MAGYAR IRODALOM
MAGYAR IRODALOM
1939-ben jelent meg a Magyar Szemle Társaság kiadásában a Mi a magyar? című tanulmánygyűjtemény Szekfű Gyula szerkesztésében és bevezetőjével. „Valami normafélének szántuk ezt a könyvet – írja Szekfű –, hogy öntudatossá tegye az emberekben magyarságukat és megóvja őket a tévelygésektől, az illúzióktól, az ingoványba süllyedéstől.” Nagy vállalkozás volt ez, amely részleges és csendes sikerét az értelmiségre, annak is egy szűk, művelt rétegére építette „az objektív tudományos megismerés módjait” törekedvén alkalmazni. A jeles szerzők között a tudós szerkesztőn kívül Babits Mihály, Eckhardt Sándor, Keresztury Dezső, Zsirai Miklós, Zolnai Béla, Kodály Zoltán és Gerevich Tibor neve mellett ott találjuk Kerecsényi Dezsőét is, aki Magyar irodalom címmel irt tanulmányt. Ez az egyetlen műve, amelyből kibontakoztatható irodalmunkról elgondolt képe, körvonalaiban egy magyar irodalomtörténet koncepciója.
Tanulmányában Kerecsényi Erdélyi János ama gondolatából indul ki, amely szerint „Nincs világirodalom, amely az egyetemes művelődésen úgy futna végig, mint az Appenninek Olaszországon; hanem van nemzeti irodalom, mely (történelmétől meghatározottan) magaszerű alakulással emelkedik föl és betölt egy helyet a szellem országában” (Kiemelés Kerecsényi Dezsőtől). Kerecsényi is az irodalom nemzeti karakterére, e karakter befogadó és elkülönítő természetére teszi a hangsúlyt. Tudott dolog, hogy irodalomtörténet-írásunkban először Horváth János minősítette valódi értéke szerint a magyarországi latinságot. Kerecsényi mestere eredményeinek továbbgondolásával a hazai latinságról megállapította, hogy a fölötte szívós küzdelmekben győző magyar nyelvű, majd nemzeti irodalom újból magába ölelve részévé teszi a latinságot is. Felismerte a hazai latinság „nemcsak korhoz kötött, hanem az egész történeti folyamatra is kisugárzó jelentőségét”, s megkerülhetetlen irodalomtörténeti tényként minősítette azt. Majd a magyar irodalom nyelvi elszigeteltségéről, lefordíthatatlanságáról szól, korához híven irodalmunk nyugat-európai orientációját nyomatékosítva. Mint a kortársi polgári értelmiség lényegében humanista gondolkodású, a nemzeti kultúrát szolgáló, óvó képviselői, Kerecsényi sem számolt azzal a magyarság történelmi sorsa szempontjából megkerülhetetlen ténnyel, amelyet nem kisebb személyiségek ismertek föl, mint Kossuth Lajos, Ady Endre és Jászi Oszkár, ti., hogy Közép-Kelet-Európában élünk, azoknak a népeknek a szomszédságában, amelyek hozzánk hasonló történelmi utat jártak be, s amelyekkel szemben csak az uralkodó osztályok nemzeti gyűlöletre épülő politikája volt a mérték, s ugyanezzel a mértékkel éltek ők is. József Attila – lényegében e nagy elődöket folytató – szándéka, „közös dolgainkat” rendezni kívánó költői utalása bizony elég hatástalan maradt a kor nacionalista útvesztőkkel terhes politika viszonyai között.
A nyelvi elszigeteltség gyógyító írja, szinte ellenpólusa – Kerecsényi szerint – az önvigasztalás. Ha mások nem értenek, mi értjük magunkat. Ennél a fordulatnál egy mondatközi utalás történik a német nemzeti szocializmus fenyegetésében az irodalom vigasztaló erejéről. „Történelmünk összefonódhat másokéval, politikai életünk lehet az idegen akarattal való egyezkedés függvénye, irodalmunk a saját szellemünkre van szabva. Ha idegen elem tolakszik belé, szabadon választhatunk, hogy elfogadjuk-e vagy sem. Irodalmunk a miénk, minket szolgál és minket vezet. Így hisszük és valljuk.” Ha vigasznak gyenge volt is, a gondolat igazsága kétségtelen. Egyébként más polgári tudósokhoz hasonlóan Kerecsényi is korának gyermeke volt. A nacionalizmus uralkodó eszméje nem maradt közömbös a számára, de azt csak a legnemesebb változatokban s európai összefüggéseiben tette magáévá. S ebbe az irányba mutatott irodalomtörténeti gondolkodása is.
