PÉCS

Teljes szövegű keresés

PÉCS
A Pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem a trianoni szerződés után némi nehézségek és átmeneti budapesti tartózkodás után Pécsre került. Itt a Gyermekklinika igazgatója Heim Pál távozása és átmeneti interregnum után 1931-ben Duzár József lett. Duzár professzor emléke mára elhalványult, pedig a harmincas években sokrétű német és olasz kapcsolatai révén szakmai körökben ismert személyiség volt, így például a három külföldi egyike az akkor vezető folyóiratnak számító Monatsschrift für Kinderheilkunde mindössze 14 tagú szerkesztőbizottságában. Kerpel „kitűnő és erőteljes kórházi vezetőként” jellemezte. 1944 őszén Nyugatra távozott, és a tanszék megürült.
A Magyar Köztársaság Elnöke 1946. május 20-án kelt „elhatározásával” a pécsi egyetem Gyermekgyógyászati Tanszékére Kerpel-Fronius Ödön „tanár úrat” egyetemi nyilvános rendes tanárrá nevezte ki. A Kereszturi Dezső vallás- és közoktatásügyi miniszter által aláírt kinevezési okmány pikantériája, hogy téves dátumot tartalmaz. A május 20-án kelt elnöki rendeletre hivatkozó okmányt a helyes június 6. helyett május 6-iki dátummal írta alá a miniszter. Entz Béla, az Erzsébet Tudomány Egyetem rektora 1946. évi július 4-én kelt levelében értesíti az Orvostudományi Kart a kinevezésről, és kéri, hogy a kinevezett a hivatali eskü letétele céljából nála jelentkezzék. A formaságok lebonyolítása után a mindössze 40 éves magas, karcsú, megnyerő külsejű és modorú Kerpel-Fronius Ödön az 1946–47-es tanévet ’46 őszén egy minden szempontból felfelé törekvő, színvonalas egyetemen kezdi meg. (A teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy amerikai barátja, dr. Shackelford kifejezetten ajánlotta Kerpelnek, hogy húzódjon vissza vidékre, ha nem akarja az „új hatalmat” kiszolgálni.)
Pécs azzal az előnnyel indult a háború utáni életbe, hogy gyakorlatilag semmiféle harci kárt sem szenvedett. A kisvárosi nyugalom és béke mellett a későbbi szakmai és tudományos fejlődésnek igen jót tett az akkor részben meglévő, részben frissen verbuválódott nagyon tehetséges tanári gárda is. Ennek jelentős része a budapesti egyetemről kiszorult fiatal lelkes adjunktusukból és intézeti tanárokból, valamint a kolozsvári egyetem Magyarországra visszatért néhány fiatalabb professzorából állt. Az egyetemet a legendás hírű kiváló patológus és egyben ragyogó egyetemszervező professzor, Entz Béla vezette. Mellette a régi pozsonyi, illetve pécsi gárdából jelen volt még Ángyán János belgyógyász, Fenyvesi Béla higiénikus-mikrobiológus, Mansfeld Géza farmakológus, Lissák Kálmán élettanász, Neuber Ernő sebész, Melczer Miklós bőrgyógyász, Cholnoky László vegyész, Ernst Jenő biofizikus, akikhez közvetlenül a háború után csatlakozott Szentágothai János anatómus, Lajos László szülész, Boros Béla szemész, Környey István ideggyógyász, Beöthy Konrád törvényszéki orvos, Méhes Gyula farmakológus és Donhoffer Szilárd kórélettanász is. A következő években az immár önállóvá vált Pécsi Orvostudományi Egyetem tanára lett többek között Rauss Károly mikrobiológus, Romhányi György patológus és Hámori Arthur belgyógyász is. Ez az „aranycsapat” a háború utáni nehéz évek ellenére a gyógyításban, oktatásban és a kutatásban is csodálatra méltó eredményeket ért el, ugyanakkor egységes, jó szellemű gárdát alkotott, amelynek tevékenységéről, a hatalom túlkapásait bölcs derűvel kijátszó csapatmunkájáról számtalan, részben anekdotaszerű, részben tudományos igényű leírást olvashatunk.
A Gyermekklinikán Kerpel-Froniust szegényes felszerelés és megfogyatkozott, de lelkes szakembergárda fogadta. A műszerek java részét ugyanis Nyugatra szállították, ezeknek csak töredéke került később vissza. Kerpel-Fronius külföldi összeköttetései, de főleg a Budapesten működő nyugati segélyszervezetekhez fűződő jó viszonya révén azonban hamarosan sikerült a legfontosabb gyógyító és diagnosztikai műszerek egy részét beszerezni és bizonyos elemi felszereltséget biztosítani a tudományos kutatás számára is. Shackelford dr. révén így került sor Pécsett a legelső penicillin-kezelésre is; máig is legendaként emlegetik a krónikus csontvelőgyulladásától évekig szenvedő Sch. Jóska csodálatos gyógyulását! Ami a személyzetet illeti, az új professzort a nővérek és kiszolgáló személyek tekintetében jó állapotok fogadták; ez még folytatása volt a Heim Pál által kialakított és Duzár József által is tovább erősített színvonalas ápolómunkának. Az orvosok között ekkor leginkább Frank Kálmán és Varga Ferenc későbbi professzorokra, továbbá Kocsis Gáborra, Kun Károlyra, Kovách Istvánra, Vönöczky Józsefre támaszkodhatott, akikhez a továbbiakban Mester Antal, Szigethy Gyula, Horváth Mihály, Várbíró Béla, Lombos Oszkár és Szőnyi László is csatlakozott. Kerpelt a klinika tagjai elsősorban mint jó nevű kutatót fogadták, de hamarosan lenyűgözte őket kiváló diagnosztikus és gyógyító készsége is. A viziteken, a korábbiakkal ellentétben, teljes nyíltság uralkodott. Kerpel kíváncsi volt mindenkinek a véleményére, ugyanakkor, ha valamely kérdésben kevésbé jártasnak érezte magát, ezt nyíltan bevallotta és kikérte az adott témában tájékozottabbak véleményét. Vizitek közben és általában a klinikai életben egyszerre tudott megfelelően távolságtartó és tekintélyt parancsoló, ugyanakkor kedélyes, nyílt, szellemesen élcelődő is lenni. Könnyed, nagyvilági stílusa mellett igen határozott és főleg nagyon pontos volt. A délelőtti osztályvezetői megbeszéléseket, az úgynevezett „Vének Tanácsát” hajszálpontosan kezdte, ezeken lényegre törő rövid beszámolókat várt és követelt meg, nem engedte a parttalan elbeszéléseket és társalgásokat, amint ő maga is igen velős, rövid utasításokkal látta el munkatársait. A „papírmunkákat” végleges elintézésre szerette kiosztani, ezekkel csak különlegesen fontos vagy vitás esetekben illett a professzort újból felkeresni. (Ebben mindkét „félnek” nagy segítséget jelentett a klinika kiváló titkárnője, Radnóti Eta, akit Kerpel kezdettől fogva „kancellárnőnek” nevezett.) A professzor észrevette az ápolószemélyzet erényeit, ezeket nem fukarkodott megdicsérni, de megfelelő formában szóvá tette a hibákat is. Ezek a tulajdonságai hamar meghódították a beosztottakat, és nagyon rövid időn belül a klinika szeretett és népszerű főnökévé vált, annak ellenére, hogy a személyes bizalmaskodást, „jelentgetéseket” nem szerette, és az új munkatársak nevét néha egy-két éven át sem tudta megjegyezni.
Ebben az időben gyenge pontja volt a klinikának a Bajára távozott Ujsághy Pál vezetésével korábban jól működő laboratórium. A műszerek hiányát részben pótolta egy kiváló asszisztensnő, a későbbi dolgozatokban társszerzőként is többször szereplő Kelemen Ilona és egy technikai munkatárs, az ezermester Salamon István lelkesedése és ügyessége. Kerpel medikus kora óta járatos volt a laboratóriumi mérésekben, vizsgálatainak nagy részét saját kezűleg hajtotta végre. Ezt most jól tudta kamatoztatni, nem egy módszert maga állított be, illetőleg kísérleti méréseinek egy részét személyesen végezte, és erre fiatalabb munkatársait is megtanította.
Bár, mint említettük, Pécs és Dél-Dunántúl a háborút viszonylag szerencsésen vészelte át, az egészségügy katasztrofális állapota és a szegénység ezt a területet is sújtotta. Éppen ezért nem csoda, hogy a Gyermekklinika kutatási irányát a beteganyagnak megfelelően a csecsemőkori fertőzések, elsősorban a bélhurutból eredő toxicosis és ennek halálos szövődményei, valamint a csecsemőkori sorvadás jelentették. Ezen a területen a 40-es évek végétől Kerpel-Fronius és munkatársai kiterjedt vizsgálatokat végeztek, és jelentős sikereket is értek el.
Ugyanekkor világszerte kezdett feléledni a tudományos élet, és ezen belül különösen előrelendült az anyagcsere- rendellenességek kutatása.
Amint Boda Domokos visszaemlékezéseiből tudjuk, ekkor már „…nem volt olyan a folyadék-elektrolyt háztartással foglalkozó közlemény, amely ne Gamble és Kerpel-Fronius nevével kezdte volna mondanivalóját, méltatva a szomjazásos és sóhiányos exsiccosis elkülönítésében elért eredményeit és ezen eredmények gyakorlati hasznosításának a jelentőségét.”
A már említett nagyhatású tanulmányát az „Ergebnisse der inneren Medizin und Kinderheilkundé”-ben a háború után újra felfedezték és ennek fontossága, különösen az angol és a francia nyelvterületen, csak most vált igazán ismertté. Mindezek hatására Kerpel-Fronius Ödönt 1948-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, az 1948. évi november 29-én Kodály Zoltán elnök és Voinovich Géza főtitkár által aláírt oklevél tanúsága szerint. 1951-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. Ugyanebben az évben megkapta a Magyar Népköztársasági Érdemrend V. fokozatát, noha a személyi kultusszal jelzett önkényuralom ezen időszakában megkívánt semmiféle politikai tevékenységet nem fejtett ki, semmilyen pártnak tagja nem volt, sőt polgári liberális nézeteiről volt közismert.
Jellemére és gerinces magatartására nagyon jellemző a hercegprímás elleni aláírásgyűjtésben tanúsított magatartása. Erős jellemű felesége biztatására, Szentágothai Jánossal összefogva, nem írta alá a Mindszenty József elítélését követelő listát, amin felbátorodva a kar több más tagja is követte példáját, így a professzorok „alulról jövő kezdeményezése” elmaradt. Erről a ma már tragikomikus, de akkor potenciálisan életveszélyes epizódról nem maradt fenn dokumentum, csupán hiteles tanúk elbeszéléséből ismerjük a történetet.
Írásos nyomai vannak azonban Kerpel szerepének, melyet a Sántha Kálmán ellen ebben az időben zajló koncepciós eljárásban vállalt. A Sántha-ügy csúcspontja a Magyar Tudományos Akadémia Orvosi Osztályának 1951. június 1-jén tartott zárt ülése volt, amelyen Sánthának a szocialista társadalom ellenségeként való megbélyegzése és az Akadémiáról való kizáratása volt a cél. A terjedelmes jegyzőkönyvben számos óvatoskodva vagy hevesen elítélő hozzászólás mellett Kerpel-Fronius összesen nyolc tömör mondatból álló megnyilatkozása a legrövidebb, tartalmában azonban a leghatározottabb. A legélesebben áll ki Sántha mellett, méltatva a megtámadott debreceni professzor tudományos értékeit:
„…Sántha kiváló személyiség, és kiváló érdemei olyan nagyok, hogy megcsonkítását látom az Akadémiának, ha tőle magunkat megfosztjuk. …Indítványozom, hogy Sánthától ne fosszuk meg magunkat.”
Hasonló merészséggel csak Haynal Imre és Szentágothai János szólt az előre meghozott ítélet, azaz Sántha Kálmán kizárása ellen.
Ugyanilyen bátor kiállást tanúsított Magyarka Borbála Kinga, volt szerzetes tanárnő alkalmazása ügyében tett intézkedése. Erre az érintett 1995-ben a következőképpen emlékezett:
„1951. aug. 15-én dr. Kerpel aláírással sürgöny érkezik: Sürgősen jelentkezzék a Gyermekklinikán.
Másnap az első találkozás, nagyon egyszerű öltözékben. A Tudományos Akadémiától kísérleteihez egy férfi és egy női állást kapott. – Milyen képesítése van? – hangzott a kérdés. – Tanári. Pesten az egyetemen hallgattam négy évig: földrajz–biológia–kémia szakon. Szegeden az Apponyi főiskolán két évet. A Zárda tanítónőképzőjében tanítottam nyolc évig. Orvosi laboratóriumhoz nem értek.
Azonnal vette a telefont, az egyetem személyzetisét kérte: – Ha ezt az apácát nem alkalmazhatom, nem kell az állás!
Másnap munkába álltam a klinikán, és húsz évig dolgoztam a laboratóriumban. Megbíztak munkámban, apáca voltom nem jelentett hátrányt. A legkisebb szolgálatot is megköszönte. Írásaiban, előadásaiban mindig elhangzott a munkatársainak szóló köszönet…”
Nagyvonalúságára ugyanakkor jellemző, hogy amíg fontos kérdésekben ilyen határozott magatartást tanúsított, a mindennapi élet kisebb ügyeiben egy bizonyos fölülről szemlélt derűvel viselte azokat a megalázó jelenségeket, amikor az „üzemi háromszög” keretében különböző kérdésekben konzultálnia kellett a kommunista párt és a szakszervezet írni, olvasni alig tudó bizalmi embereivel. Világosan látta, hogy ezeket az egyszerű dolgozókat sokszor szándékuk ellenére kényszerítették bele a proletárdiktatúra képviselőinek szerepébe, ők pedig érezték, hogy nem ellenféllel állnak szemben, ezért kellő tisztelettel végül is általában megszavazták a klinika igazgatójának javaslatait.
Ezekben a nehéz években Kerpel magánemberként is kiállt az üldözöttek és az igazságtalanul meghurcoltak mellett. Közismert volt, hogy lakásának melegét és Sára asszony vendégszeretetét élvezték a volt arisztokráciának és tisztikarnak egyes tagjai, állásvesztésre ítélt, korábban vezető pozícióban lévő értelmiségiek, akiket a rendőrség figyelt, akik kitelepítésből tértek vissza, és a korábbi jómód helyett alkalmi kétkezi munkával kényszerültek fenntartani puszta életüket. Ezek az emberek nyilván nem voltak a rendszernek a hívei, mégis a legnehezebb megpróbáltatások idején is többnyire derűs optimizmussal és békés türelemmel viselték sorsukat. Ezt Kerpel különösen nagyra értékelte, szűk körben nemegyszer példaként állította az idézett személyek erkölcsi nagyságát elégedetlenkedő fiatal munkatársai elé.
Természetesen nem csak arisztokratákkal és előkelőségekkel rokonszenvezett. A klinika valamennyi tagja ismerte a professzornak azokat a néha igencsak szokatlan külsővel, gumicsizmában, viharkabátban beállító látogatóit, akik kedvenc szenvedélyének, a vadászatnak hódolva lettek jó ismerősei, nemegyszer egyfajta barátai. Ha ezek falujukból nagy ritkán belátogattak Pécsre, mindig szívesen fogadott vendégei voltak Kerpelnek, aki, horribile dictu, az ő kedvükért egy-egy esetben még a nagyvizitet is hajlandó volt rövid időre megszakítani, legalább annyira, hogy egy további találkozást az illetőkkel megbeszélhessen. (Ezt másokkal egyébként soha nem tette meg.)
Érdekes mozzanat Kerpel életében, hogy egyetlen egyetemi, szakmaszervezési vezető beosztása erre a kényes időszakra esett. Az 1950/51. tanévben dékánhelyettesi funkciót töltött be, ezért azonban nem lelkesedett, s mint ahogy az adminisztrációt sohasem szerette, ilyen jellegű vezető pozíciót nem is vállalt a továbbiakban.
Pécsi egyetemi tanársága első tíz évében tehát Kerpel-Fronius sem kerülhette el a kor nehézségeit, de a rendszerrel szemben álló nézetei ellenére bizonyos védettséget élvezett, csakúgy, mint a többi hasonló szellemű professzor a Pécsi Orvostudományi Egyetemen. Ennek több oka is volt, amelyek közül kiemelkedő a nagy hatalmú és az országos politikai vezetőkkel jó viszonyban lévő Ernst Jenő biofizikus professzor szerepe. Ő kommunista meggyőződésű, Rákosi rendszerét hűségesen kiszolgáló ember volt, de módfelett tisztelte és óvta a szakmai és emberi értékeket, és a túlkapások kivédésével az egyetem sorsának alakulásában komoly érdemeket szerzett. Döntő mozzanat volt természetesen a pécsi orvosprofesszori kar ma már sajnos elképzelhetetlen szolidaritása, amelyben valóban érvényesült az „egy mindenkiért, mindenki egyért” elve.
Ennek ellenére természetesen a pécsi egyetemi oktatókat is sújtották az utazási tilalmak, az ország elzártsága. Kerpel-Froniusnak, aki bizonyos értelemben világpolgár volt, nyelvismerete és a távoli országok szépségei és szellemi kincsei iránti vonzódása folytán amúgy is nagy utazó hírében állt, ugyancsak le kellett átmenetileg mondania ezekről a lehetőségekről. 1947-ben nagy megtiszteltetésként még ő tartotta ugyan New Yorkban a Nemzetközi Gyermekgyógyász Kongresszuson a főreferátumot a csecsemőkori toxicosisról, amivel nagy sikert és újabb elismerést aratott, 1948-ban pedig „visiting professor”-ként néhány hetet tölthetett a Manchesteri Egyetem Gyermekklinikáján, a következő néhány évben azonban gyakorlatilag szüneteltetnie kellett nemzetközi kapcsolatait. Ez kellemetlen és káros volt, de a „minden rosszban van valami jó” tétel alapján ennek is volt bizonyos haszna. Kerpel szerint ezekben az években „nem volt más kísértés, csak a munka”. Ekkor kovácsolta össze a pécsi Gyermekklinika később igen eredményessé vált gyógyító- és kutatógárdáját, és saját kutatásaiban is elmélyült, korszerű kórélettani alapokon nyugvó, klinikumból kiinduló és a klinikumhoz visszatérő tudományos tevékenységet tudott kifejteni.
Az akkori egészségügyi kormányzat hivatalos programjának, de egyben a nemzetközi igényeknek megfelelően is, a vezető gyermekgyógyászok egyik fő kutatási területe a csecsemőkori sorvadás volt. Mint már korábban láttuk, ez a téma Kerpelt is rendkívül érdekelte, hiszen a sorvadás szociális és általános orvosi aspektusain túl sok területen találkozott az ő eredeti érdeklődésével, a csecsemő anyagcseréjével, annak kisiklásaival, különösen a só- és vízháztartás területén. Így egyáltalán nem esett nehezére, hogy a csecsemőkori sorvadással foglalkozó országos ankétokon és különböző akadémiai és tudományos társasági rendezvényeken csapatával ebben a témakörben előadásokat tartson, referátumokat terjesszen elő. Ezekben az esetekben azonban utólag nézve valószínűleg óvatosnak is kellett lennie, hiszen az általa előadottak a más intézményekből tucatszámra befutó munkák többségéhez képest témafelvetésüket, módszertanukat és az eredményeket tekintve lényegesen magasabb színvonalat képviseltek. Kutatásai zömmel a sorvadás kóroktanával, a patomechanizmus részleteivel foglalkoztak, kimutatva a keringés összeomlásának, a vér viscositas növekedésének és stagnatios hypoxiának a szerepét a leromlott csecsemők tudatzavarában és halálozásában. Leginkább azonban az az akkor újdonságnak számító megfigyelése aratott sikert, amely szerint a halálhoz vezető egyik közvetlen ok a sorvadt betegek hypoglycaemiája, ezért a megfelelő vércukorszint fenntartásával a csecsemők nagy része megmenthető, mert idő marad a folyadék- és energiapótlás, valamint más kezelési eljárások hatásának érvényesülésére.
