HADTÖRTÉNET
HADTÖRTÉNET
1825-ben jelentette meg Kiss az első hadtörténeti munkáját: A 37-dik Magyar Gyalog, Mostan a Méltóságos Fő Hadi Vezéri Helytartó Márkus és Batisfalvai Báró Máriássy András Ur nevét viselő Császári Királyi Ezred Történetei című mintegy 6 ívnyi terjedelmű munkájában ezrede történetét négy szakaszra bontva mutatja be: 1. Az ausztriai örökségbeli, a hétesztendős és a török háború (1741–1790); 2. A Franczia szabad társaság ellen való háborúk (1792–1804); 3. A Franczia Birodalom ellen való háborúk (1804–1812); 4. Európa szabadságáért viselt háborúk (1812–1815).
Mindegyik szakaszt a katonapolitikai helyzet leírásával kezdi el, viszonylag reálisan ábrázolja a háborúk okait és a hadjáratok történetébe ágyazva elemzi ezrede harcait. Bemutatja az ezred szervezetét, parancsnokait. Szemléletesek a csatarajzai, amelyekben kiemeli az egyszerű katonák hőstetteit. Munkája egyszerre eseménytörténeti ábrázolás és hadművészettörténeti vizsgálódás. Kiss művének értéke abban foglalható össze, hogy noha csak a 37. magyar sorgyalog ezredről ad képet, de az a cs. kir. hadsereg többi magyar ezredeire is jellemző volt.
A műből jól kitapinthatóak haladó politikai nézetei: egyrészt akkor, amikor az elismerés hangján írt a francia polgári forradalom eredményeiről és hatásáról, a „nagy változásokat szülő Revolutio”-ról; másrészt akkor, amikor megbírálta a Habsburgoknak azt a politikáját, hogy noha a nemzetiségieket az egyes ezredeken belül nem keverték, de az ezredeket rendszeresen más nemzetiség között idegen tartományban állomásoztatták. Ezt jól szemlélteti a 37. magyar sorgyalogezred is.
1826-ban egy rövid tényszerű hadtörténeti leírást tett közzé, a török elleni hősi küzdelem egyik eseményét, Palota Várának 1566-diki Sz. Iván havában a Törökkörnyül táborlás alól felszabadulásai címmel. A budai pasa mintegy 9000 főnyi erővel 1566 júniusában ostrom alá vette Palota várát. Thuri György kapitány 500 katonájával bátran védte a várat, és egy éjjeli rajtaütéssel súlyos csapást mért az ellenségre. A pasa 10 napi sikertelen ostrom után kudarccal vonult el.
Kiss vártörténeti írásai mellett 1827-ben megkezdte a Magyar Al-Vitézek hősi tettei az újabb időszakban címmel, 10 folytatásban a Tudományos Gyűjtemény 1827–1840-es évfolyamaiban megjelent hadtörténeti biográfiáinak közreadását. Ezzel a művel, mint írta, „Hazám tudtára botsátom” százhúsz magyar gyalogos, huszár közkatona és altiszt nevezetesebb tetteit, mert a történelemből nem lehet kirekeszteni a „tömegember”-t, aki tagja a „Magyar egésznek” és méltó, hogy róla is – nemcsak az előkelőkről – megemlékezzenek.
A török, a francia forradalmi és a napóleoni háborúk alatti „magyar vitézségeknek” a népszerűsítése egyfajta tiltakozást is jelentett az osztrák katonai függés ellen, és ideológiai hozzájárulást a nemzeti hadügy újjászületésének előkészítéséhez. A katonai hőstettek megrajzolásánál a legtöbb példát a 37. és 62. magyar gyalogezred, a 3. és 6. magyar huszárezred történetéből merítette.
Kiss Károly első hadtörténeti műveiről megállapítható, hogy azok már a legjobb katonai írók példáját követve elemeztek hadtörténeti eseményeket. Írásaiban már kiváltak az előremutató elemek. Ezeknek a munkáknak közreadásával a hadtörténeti múlt megismertetéséhez járult hozzá.
1829-ben tovább folytatta a török elleni küzdelem hadtörténeti eseményeit feldolgozó cikkeinek közreadását. Tényszerű leírását adja Kőszeg hősi védelmének Kőszeg védelme Szolimán ellen 1532-ben című munkája, kiemelve a várostrom lefolyását és szerepét a hadviselésben. Ennél az írásánál jelentősebb az Egynéhány apróharcz esetek Hazánkban 1598-ban című műve, amely a török hódoltság területén 1598 áprilisa és júniusa között végrehajtott portyázó hadviselés 10 sikeres vállalkozását mutatja be.