Gyulai Pál nemzeti klasszicizmus-koncepcióját Beőthy Zsolt volgai lovas víziója tetőzte. „Első és azóta sem megismételt biztonságos tekintet volt ez. Egyszerre tudta átfogni a nemzet és az irodalom képét.” Íme a magyar mitológia még a polgári gondolkodók legjobbjait is befolyásolta. S ha folytatjuk Kerecsényi szövegét, eszmeiségben-gondolatiságban megint csak a kor gyermekének láthatjuk őt. „Az önmagát megtalált irodalom mintegy hitelesítője volt annak, amit a politikai gondolat gyakran csak bizonyos fenntartással ismert el, hogy ti. van önálló és a maga törekvései szerint alakítható nemzeti élet is.” Ebben a fogalmazásban valóban a kor gondolkodásának, a polgári értelmiség jobb része nézeteinek szava szólt. De amikor az önálló, a maga törekvései szerint alakítható nemzeti életről beszél, bizonyára a szavak mögötti elhárító gesztusban a nemzeti létünket fenyegető német veszély elleni tiltakozás is benne rejlik. Nacionalizmusa az e fogalommal való bűnös visszaélések évtizedeiben is megmaradt a XIX. század haladó hagyományainál. Kerecsényi kedvelt kifejezése volt az elmozdulás, valami újnak, szokatlannak, ám visszaszoríthatatlannak a jelentkezése. „Elmozdulást kívántak – írja – a szakszerű irodalomismeret, az irodalomtudomány friss eredményei.” Kerecsényi a Nyugat-mozgalom körüli meditációiban arra a következtetésre jutott, hogy az élő irodalom is „kimozdult” állóhelyéből, s úgy tűnt, mintha az új a „nemzeti elv” tagadása lett volna. Világosan ismeri fel a tényt, részben Riedl Frigyes nyomán, aki szerint minden évszázadban „közös szellemi éghajlat” van, s így azonos időben mindenütt azonos szellemi áramlatok jönnek létre és ezek hatnak. Szerinte a nemzeti irodalom sem élhet önkörében, mert – s ez előremutató gondolat – lényegéhez tartozik a külföldtől való tanulás. Irodalmunk éppen nemzeti jellegében, tartalmaiban erősödött e tanulás által. Kerecsényi már-már zseniálisan fejtegeti, hogy a külső hatások közepette nem tévedtünk és nem tévedhettünk el, „hiszen sohasem kell keresgélnünk a haladás irányát: ez készen adva van a közép-európai szellem [kiemelés tőlem: P. K.] országában”. A közép-európai jelzőnek véleményem szerint itt disztinktív jelentése van. S Kerecsényi gondolatmenetének további alakulását – anélkül, hogy a közép-európaiság tényét elemezné – maga a felismerés mégis befolyásolta. Babits eszmélkedésére támaszkodik, amelynek lényege: kihallani az irodalomból azt a különleges hangot vagy zenei mondatot, mely mint alkotóelem kihagyhatatlan a világirodalom szimfóniájából. Amiből Kerecsényi azt az eredményt szűri le, hogy „az irodalom eszköze lett a maga egészében, nem pusztán alkalmi megnyilvánulásaiban a legnehezebb műveletnek, a nemzet önmegismerésének”. S ebben nem tévedett. Kerecsényi ezt az elvi-történelmi áttekintést Németh Lászlóval zárja, eljutván így saját jelen idejéhez: A tanulmány szerzője – kimondatlanul bár – mintha nem értene egyet Németh László következtetéseivel, amelyek a nemzeti elv nagy hangsúlyával a tragikus magyarság látomását keltik életre. „Vele – írja – mintha ugyanaz a sötét és tragikus színezetű vélemény tért volna vissza, amellyel a kezdeten találkoztunk.” De nagy különbség – s itt rejlik Kerecsényi hűvös tárgyilagosságában is az ellenvélemény –, hogy Németh szerint nem valamely történelmi végzet, hanem – immár tudatos és szervezett alakulású másfél századról lévén szó – kártevő szelekció dolgozik a magyar irodalomban, s ez olyan íróknak kedvez, akikben magyarságunk legfőbb gondjai „csak halványan és bénultan” élnek. A Kisebbségben című tanulmányban kifejtett „mély-magyar, híg-magyar” teóriáról van itt szó, amely szerint az utóbbiból jött írók torlaszt emelnek a „mély magyarságból feltörni akaró szellemek” előtt, noha az utóbbiak irodalmunk valódi képviselői. A többiek (így Babits is, Kosztolányi is) legfeljebb „literátorok”. Németh szerint „irodalmunk arca tehát – ahhoz a szellemhez viszonyítva, mely teremti – torzult és hamis”. Másként: nem a magyar szellem jellegzetes megszólaltatói adják meg karakterét.
Kerecsényi Németh László kortársaként j6 szemmel veszi észre, hogy „Németh László állítása, amikor első látszatra a négy évszázadja élő »litteratorum infeliciras«-t emeli értékmérő és válogató elvvé, valójában újabb nyomatékkal hangsúlyozza irodalmunknak ahhoz a különvaló szellemhez való kapcsolatát, melyet nemzetinek nevezünk. Ez a szellem Németh László előtt csak egyetlen ponton végzett mélyfúrás eredményeképp szinte már tapintható valóság, az irodalom bizonyos jelenségeiből lepárolt esszencia. Kölcsey kizárta a nemzeti irodalom köréből mindazt, ami »a költés határán kívül« feküdt, Németh László azt, ami az ő kritikoaszkétikus magyarság-eszményének nem felel meg. Kölcsey nagy tagadására a nemzeti klasszicizmus szintétikus igenje volt a felelet. Hogy Németh Lászlóéra is ilyen lesz-e a válasz, nem tudjuk. Az út vége a jövőben van.” Még Kerecsényi Dezső is megélte, mi maiak kínzó tapasztalatok emlékeiből s mai irodalomtudományunk eredményeiből tudjuk, hogy a nemzeti elv, ha a realitás kiszorul belőle, súlyos torzulásokat eredményezhet.
Kerecsényi szerint a magyar irodalom eddigi (1939!) élete folyamán négy ízben ment át gyökeresnek tekinthető átalakuláson. Szent István tette az első lépést a magyarság megtérítésével. Mátyás uralkodásának idejével, a XV. század utolsó harmadában veszi kezdetét a második nagy változás, a reneszánsz és humanizmus. A reformáció és ellenreformáció, a vallásosság és világiság küzdelmei az irodalomban, a világiság témáinak s általa a „szépirodalom” írói tárgyainak elterjedése a XVIII. század derekáig tartó szellemi folyamatokban összegeződnek. A magyar irodalom életének harmadik szakasza a XVIII. század második felében vette kezdetét. Bekövetkezett irodalmunk teljes laicizálódása. A teljes magyarnyelvűség és világiság, az igazi szépirodalom, valamint az irodalomról való tudományos gondolkodás kezdetei is jórészt ide esnek. „De győzött az új, most az ő hívei voltak a korszerűbbek, a műveltebbek és a nagyobb tehetségek. Az addig való múlt, nyelvileg és tartalmilag időszerűtlenné válván, messzi távolba tűnt a jelen eredményei mögött.” Az igazi nemzeti jelleget „az íratlanságban maradt” népi költészet felfedezése, egyenrangúsítása hozta meg, s e fejlődési irány végső eredménye „Nyelvi és formai műgond, történetiség és népiesség nagy szintézise: nemzeti klasszicizmusunk”.
A legutolsó nagy lépést körülbelül a századfordulón tettük meg, a Nyugat-mozgalom kialakulásával, nemzedékeinek egy új ízlés jegyében történő fellépésével. A „hivatalos”, voltaképpen – látszatra legalább, tehetségben alig – a nemzeti klasszicizmus hagyományát követni szándékozó irodalom tiltakozott, tagadott, gyűlölködött éppen a nemzeti elv ürügyén. Az irodalom „kettészakadt”, s egyik fele (a legjobb!) még a nemzetietlenség vádját sem kerülhette el.
Kerecsényi konklúziója szerint e négy lépés megerősíti azt a tényt, hogy a magyar irodalom európai irodalom. Korszakos mozdulatait a nagy egészhez idomulva teszi meg. De egyedi útja van mégis, mert „oly emberi közösség tulajdona, melynek mindenki mástól eltérő történeti élményei vannak”.
Nézete szerint irodalmunk történeti alakulását azért fűzzük politikai dátumokhoz, mert a nemzet élete és az irodalom ezen a tájon erősebb kötelékekkel vannak összefűzve. Ezt a nézetet el lehet fogadni. „A magyar irodalom a nemzetfenntartás eszköze – e sok változatban ismert igazság való voltát igen kevés nemzet érzi oly elevenen, mint a magyar.” Nyilvánvaló, hogy az irodalom nemzeti és politikai szerepének Kerecsényi nagyobb jelentőséget tulajdonít a valóságosnál, noha nem tesz mást, mint a korabeli polgári irodalomtörténetírói eszményt követi. Érzi ugyan az irodalom társadalmi küldetését, tudatformáló, világnézetet alakító képességét, de az „önelvűség” Horváth János-i koncepciójóból nem lép ki a szuverénebb, világnézetileg konkrétabb tudományelmélet tereire.