Az egyik legtöbbet vitatott kérdés a beteg csecsemő hőháztartása volt. Kerpel is tisztában volt azzal, hogy a sorvadás megakadályozásában, illetve a súlyosan sorvadt csecsemő energiaháztartásának fenntartásában fontos a termoneutrális környezetben való ápolás, amelynek révén a csecsemő amúgyis szegényes energiáinak egy részét nem kell hőtermelésre fordítsa, azonban nem ezt tekintette elsődlegesnek. Ezzel szemben számos, a koraszülöttséggel és a csecsemősorvadással foglalkozó hazai tanulmányban elsődleges, vagy egyedülálló szerepet tulajdonítottak a hőháztartás zavarainak. Kulin László debreceni professzor kétségtelenül fontos és időtálló megfigyelése szerint a sorvadt csecsemők jobban gyógyíthatók voltak, ha a szobahőmérsékletnél melegebb környezetben ápolták őket. Ezt Kerpel nem tagadta, de nem tartotta mindenek fölött állónak, és műveiben talán a kelleténél kevesebb meggyőződéssel idézte. Ebből hosszan tartó irigységek és lappangó feszültségek is támadtak; Kulin még Kerpel halála után írt könyvében is hosszasan kifogásolta, hogy Kerpel az ő tanaiért nem lelkesedett. Ez lehet, hogy így volt, lehet, hogy hiba volt, a gyakorlatban viszont Kerpel hazánkban az elsők között kezdeményezte, hogy a pécsi koraszülött-osztályt kondicionált, „boxosított” szerkezetűre alakítsák át, éppen azért, hogy a nagyon alacsony súlyú és sorvadt csecsemőket magasabb hőmérsékleten ápolhassák.
Kerpel-Fronius Ödön és Varga Ferenc 1953-ban foglalta össze a sorvadással kapcsolatos megfigyeléseit az Egészségügyi Kiadónál megjelent „Csecsemőkori sorvadás” című könyvében. Ez a mű korának színvonalát messze meghaladó, világos, rendkívül egyszerű szemléletes ábrákkal illusztrált kiadvány. Egyes fejezetei ma is érvényesek, az alapvető tanok, amelyek akkor újdonságnak számítottak, a kilencvenes évek végén is időtállóak.
Ha Kerpel-Fronius tudományos közleményeinek listáját tanulmányozzuk, akkor feltűnik, hogy az 1950-es évek elejétől lassan, de fokozatosan egyre több klinikai természetű cikk írására vállalkozott és hasonló hosszabb-rövidebb tanulmányokra, igényes, tanulságos kazuisztikák írására buzdította munkatársait is. Ezeknek a skálája rendkívül széles, de valahol mindig ott lebeg az az általa sokszor hangoztatott vezérelv, hogy ha egy klinikus bármilyen tudományos témához is nyúl, mindig a betegből kell kiinduljon, az ő panaszai, tünetei kell szolgáltassák a témafelvetést. Ezt azután modern módszerekkel meg kell próbálni tudományosan, kórélettani elvekkel, kísérletekkel tisztázni, és olyan tanulságokat kell levonni, hogy azok révén vissza lehessen térni a betegágyhoz, és ezáltal jobb diagnosztikát vagy kezelést lehessen nyújtani.
Kerpel-Fronius nagyon szeretett oktatni. Már az ötvenes évek elejétől híresen jó, szellemes előadó hírében állt. Előadásait rendszerint betegbemutatással kezdte. Bár távol állt tőle az érzelgősség, a kisebb gyermekeket és csecsemőket ilyenkor feltűnően gyengéden karjaiba véve körülhordozta a tanteremben, amely mindig zsúfolásig megtelt és igyekezett mindenkinek közelről megmutatni a látható elváltozásokat, kiütéseket, bőrszínt, jellegzetes anomáliákat. A kórképeket nagyon egyszerű szavakkal, logikusan, világosan ismertette. Elméleti felkészültségéből és saját tapasztalatából a medikusoknak csak a lehető legszükségesebbeket villantotta fel, de azért mindig érzékeltette, hogy a tankönyvi anyagnál jóval több érdekesség és szépség rejtőzik a bemutatott kórképben, amelyeknek érdemes lenne utánanézni vagy amivel jó lenne bővebben foglalkozni. Mondanivalójának mottója volt, hogy „diagnózisnak lenni kell”, mert csak ez biztosíthatja a célzott terápiát, és nyújthat támpontot a prognózishoz. (Érdekes módon ugyanez volt a mottója a teljesen más stílusban, de ugyancsak lenyűgözően oktató Romhányi György patológus professzornak is.) Előadás közben sok művészettörténeti, irodalmi hasonlattal élt, de az is gyakran előfordult, hogy egy váratlan mozdulattal felült az előadóasztalra, és lábaival kalimpálva folytatta előadását. Ez akkoriban meglehetősen szokatlan volt, Kerpeltől azonban ez nem hatott sem valami megjátszott amerikanizmusnak, sem túlzott lezserségnek; a maga természetességével olyan könnyedén és magától értetődően tudott viselkedni, hogy ez külön megnyerő hatást gyakorolt hallgatóira. Sikerének persze tudatában is volt, és ezt a kis hiúságát nem is restellte. Előadás után a tantermes tanársegédnek illett a professzort szobájáig kísérnie; a rövid úton mindig megkérdezte: „Milyen voltam ma? Elég jó voltam?” A válasz természetesen pozitív volt, de erre már rendszerint nem figyelt oda.