A három folytatásban 1830-ban megjelent Hadi történetek című munkájában Kiss Mohács előzményeit vázolta fel; a „Horváth–Dalmata–Bosnyák-országokban 1516-tól 1521-ig esett dolgokat”, majd azt, hogy „II. Szolimán 1821-ben bejön Hazánkba”, valamint Szabács, Zimony, Belgrád bevételét és végül az 1511 és 1525 közötti török hadjáratokat.
A mohácsi ütközet elemzése a csatatéren című előadása 1846-ban jelent meg. Ebben kimutatta, milyen politikai és katonai hibák vezettek el Mohácshoz. Érdekes képet rajzol fel a magyar és a török hadseregek jellemzőiről, felvonulásáról és a vezetésről. Részletes elemzés tárgyává teszi a csatateret, a harcrendeket és a csata lefolyásának dinamikáját. Megállapította: „Mohács területe a magyar vitézség egy nagy emlék szobra, …álljon emlékezetül az a mostani későbbi nemzedéknek.”
Egyik legjelentősebb munkája A hadi történészet címmel 1856-ban lett közreadva, amelyben a hadtörténetírás szabályainak megfogalmazására tett kísérletet. Kifejtette, hogy külföldön már írtak „jeles értekezéseket a hadi történészetről”, de „hazánkban … e tárgyról még nem írt senki, de hadi történelmet sem, pedig erre tárgy s alkalom lett volna elég”.
Nagy szerepet tulajdonított a nemzet életében a hadtörténelem szerepének, melyet a valóság bemutatására törekvő pozitív tudományként jellemzett, és fontosnak tartotta, hogy célszerű felfogását vázolja fel: „Miként kell hadi történelmet írni?”
Leszögezte, hogy a történetíró, különösen a hadtörténész számára fontos feladat, hogy közérthető műveket alkosson. „Kiviláglik továbbá – írta –, hogy az avatlanok számára más, a szaktudósok számára ismét más történelmet írni teljes alaptalanság lenne. Hadi történelmet kiváltkép per abszolutum csak a hozzáértők számára írhatni.”
A hadtörténeti művek megértéhez szükségesnek tartotta, hogy minden polgárnak a hadi tudományt vagy legalább a harcművészetet, mint a religiót, elemeiben tanulnia kellene.” A hadtörténet-írásnak megvannak a maga törvényszerűségei, elméleti és módszertani alapelvei.
Kiss meghatározta a hadtörténetírás tárgyát is, amikor megállapította: „A hadi történelem tárgya lehet valamely egyes, elkülönített, de magában befejezett harcias esemény; egy vagy több hadjárat, vagy az egész háború; vagy egy egész nemzet összes harcviselései. Az egyes harcesemények sorához tartoznak: a várak megtáborlásai, nagyobb csaták, ütközetek; elkülönített nagyobb hadcsapatok szágoldozásai, s több efélék.” A továbbiakban részletesen foglalkozott a várostrom, az ütközet, a hadjárat és a háború története megírásának legfontosabb szabályaival.
„Ami a történészeti nyelvet illeti – állapította meg –, annak egyszerűnek, világosnak és tisztának kell lenni s mellőzni minden rhetori pöffeszkedést. A történelemnek könnyen felfogható értelme, csalhatatlan jele a fenségesnek, valónak. De a nyelv egyszerűsége mindig összefér a fantázia elevenégével, mert ennek kelle a történelemnek zománcát megadni, e nélkül az ütközetek előadása hideg s életnélküli maradna.”
Egy egész háború történelmének megírásában a történésznek – szerinte – „a politikában s más államtudományokban is jártasnak kelle lennie; értse felfogni azon korszak szellemét, mellyről írni akar”.
Határozottan leszögezte: „Egy valódi hadi történelmet, ha nem állítom is abszolute, hogy csak katona írhat, de hitem az, miszerint csak az írhatja, ki tökéletesen be van avatva a hadügy sokféle ágazó rétegeibe… és egészen ismeretes a hadtudomány minden fokozataival.”
Kiss Károly tanulmányában a legpozitívabb polgári történész irányzatok nézeteit elfogadva fejtette ki elméletét a hadtörténetírás szabályairól. Ezeket figyelembe véve vette vizsgálat alá a XIV–XV. századi törökellenes fegyveres küzdelmeket.