Tanulmányának Késés és felejtés című szakaszában ama ismert tényből indul ki, mely szerint irodalmunk „természetszerű késéssel” indult útjára, mint a nyugati irodalmakkal való összehasonlításban minden közép-európai irodalom. A nagy, korszakos kezdemények nyugaton és délen s nem Közép-Európában gyökereznek. Kerecsényi szerint a kereszténység felvételekor nem a meglévő, ősi, pogány vallásos és hősi költészet vett keresztény öltönyt s fejlődött át az újba, hanem maga az új jelentette mindenestül az irodalmat. Az ősit el kellett felejteni, az új irodalom alá kellett szorítani. Ez indokolja szinte állandó elkésettségünket. Ez a késés az indulásban természetes volt, bár a múlt elfelejtése nem „ridegen teljes, mégis mintha ez a kettő határozná meg [kiemelés P. K.] a magyar irodalom sajátszerű fejlődésmenetét”. A fogalmazás feltételes módban történt, azaz a feltevés, legfeljebb az enyhe állítás szintjén. Kölcsey az egyik példa nála a felejtő magatartásra: nincsenek nemzeti hagyományok. Arany ugyanezt panaszolja: nincs naiv eposzunk. „Minden igazán mélyreható irodalmi újításunk szinte elvvé emeli ezt az akart elfeledést. Így tettünk a 18. sz. végén és így az 19. sz. elején.” Kerecsényi ezt a gyakorlattá lett elvet a 20. század eleji változásokra, a Nyugat-mozgalom első, virágzó szakaszára is érvényesnek ismeri. Elfeledni a múltat! (Ignotus) Logikus okfejtéssel nemzeti sajátosságot lát ebben. „Régibb irodalmunk előzmény nélküli oly kezdemények sora, melyeket nem követett szélesebb, terjeszkedő folytatás.” A nemzeti nyelv jogaiért való küzdelemben nem tudtak egyesülni az erők, „mindenki magános volt, amikor kimondta. Mikor pedig a magyar nyelv ügye megérett a győzelemre, egyetlen fordulással elfelejtettük, csekély kivétellel, a magyarországi latinságot.” Hozzátehetjük: a nacionalizmus egyik tápláló forrása nyílt meg ezzel a felejtéssel. Kerecsényinek itt következő megfigyelései máig nem vesztették el érvényüket. „Könnyen engedünk az újság múltat megtagadó kívánságának, de ez az érzékenység hamar megtéteti velünk az ellenkező lépést is. Újításainkban, eltávolodásainkban mindig van valami hiányérzet, majdnem bűntudat, mely a reformnak az egész irodalmiság szempontjából való tökéletlenségére figyelmeztet.” Adyval erősíti meg állítása igazát:
Mert hát csodás, végzetes fajta ez
S azok is, akik hozzá hasonultak:
Itthon hamar tagad és menekül
S ott künn tömjénnel tiszteli a Múltat.
S azok is, akik hozzá hasonultak:
Itthon hamar tagad és menekül
S ott künn tömjénnel tiszteli a Múltat.
Gondolatmenetének remek összefoglalásaként ezt az igaz mondatot írta le: „Könnyen felejtünk, de aztán hihetetlen erővel tudunk emlékezni.”
Irodalmunk Kerecsényi szerint „múltbanéző” jellege, s ez a „nyomatékos hagyományelevenítés” következménye. Ez az irodalom „nagyon is vonakodva követ olyan útmutatást, mely kívülről igyekszik ezt az egyetemes magatartást befolyásolni”. 1939-ben ennek a formulázásnak lehetett némi igen szolid éle. A múlt mégiscsak múlt, soha többé meg nem ismételhető. „Valósággal ezer év előtt születni csak Petőfi és Zrínyi kiütközően aktív szelleme szeretett volna.” Múltunkról való történeti gondolkodásának remek foglalatát adják az alábbiak: „Nemzeti himnuszunkban – az egyetlen Európában, melyet nem véres politikai mozgalom, nem személynek szóló hódolat, hanem elégikus költői múltszemlélet teremtett – nincsen szó nemzetünk mindenek felett valóságáról, sem annak áhítatos kéréséről, hogy Isten zavarja össze ellenségeink politikáját. S ami vér és romlás van benne, az is a mi vérünk és romlásunk. Oly költemény lett himnuszunkká, mely örökkévalón jelen panaszt a »zivataros századokból« szólaltat meg, s még innen, a lírai transzponáltság fátyla mögül is még távolabbi múlt felé tekint.” Igaz a felismerés, amely szerint irodalmunknak van történelemhordozó, történelmünket kifejező szerepe is: „költőkből, nem a tudományból tanuljuk a történelmet”. Nézete szerint ez irodalmunk egyik legfontosabb szerepe.