Kedves és jóindulatú vizsgáztató volt. Akik elemi dolgokat nem tudtak, azokat ugyan minden teketória nélkül megbuktatta, de ahol érezte a törekvést az ismeretek elsajátítására, ott egy-egy kedves kérdéssel, egy-egy megjegyzéssel igyekezett úgy irányítani a szigorlót, hogy az a lehető legtöbbet tudja magából kihozni. A vizsgák hangulata mindenesetre siker és sikertelenség esetén egyaránt udvarias, mondhatni kedélyes volt. Hasonlóképpen türelmes és előzékeny volt a munkatársakkal a vizitek, megbeszélések, konzíliumok alkalmából is. A hölgyekkel mindig gavallér módjára viselkedett: az új ruhát, csinos frizurát gáláns bók kíséretében gyakran szóvá tette, ám ez nála sohasem jelentett népszerűség-hajhászást vagy bizalmaskodást, ennek még a gondolata sem merült fel a jelenlévőkben. Tudott nagyon szigorú is lenni, de ezt nagyon ritkán alkalmazta. Egy dolgot nem tűrt: a hazugságot. Ezt nem tudta elviselni, és jó érzékkel mindig meg is érezte. Jelszava volt, hogy „el lehet valamit felejteni, el lehet valamit hibázni, azt meg kell mondani és akkor ki lehet javítani, ez mindenkivel előfordulhat. Adatokat hamisítani, vagy azokat más beállításban tálalni viszont nem lehet, mert akkor a javításnak az esélye is elvész.” Pécsi tartózkodása alatt egyetlen orvos munkatársát távolította el a klinikáról, de azt azonnal, akit éppen egy el nem végzett vizsgálat hamis beírásán kapott rajta.
Mindent egybevetve, az első tíz év alatt Pécsett az ország egyik legjobb klinikáját sikerült kialakítania, ahol a gyógyítás, oktatás és a tudományos kutatás is igen magas színvonalon folyt és ahová bejutni munkatársnak, vagy akár csak vendégként ott tölteni néhány hetet, kitüntetés számba ment. Erre az ország minden részéről törekedtek, és később, amikor erre lehetőség nyílott, külföldről is nagyon sokan igyekeztek a Kerpel-klinikán látogatást tenni, vagy tanulmányokat folytatni.
Ebben a konszolidálódott, színvonalas, kellemes légkörben érte meg a klinika 1956-ot. Ez az intézet gyógyító- és kutatómunkájában különösebb törést nem hozott. Néhány munkatárs elhagyta a klinikát, ezek később részben Kerpel-Fronius hírnevének, részben saját tehetségüknek köszönhetően külföldön szép karriert futottak be. Kerpel-Fronius 1956 őszén igyekezett a klinikai munkára összpontosítani. Mivel elve volt, hogy a bajbajutottakat, rászorultakat – mindegy, hogy kik azok – segíteni kell, engedélyével egy ideig az egyik padlásszobában húzódott meg gyermekével a klinika korábbi nővére, az ÁVH egy tagjának a felesége. (Az illető később az útlevélosztályra került, és alkalmanként segített a doktorok kiutazási engedélyének intézésében.) Ugyanakkor többen tudni vélik, hogy egyik munkatársa az ő tudtával vitt fel kötszereket és gyógyszereket a Mecsekben rejtőző egyetemista nemzetőröknek, és az 1957 tavaszán bekövetkező megtorlásokban néhány diáknak segítségére volt, ezt azonban nem vették tőle különösebben zokon, nem is jelentős ügyekről volt szó. Ezt tükrözi Huth Tivadar rektor 1958-ban készített minősítése, amelyet Kerpel személyén túl, stílusával és mondanivalójával együtt nagyon jellemzőnek tartunk a korra, és az alábbiakban szó szerint közreadunk.
Pécsi Orvostudományi Egyetem
Minősítés
Dr. Kerpel-Fronius Ödön
egyetemi tanár, a Gyermekklinika igazgatója, az Akadémia levelező tagja, Kossuth-díjas. Született: 1906, Versec.
Anyja neve: Fronius Valentina.
Szakmai-oktatói és tudományos szempontból extraklassist képvisel.
Tudományos kutatásainak eredményei külföldön is elismertek. Tudományos munkája elismeréséül kormányzatunk 1951-ben Kossuth-díjjal tüntette ki. Sok külföldi kongresszuson mint előadó elismeréssel szerepelt.
Igen jó előadó. Káderutánpótlása szakmai vonalon jó, politikai szempontból azonban negatív.
Pártonkívüli. Az ellenforradalom alatt tevékenyen nem vett részt semmiben. A proletárdiktatúra rendszerével nem ért egyet, mint sokan mások a professzorok közül, de közeledik ahhoz felfogásában, hogy a „polgári demokráciát” a diktatúra egyik formájának ismerje el.
Mint ember humánus gondolkodású, igazságos, munkatársaihoz való viszonya jó. Pécs, 1958. október 24.
Dr. Huth Tivadar
rektor
A nemzetközi kapcsolatokban az 1956 tavaszától lassan bekövetkező enyhülés a klinika életére és Kerpel mozgásterére is jó hatással volt. Ezekben az években, különösen 1957–58 után, fokozatosan felvette a kapcsolatot korábbi munkatársaival és külföldi kollégáival, levelező partnereivel. Ő maga eljutott számos nemzetközi kongresszusra, és amint alkalom nyílott rá, megpróbálta ezt lehetővé tenni munkatársai számára is. Igen érdekes ebből a szempontból a pécsi Gyermekklinika vendégkönyve. Ez tulajdonképpen a kor igénytelenségét is tükröző könyv alakú vonalas füzet, amelyben azonban 1956 és 1966 között 103 külföldi látogató aláírása található. Közülük itt csak az akkori világnagyságok némelyikét említjük: T. Stapleton (London), W. Swoboda (Wien), E. Schneegans (Strasbourg), R. A. McCance és E. Widdowson (Cambridge), J. Weltischew (Moszkva), A. Minkowski (Paris), N. Kretchmer (Berkeley/CA), L. Stern (Montréal), C. A. Janeway (Boston), R. Lightwood (London), R. Zetterström (Göteborg), H. Bickel (Heidelberg), J. A. Davis (Manchester), J. H. Hutchison (Glasgow).
Ez az előkelő vendégsereg érthető módon szakmailag rendkívül ösztönző hatással volt a klinika fiatal munkatársaira, de egyúttal a nyelvtanulásra is, amire Kerpel különösen nagy súlyt helyezett. Ő maga nagyon jól tudta, hogy az ötvenes és hatvanas évek fiatal orvosgenerációja a különböző történelmi és családi körülmények miatt nem juthatott hozzá a nyelvtanuláshoz úgy ahogy az korábban természetesnek látszott, ennek ellenére ösztönzött mindenkit, hogy angolul és ha lehet németül olyan szintet érjen el, ami nemcsak az irodalomban való tájékozódást, hanem a vendégekkel való társalgást és a külföldi kongresszusokon való szereplést is lehetővé teszi.
Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején a klinika szakmai profilja is bővült. A kórélettanról már kandidátusként átkerült, a hőháztartás és anyagcsere-vizsgálatok methodikáit alaposan ismerő Mestyán Gyula részvételével korszerű Koraszülött- és Pathológiás Újszülött Osztály alakult ki, amelynek munkájába és kutatásaiba később Járai István, Fekete Miklós és Soltész Gyula kapcsolódott be. Csordás Jenő vezetésével kifejlődött az endokrin részleg. A klinika új berendezésekhez is hozzájutott, így egy EEG készülékhez, melyet kezdetben Gyódi Gyula, majd Fülöp Tibor működtetett. A koppenhágai Radiometer cég segítségével hazánk első orvosi vérgázelemző berendezése került a pécsi Gyermekklinikára; ez Kerpel-Froniusnak régóta szíve vágya volt, mert ezzel modernné tehette korábban bonyolult módon végzett sav-bázis egyensúly vizsgálatait. Ezt a metodikát kezdetben elsősorban Gyódi Gyula, de Varga Ferenc, Hutás Zsuzsa és mások is nagyon hamar elsajátították, és a különböző kóros állapotokban megfigyelt pH-eltérések éveken keresztül a klinika tudományos tevékenységének egyik fő témáját jelentették. Az ehhez közvetve csatlakozó anyagcsere-vizsgálatokban Nagy László, Dobák Endre, Jáni Lajos és Bata Géza működött közre. Fokozatosan kialakult a nephrológia is. Ez Kerpelnek már hosszabb ideje kicsit háttérbe szorult, de jelentős kutatási területe volt: mindig is érdeklődött a különböző vesebetegségek iránt, és különösen izgatta a vesefunkciók újszülöttkori „érésének” a problematikája. Ezzel a témakörrel az új berendezések birtokában egyre többet foglalkozott, ebben elsősorban Heim Tibor, majd Sulyok Endre volt a segítségére. Ezekben az években alakult ki az immunológiai vonal Kaiser Éva vezetésével. Lombos Oszkárnak, majd Gálfi Ilonának köszönhetően megerősödött az elsősorban leukémiával foglalkozó onkológiai részleg, önálló osztálya lett a neurológiának Gáti Béla vezetésével. Fokozatosan, nagyon szerény körülmények között kialakult egy genetikai laboratórium is, amelyben 1963-tól rutinszerűen végeztek chromosoma- és anyagcsere-vizsgálatokat, valamint genetikai tanácsadást Cholnoky Péter és Méhes Károly közreműködésével. Itt történtek az országosan első genetikai felmérések az értelmi fogyatékosok között. Jó hírnévnek örvendett a fülészeti részleg Kollár Dezső, a laboratórium Jobst Pál, majd Klujber László, a radiológiai részleg Kopcsányi Ignác vezetésével. Nemzetközileg is elismertté vált a gyermeksebészeti osztály Pilaszanovich Imre irányításával; itt képződött ki a későbbi vezető gyermeksebészek közül Pintér András professzor, valamint Kustos Gyula és Schäfer József főorvos. Kerpel-Fronius büszke volt ezekre a speciális szolgáltatásokra, amelyek elsősorban a közvetlen betegellátás javítását célozták, de amelyek tudományos szempontból is sikeres fejlesztéseknek bizonyultak. A specialisták képzését erőteljesen támogatta, főleg azzal, hogy az ötvenes évek végétől munkatársai számára egy-kétéves külföldi ösztöndíjakat tudott szerezni a legnevesebb angol, német, svájci és holland egyetemeken.