Az akadémiai kisgyűlés 1854. február 27-i és március 27-i ülésén A várnai ütközet strategiai szempontból című értekezését olvasta fel, amely még ugyanabban az esztendőben meg is jelent.
A tanulmány bevezetőjében utalt a hadtörténetírással foglalkozó értekezésére, amelyet az 1444. november 10-i várnai ütközet vizsgálatánál és történetének leírásánál szem előtt fog tartani. Először Várnát és vidékét, tehát a hadszintért veszi részletes katonaföldrajzi elemzés alá. Ezután áttekinti a várnai ütközetet előidéző történelmi előzményeket, majd rátér a hadjárat sokoldalú vizsgálatára és az ütközet minden lényeges elemének feltárására. Kissnek sikerült viszonylag reális képet festenie a vereség okairól és Hunyadi szerepéről. Felhívta a figyelmet – itt feltehetően 1849-re gondolva –, hogy a vesztes csata milyen tanulságokat szolgáltathat a jelen számára.
A kisgyűlés 1855. január 15-i ülésén Olvasmányok a hadtörténelemből című értekezését olvasta fel. Ebben a publikált írásában tovább folytatta a hadtörténelem elméletével kapcsolatos gondolatainak kibontását.
Kiss szerint a hadtörténelem nem merül ki csak a fegyveres harcok leírásával, hanem mélyebb vonatkozású részeit is vizsgálni kell. Ez a stratégia vagy hadtudomány; a taktika vagyis harcművészet, valamint a hadi irodalom, mert ezek is a hadtörténelem fogalomkörébe tartoznak.
Nézete szerint egy hadtörténeti esemény feldolgozásánál a következő kilenc elvet kell szem előtt tartani: 1. a forrásokat; 2. a történelmi és politikai előzményeket; 3. a kiváltó okot vagy okokat; 4. a fegyveres küzdelem színterét földrajzi és stratégia szempontjából; 5, a vezérkarok működését és terveit; 6. a fegyveres harc minden fordulatát; 7. a stratégiai és taktikai mozzanatokat; 8. a hadtörténeti esemény hatását a politikára; 9. a hadtörténeti esemény hatását a hadügyre. Még megjegyzi, hogy véleménye szerint a hadtudomány egyetemes jellegű tudomány.
Kiss a kisgyűlés 1855. április 16-i és május 14-i ülésein A nikápolyi ütközet 1396. szeptember 28. a történészeti elvek alkalmazásául című felolvasásában már e séma szerint vizsgálta a csatát. Az ütközet történetét öt mozzanatban ábrázolta.
Az 1856. július 21-i kisgyűlésen, a nándorfehérvári győzelem négyszázadik évfordulója napján olvasta fel Hunyadi János utolsó hadjárata Bolgár és Szerbországban 1454-ben, s Nándorfejérvár fölmentése a török táborításától 1456 című értekezését.
Ez az értekezés sok érdekes elvi és módszerbeli problémát vet fel, s több figyelemre méltó összefüggést tárt fel. Írói stílusa több mint egy évszázad után is élvezetes, fordulatos és olvasmányos.
Az akadémiai kisgyűlés 1858. július 16-i ülésén egy részét felolvasta a Rigómezei ütközet hadtudományilag felfogva című értekezésének, majd 1862-ben még két felolvasást tartott a témából. Az 1448-i rigómezei ütközet hadtudományilag előadva címmel. Ez az utolsó tanulmánya nem jelent meg, de 1862-ben „kéziratban” még megvolt. Eddig még nem sikerült a nyomára bukkani és így tartalmára csak következtetni lehet.
Kiss Károly több mint 40 esztendőn keresztül folytatott katonai szakírói, hadtörténészi, hadtudományi, műfordítói és tudományszervezői munkásságot. Írásai alapján bátran állíthatjuk, hogy hadtudományi nézetei a klasszikus polgári katonai teoretikusok tanításain nyugodtak. Gondolatrendszerének fontos alkotóelemeit képezték a korábbi magyar katonai írók munkái, a magyar hadtörténelemből és a jeles hadvezérek tetteiből levont tanulságok.
Hadtudományi és hadtörténészi munkássága elismerésre és megőrzésre méltó, írásaiban számos, a ma számára is hasznosítható hadtudományi gondolatot találunk.