A múlthoz sokban hasonlatos másik „elfeledett” irodalomformáló tényező a „népi” vagy azonos nyelvi értékben használva: a „népies”. Rendkívül pontos észrevétele Kerecsényinek, hogy a népinek, a népiesnek a „feltűnése mögött mindig nagyon is világosan láthatók azok az időszerű politikai eszmék, melyek a nemzeti élet szociális-politikai szerkezetének megváltoztatására irányulnak”. Ebben a felfogásban még nem is más, mint része „valamely akár demokratikusnak, akár másmilyennek nevezett általános európai szellemi áramlatnak”. Az irodalom területére érve azonban a „népi” jelző mint irányjelölés egyetemes és magyar jelentésű fogalommá, majd irányzattá válik. Petőfinél népiség és politika még egyet jelentenek. Népuralom a költészetben – előbb-utóbb népuralom a politikában. Horváth János – Erdélyi János, Arany és Gyulai nyomán – „irodalmunk fejlődéséből és reális szükségleteiből kiserkentett nagy nemzeti gondolatnak minősíti a népiességet. Illyés Gyula már az európai magyarság egyik megnyilvánulását látja benne. „Népiesség annyi, mint magyarság. Az a magyarság, amelynek álomképe a legjobbjaink képzeletében élt, akik közben a legjobb európaiak voltak.” Kerecsényi továbbgondolta ezt a népiességkoncepciót, megérezve és kimondva annak „egy nagyjában irodalomszociológiainak nevezhető” hátterét is. A népiesség tudatosan törekszik arra, „hogy minél szélesebb alapot teremtsen magának” az olvasóközönségben, szemben a magányos írók visszhangtalanságával. S ide iktat egy éles logikájú, eddig szinte figyelmen kívül hagyott gondolatot. „Az igényes író a végtelen mélységű és számtalan változatú népiséghez való fordulással tehet oly közelítő lépést közönsége felé, mely legkevesebb veszélyével járhat a művészi színvonal elveszítésének. Igaz, hogy »leereszkedik,« de ugyanakkor mélyül is, »tömeg«-hez lép közel, de ez a tömeg tán ismeretlenebb, mint a titokzatos egy-ember. [Kiemelés Kerecsényi Dezsőtől.] Stílelemek, formák, motívumok és mondanivalók egyidőben lehetnek az egyéni rátalálás hódítmányai és a közösség kincsei. Az író nem veszíti el önmagát és mégis »az, mi népen«.” Kerecsényi fejtegetéséből az irodalmi alapviszony (író, szöveg, közönség kapcsolata írott művek közvetítésével) igazolása tetszik ki, ez esetben a népiesség értelmezésének okán. Ámde mindebből irodalmunk ún. „konzervativizmusa” is következik vagy kiderül. Igen mélyre nyúló gyökerekig jut el itt az irodalomtörténészi gondolkodás. Az oly sok bonyodalmat okozó népi-urbánus ellentét lényegére érez rá itt Kerecsényi. „Az elfelejtett múlt és az elhanyagolt népi gyökerek szoros megragadása nemcsak megizmosodását jelenti az irodalom magyar értelmű magánvalóságának, hanem visszafordulást, megállást, sőt nem egyszer az újjal, minden irodalom létszükségletével való ellenséges szembehelyezkedést is. Ha megtalálta az elveszettet, a magyar író – függetlenül a személyes írói gondoktól és a mindig meglevő kortársi küzdelmektől – önmagát és népét oly együttállásban látja, vagy legalábbis oly eszményien teljes együttállás felé haladóban, melyből kimozdulni és kitérni veszedelmes. Réginek és újnak összeütközése nálunk igen kevéssé a formális ízlés ügye. Ilyenkor a legmagasabb lét-elvek küzdenek egymással. A 18–19. század fordulóján a »nyelv géniuszá«-t, századunk elején meg a »nemzeti szellem«-et szegezték az újítás mellének. Mindkét esetben a magyarság ösztönös totalitásvágya próbált megküzdeni a továbbfejlődésben végzetesen bennrejlő megoldással.”
A szöveg szerint Kerecsényi maga is a polgári-liberális konzervativizmust látszik képviselni, s az újnak a jelentkezését, helykövetelését a „magyarság ösztönös totalitásvágyá”-nak beléptetésével és ellenállásával magyarázza a történeti fejlődés megállíthatatlanságának, esetünkben az irodalomnak bonyolult, de nem végzetes, hanem már-már elemi szinten szükségszerű lépéseit. Újításnak és hagyománynak dialektikus küzdelmében, „nálunk az új nagy mohón és egyeduralmi szándékkal” szokott jelentkezni. Ez a „felejtés” Kerécsényitől már idézett pillanata. Pedig a hagyomány falainak „további vastagítása” rendszerint az irodalom műhelyeiből indul ki. De ezek a falak még inkább elzárnak az újtól, s a kútba süllyedés kétes értékű magatartását segítik kifejlődni. Ebben a gondolatsorban Kerecsényi hagyományos szemlélete megbillen, hiszen az újtól elzáró falak veszedelméről beszél, a „régi dicsőség” könnyeztető vonzásáról, a múlton merengő s a jövő felé nehézkesen mozduló kissé kényelmes, de „úrias” magyar magatartásról.
Helyénvaló viszont Kerecsényinek az az észrevétele, hogy „az új hírekkel visszatérők” elmaradt és elkésett világot látnak maguk előtt. Az elkésettség fájó élményét maga az addig megtett történeti fejlődés is sugallja, „hiszen már eredetileg is később indultunk, mert a létünkért vívott harcokban sok mindenre nem volt időnk, értékeink megsemmisültek, s ami mégis megmaradt, az is csak kicsiny részében vált az egésznek szerves tulajdonává”. Ez a lemaradás (Kazinczy, Ady és kora!) okozza sokszor az ideges igyekvést, amellyel a haladás nyomában akarnak járni.
Kissé „köldöknéző” magyarságunk következménye is az a sokoldalúan dokumentálható magatartás, mely szerint – Kerecsényi szavával – „az újítást mindenek felett nem újnak, hanem idegennek minősítjük”. Igen, ez tudati stagnálásunk – mely néha már nemzeti jellemjegyünknek tűnik – következménye. „Szellemi forgószél, önkörünkben kínoz bennünket.” Kerecsényi ezt az idegenséggondolatot továbbvariálja. „Ha pedig idegen, akkor az életünkre tör… meg akar bennünket fosztani az egésznek attól a gondolatától, melyre a magyar életet felépítjük.” S amit mindebből az irodalomra következtet, az – mutatis mutandis – mai vitáinknak is egyik karaktervonása. „Nálunk ezért az irodalmi újdonságnak mindig két tulajdonsága fejlődik ki a megmaradást parancsoló környezet nyomása alatt. Az egyik annak hangsúlyozása, hogy bár új, »mégis magyar«. A másik az újító írók őskeresése magában a magyar irodalomban. Az új is hagyományt teremt magának: az örök törvénynek engedelmeskedik.” Ady harca „a magyar pokollal” ebben a nézetrendszerben s ennek politikai gyakorlatában leli magyarázatát s igazságát.
Kerecsényi hűvös tárgyilagossággal kezeli ezt az észrevételt, ezt a tapasztalatot. Kifejti, hogy irodalomtörténet-írásunk „észrevehetően idegenkedik is minden olyan fejlődésrajztól, mely előkészület nélküli, hirtelen változásokat mutatna”. A „szintetikus” látásúak, Erdélyi János, Kemény Zsigmond, Gyulai Pál, Horváth János azon munkálkodtak, hogy „az új »mint logikus láncszeme kapcsoltassék bele az egész életébe… Előzmények, források, minták felkutatása és organikus sorba való állítása, az irodalomtudomány szívesen és nagy rendszerességgel végzett munkája nálunk nem pusztán egy bizonyos tudományos módszer alkalmazása, hanem ellenállás is a változás váratlan és ideges ritmikájával szemben.” Kerecsényi ezt a tudósi magatartást enyhe konzervativizmussal vallja magáénak. De ha 1939-re, a tanulmány megjelenésének évére gondolunk, s nem felejtjük, hogy ő a polgári irodalomtörténet-írás kiemelkedő tehetsége volt, akkor világos, hogy a német maszlag terjedése, a fasizmus is ezt a megmerevített felfogást sugallta. Sőt: ez esetben az irodalom önelvűségének elmélete és gyakorlata is ezt a nézetet erősítette.
Kerecsényi szerint a magyar irodalom a szolgálattevés irodalma. Összenőtt a nemzeti lét ügyével. De ez nem különösebben jellemző tünet. „A kis népek irodalma általában ilyen!” (Kiemelés tőlem: P. K.) Ő maga is szinte elérzékenyülten szól a nemzettudatot hordozó és kifejező magyar irodalom e tájainkon kialakult tulajdonságáról. „Olyan nemzet, mint a magyar, amelynek irodalma meg-megújuló emlékezéssel utal a valamikori nagyságra, bensőségesebben éli át irodalom és élet kapcsolatát, mint azok, akikben az emlékezés nem telíti így a lelkeket.” Nem lehet vitás, ezek a gondolatok a polgári nacionalizmus talaján teremtek. Egy kérdés azonban idekívánkozik. Nincs-e ebben a kissé nosztalgikus, természeténél fogva elnézőbb gondolkodásban része a Trianon teremtette állapotnak, amely zavaros hangzatokkal ugyan s nemegyszer puffogó frázisok alkalmazásával hivatkozott a nemzet nagy történelmére s a maga érzelmekre irányuló – irányított, gyűlöletre épült – idealizmusával bukásainkat is az „egyedül vagyunk”, az „árva nemzet” realitásokon túli elgondolásaival magyarázta?
Kerecsényi nem fejti ki teljes mélységében azt a történetileg kialakult összefüggést, amely politika és irodalom között történelmünk alakulása következtében oly erőteljesen megnyilvánult nálunk. De következtetése azt igazolja, hogy tudomásul véve az irodalom alakulásának, fejlődésének azt az útját, amelyen haladunk – nem tartja azt a legjárhatóbbnak, legalkalmasabbnak egy szuverénebb irodalmiság kibontakozására. „Sokáig csak írók és politikusok szobrai álltak tereinken, mert ábrázolatjaik már életükben is sűrűn átlépték egymás munkaterületének határait. Általában kevés az érzékünk a műalkotás s vele az egész irodalom, e különös szellemi felépítmény sajátságos logikája és lélektana iránt.” S a maga vállalt gondolatát egy Babits-idézettel hozza tudomásunkra: „…minden magyar antológiának az lenne a feladata, hogy a híres ember mögött végre felfedezhessük a nagy írót is.”
Tanulmányában foglalkozik Kerecsényi a l’art pour l’art „dogmájával” is, ahogy ő nevezi ezt a fogalomkört. Szerinte ez „kizárólagos uralmi igénnyel nálunk nem jelentkezett”. Ősét az almanachlírában, a szobai költészetben jelöli meg. Idegenkedése talán azzal magyarázható, hogy ez a fogalom a Nyugatban, az első alapító nemzedék esztétikai gondolkodásában nagy intenzitással jelentkezett. E fogalom alakulásában – nézete szerint – „századunk elején történt fellépése után oly elhajlások mutatkoztak, melyek messze vitték az eredeti elvtől. Egyfelől összevegyült az írói szabadság mindig időszerű ügyével, másfelől éppen legnagyobb hitvallójával, a »homo aestheticus« Kosztolányi Dezsővel beletorkollt abba a mozgalomba, mely az irodalom nemzeti szolgálattevését a legnépszerűbb módon példázza, a nyelvtisztításba és nyelvgondozásba. Mivel inkább csak az irodalmi reform kísérő jelensége, eggyel szaporítja az újítással együttjáró ellentétek számát s egyidejűleg növeli az irodalmi élet feszültségi felületeit.” De ebben Kerecsényi tévedett. Lényegében ez a nézet is az általa képviselt irodalomtörténeti kiegyensúlyozottság eredménye, mert ő – szövege szerint legalább – a l’art pour l’art-ban az irodalomtörténeti folyamat nyugodt (konzervatív) fejlődését megbontó tendenciát –, talán divatot látott. Nem érzékelte, hogy a l’art pour l’art legjobb magyar változatai soha nem szegültek szembe a haladás, a társadalmi, a művészi „modernizálódás” kísérleteivel, sőt gyakorlatával. Az e művészi elvet elfogadók nemegyszer szálltak szembe a direktebb, esztétikailag alantasabb írói törekvésekkel, a bestsellerek, akár a színvonalasabb sikerirodalom termékeivel, képviselőivel. A valóságban az irányzatok mindig együtt élnek, ha nem is vívnak ádáz harcokat egymással. S ebből a szempontból az esztétikai érték minősítő, nem kizáró erejű. Kerecsényi is érzi ezt, s kissé önmagának is ellentmondva helyesen, sőt találóan fogalmazza meg: „A magyar író az életnek ír az életről, azzal a felelősségtudattal, nem egyszer tartózkodással, mely a kényes dolgokkal bánók sajátja, vagy riadva és riasztva, eltorzultan tépve-szaggatva magát és másokat, mint akinek hangja hallásától életek függenek. Az irodalom közügy, de ez nemcsak az írói hang erejét mérsékli vagy fokozza. A lírai személyesség, akár vallomásban, akár ítéletben mindig erős megütközést kelt, s huzamos időnek kell eltelnie, míg – e személyes színek elhalványultával – a közízlés elfogadja.”
Kemény Zsigmond megállapítása szerint irodalmunk, bár nem volt elzárva sem kiviteltől, sem behozataltól az eszméket illetően, s így szűk körű sem volt, „a forradalmi korszakok alatt sem feledte, hogy hivatása csak nemes lehet [kiemelés tőlem: P. K. ], s hogy Múzsa és bachánsnő között nincs semmi hasonlatosság”. Ez a gondolat igen szép formát öltött Kerecsényi Dezsőnél; „Irodalom és erkölcs nálunk egészen újkeletű vitáiban a kétfajta komolyság, írói és közízlésbeli, áll egymással szemben, s a vita mindig arról folyik, hogy ezt a komolyságot hogyan kell értelmezni. A cinizmussal senki sem száll vitába, »Az irodalom méltósága«, Gyulai Pál irodalmi elveinek e középponti magja, lehetséges, hogy időnként akadálya oly sok áttöréseknek, melyek az ember még ismeretlen lelki zugait fedezhetik fel, de olyan alap is, melyhez ismételten visszatérünk. Az írói erkölcs belőle meríti bátorságát és igazolását.” Visszafogott fogalmazás ez. A Gyulai–Horváth-iskola elmerevült normáit áttörni szándékozó, de azt nem merő vagy nem akaró, félbemaradt gesztus tört mozdulata. A Nyugattal is bizonyos fokig XIX. századi irodalomtudós módjára néz szembe Kerecsényi. Példa erre a realizmus gondolatkörébe tartozó eszmélkedése. Ezzel kapcsolatban irodalmunk magához hasonító képességéről szól. Ez a képesség azonban aligha magyar tulajdonság. Hogy a valóságnak mégis van szerepe az irodalom eszközének, a nyelvnek alakításában, azt Kerecsényi Tóth Árpádra hivatkozva így fejtegeti: „Nyelvünk konkretizáló hajlama… a szemléletességet s a vele majdnem azonos jelentésű világosságot fejlesztette legpontosabban magához illő stílustulajdonsággá. Bármennyire nagy változásnak fogta is fel a közízlés a szimbolizmust, Tóth Árpádnak igaza volt abban, hogy »a Mallarmék és Rimbaud-ok« kusza és szeszélyes szimbolumtömegeihez mérten Ady valóban magyar mérséklettel tartotta kordában a maga jelképes beszédét.” Ezzel szemben áll az a vádsorozat, amely Adyt érthetetlennek, zagyvának kiáltotta ki. Mivel Kerecsényi az egyetemet a századelőn végezte, s a századforduló első éveiben s második évtizedében volt gyermek és ifjú, – világos, hogy az irodalomról is úgy gondolkodik, ahogy mesterétől tanulta. Ezért ír – egyébként megszívlelendő módon – irodalmunk szónokiságáról. „Majdnem jelképi értékű, hogy magyar nyelvű irodalmunk legkezdetén egy szónoklatot és egy lírai költeményt találunk. (Halotti beszéd – Ómagyar Mária-siralom.) Mindkét műfaj történeti fejlődése a legfolytonosabb is. Szónokok és lírikusok nemzete vagyunk, szokták mondani.” A retorikára való hajlandóságát a magyar irodalomnak már Erdélyi János is meg akarta szüntetni. Kerecsényi szerint líránk is őrzi a szónokiság vonásait. „Kevés benne a tiszta monológ, de annál gyakoribb az a fajta attitűd, amely valakit vagy valakiket lát maga előtt és hozzájuk intézi szavait. Négyesy László mondta a Petőfi-daltípusról, hogy az mindig egy párbeszéd első fele. Csekély tágítással áll ez az egész magyar lírára. Valakihez szóló »ének« volt a régi líra, s az admonitio és adhortatio patetikus hangja Berzsenyitől Babitsig még a legcsendesebb szavú versből is kihallatszik.” Csak az a kérdés, magyar sajátosság-e ez? Ilyen irodalmunk „jelleme”, vagy történelmünk tette ilyenné? S meddig igaz? Ezekre a kérdésekre érdemi választ még nem adott az irodalomtörténet.
E jeles tanulmány azt igazolja, hogy Kerecsényi irodalomszemlélete lényegében XIX. század végi szemlélet. S ez nem kicsinylő megjegyzés. Ez a látás a tragikus magyarság, a bukott nemzeti küzdelmek, a vesztett szabadságharcok szemlélete. Az kiderül meditációiból, hogy hisz az irodalom megtartó, nemzeti karaktert őrző képességében s egyetemes humanizmusában. Polgári irodalomtörténész ennél messzebbre az 1930-as évtized végén aligha juthatott.