Kerpel professzor fő érdeklődési területe természetesen továbbra is a folyadék- és elektrolyt-háztartás szabályozásának, ép és kóros állapotokban történő változásainak a kutatása maradt. Erről a témakörről már 1959-ben megjelent az Akadémiai Kiadónál „Pathologie und Klinik des Salz- und Wasserhaushaltes” című német nyelvű monográfiája, amelyet később oroszul is kiadtak. Ez a könyv a külföldi recenziók szerint a téma legkiválóbb összefoglalója volt, és egyes nagyobb áttekintő tanulmányokban még ma is biztos referenciaalap.
Ezekben az években Kerpel-Fronius pályája zenitjén állt. Jelzi ezt, hogy óriási népszerűségnek örvendett a külföldi gyermekgyógyász társaságokban, valósággal vetélkedtek azért, hogy nemzeti, illetve nemzetközi kongresszusaikon referátumot tartson, ezeket előadásaival megtisztelje. 1958-tól időrendi sorrendben az angol, a francia, a portugál, a lengyel, a svéd, az amerikai, a svájci, a bolgár és a finn gyermekgyógyász társaság választotta tiszteletbeli tagjává. 1962-ben amerikai meghívásra „visiting professor”-ként egy hónapot töltött, és előadásokat tartott a kaliforniai Stanford Egyetemen. 1962-ben a csehszlovák Purkinje Társaság, 1965-ben a brit Neonatológiai Társaság dísztagja lett.
Ebből a sorból is kiemelkedik a Német Természettudósok Leopoldina Akadémiájának tagsága. Ide való felvételét Friedrich Hartmut Dost giesseni gyermekgyógyász professzor, a pharmacokinetika egyik atyja kezdeményezte. A Leopoldina levéltárából rendelkezésünkre áll az elnökségnek a jelölés tárgyalását megörökítő jegyzőkönyve. Ebben a legmagasabb elismeréssel szólnak Kerpel-Froniusról mint tudósról és mint az európai tudományos élet egyik legszínesebb, legszellemesebb egyéniségéről. Felvétele végül is 1962. július 13-án történt meg; 5174-es anyakönyvi számon került be az 1652 óta működő legrégibb tudományos akadémia testületébe.
Hasonló elismerést tükröz, hogy alapító tagja lett az Európai Gyermekgyógyász Kutató Klubnak. 1959-ben már másodszor ültek össze a legkiválóbb európai gyermekgyógyászok – köztük Kerpel-Fronius Ödön – Bonnban, akik elhatározták egy exkluzív kutató társaság létrehozatalát. Ebből fejlődött ki később a European Society for Pediatric Research, amelynek elsősorban Kerpel-Fronius úttörő kezdeményezésének és alapító tagságának, majd Boda Domokos és Mestyán Gyula professzorok aktivitásának köszönhetően az évek során több mint 20 tehetséges magyar gyermekgyógyász válhatott tagjává, illetőleg tisztségviselőjévé.
Az egyértelmű szakmai sikerek mellett Kerpel-Fronius magánemberként is láthatólag jól érezte magát a hatvanas évek pécsi közéletében. A kellemes baráti társaságok, vacsorák, néhány kitűnő művésszel, így a festő Martyn Ferenccel való szívélyes kapcsolat, a kirándulások, a pécsi szőlősgazdákhoz tett nyáresti kiruccanások, a vadászatok mind-mind azt a látszatot keltették, hogy Kerpel teljes mértékben elégedett életével, és bizonyára az is volt. Erre ő maga is mindig a legnagyobb nosztalgiával emlékezett utolsó éveiben. Éppen ezért bizonyos fokig bombaként hatott a hír 1966-ban, hogy Kerpel a Budapesti II. sz. Gyermekklinika igazgatói állását kívánja megpályázni. Elhatározásának hátterében minden bizonnyal az állt, hogy a még Versecen megismert és megszeretett, őt szinte gyermekkora óta mindenben segítő, művelt és diplomatikus felesége viszont sohasem tekintette véglegesnek a pécsi tartózkodást, vágyott a nagyvárosi életre, a régebbi társaságra, barátokra. Kerpel ezt megérezve, neki kívánt kedvezni saját szavait használva, „a pesti nyugdíjas évekkel”, amelyeket aztán, sajnos, nem sokáig tudtak együtt élvezni.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT