni építészeti szempontból is.
Mivel az általa legrégibbnek vélt formákat együttesen nem találta meg, ezért a házak egyes részeit külön is vizsgálta, és ezekből alkotta meg az általa feltételezett őstípust. „Így kellett kihüvelyeznünk minden háznál az alaprajzot, az utcai és udvari homlokzatot, az ajtók, ablakok, kemencék, a tető és kémény alakját, a telekberendezést, a melléképületeket, a kerítést, a kaput stb.” Ezekből a részletekből állította össze az elképzelt házat. A valóságban a legtöbb esetben mégis egy konkrét házat vásárolt meg, illetve a megyék kívánságának kellett engednie. Az említett módszer ma már számunkra aligha elfogadható, de érdemes összevetni azzal a – még a múlt század máosdik felében is virágzó – eljárással, amely a népköltészeti kiadványokban a variánsokat összevonta, kiegészítette.
Jankó elképzelései csak azokban az esetekben valósulhattak meg, amikor azok a megyék kívánságával egybeestek. Különösen a berendezési tárgyak, népviseletek kiválogatásában nem követték tanácsait. E tárgyakat ugyanis a helyszínen csak néha vásárolhatta meg saját maga, a vásárlást a megyék a helyiekre bízták, akiknek döntése pedig sokszor nem felelt meg a tudományos követelményeknek. Néhány helyen akadtak kiváló szakértők, ez mindjárt lemérhető az összegyűjtött tárgyakon. Ilyen volt Kalotaszegen Gyarmathy Zsigáné, s a palócoknál Pintér Sándor, akik valóban a legjellemzőbb tárgyakat gyűjtötték össze.
A Néprajzi Falut a Városligetben, a tó és a mai Széchenyi-fürdő közötti területen, utcásan építették fel. A falu központjában a községháza, az iskola, óvoda, a csárda és a templom állott. Ez utóbbit, mely a kalotaszegi Magyarvalkó templomának mintájára készült, a Jankó által olyan nagy hozzáértéssel gyűjtött Népies Munkaeszközök kiállítására szánták, végül mégis a Zichy Jenő kaukázusi expedíciójából származó tárgyakat mutatták be benne.
A Néprajzi Falu egy magyar szabadtéri múzeum létrehozásában nem játszott ugyan közvetlen szerepet, jelentősége mégis több szempontból is rendkívüli. Először is hatalmas feljegyzésbeli anyagot eredményezett, mégpedig egy olyan korszakban, amikor a paraszti építkezésről a magyar néprajztudomány még alig tudott valamit. A hat hónapig álló falu lebontása után a házak berendezése a Néprajzi Múzeumba került, hozzájárulva annak fejlődéséhez. Joggal állapítja meg hát Jankó: „A kiállítás a Néprajzi Falu szervezésével kettős munkát végzett: érdekes látnivalót alkotott a nagy közönségnek hat hónapra s megteremtette a Néprajzi Múzeumot.” A kiállítás tudományos eredményein kívül valóban ekkor ismerte meg a nagyközönség a magyar néprajzot.
Mindezek után joggal mondhatjuk el, hogy Jankó János a magyar néprajzi muzeológia megteremtője és alapjainak lerakója. Akármerre nézünk ezen a területen, az ő keze nyomát vagy elképzeléseit még ma is felismerhetjük, pedig mindezt a hatalmas munkát nyolc év alatt végezte el.
A halála óta eltelt több mint hét évtized muzeológiai jelentőségét és hatását egyre világosabban mutatja. Azon az alapon, melyet ő lerakott, dolgoznak ma is a Néprajzi Múzeum osztályai, gyűjteményei, az általa gyűjtött tárgyak egyre értékeltebb történeti forrásokká válnak. Az általa alapított Néprajzi Értesítő sokasodó kötetei a magyar anyagi kultúra néprajzi vizsgálatának első számú kútfői. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum megvalósítása napjainkban is emlékét idézi.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT