HADTUDOMÁNY
HADTUDOMÁNY
A XIX. század első fele magyar hadtudományának fejlődéstörténetében Kiss Károly írásaival és tudományszervező tevékenységével kiemelkedő, vezető szerepet játszott. A hadtudomány korabeli, nem nagy létszámú magyar művelői közül ő volt a legtermékenyebb katonai szakíró és hadtudományi műfordító.
A társadalmi, politikai és tudományos igényeknek megfelelően munkássága két vonalon indult el. Egyrészt időszerű hadtudományi munkákat ültetett át magyar nyelvre szinte a hadtudomány minden ágából, többségében azonban a hadművészet területéről; másrészt eredeti írásokat és ismertetőket adott közre.
1826-ban jelentette meg Az Ó és Újkor Csatarendje című munkát azzal a megjegyzéssel, hogy „most a hadviselésre okvetlenül szükségesek a mélyebb haditudományok, mellyeknek megtanulására bár valahára felserkenne dicső nemzetünk”. Értekezésének azt a szerepet szánta, hogy érzékeltesse, milyen nagy a különbség az ókor és az újkor hadviselése, hadművészete között.
Az újkori hadművészet és harcrend kialakulása kezdetének II. Frigyes hadvezetési gyakorlatát és elméleti munkásságát tekintette. Annyiban igaza volt, hogy a vonalharcászat zsákutcájából átmenetileg a kiutat II. Frigyes találta meg az ókori epameinondaszi ferde csatarend felelevenítésével. A feudális hadművészet alapvető ellentmondósait azonban a Kiss által nagyra értékelt ferde harcrend sem tudta véglegesen megoldani. Erre csak a francia polgári forradalom hadművészete vált képessé.
Kiss Károly egy korabeli, igen vitatott harcászati kérdésről és harci eszközről adta közre a Felső-magyarországi Minerva 1826 októberi számában S-s Ur ideái a Gyalogságnál a Dzsidának használhatóságáról című munkáját. Ebben megállapította, hogy az állandó hadseregben, a gyalogságnál nem kell újra rendszeresíteni a lándzsát. Ám „ha a dzsida használatát a línea seregeknél nem akarnánk is visszaállítani, de a nép felfegyverkezetében nagy nyereség lenne.
Egy Status gyakran juthat olly állapotba, mellyben számos tüzi fegyvereket készítetnek sem ideje, se költsége nincsen, de dzsidát igen könnyen; szükségből mindegyik vas-villát arra lehet fordítani”. Ez volt a polgári forradalom és a függetlenség védelmében életre hívandó népfelkelés szempontjából talán a legfontosabb tanulság, amelyet Kiss levont a lándzsa újkori harcászati szerepéről vitaírásában.
Kiss Károly hadtudományi munkásságának egyik kiemelkedő teljesítménye volt a Maximes de Guerre de Napóleon című könyv magyarra fordítása és a napóleoni elvekhez fűzött megjegyzései. Kissnek ez a munkája Napóleonnak a háborút illető alaprendszabályai címmel hét részben jelent meg, 1828 szeptemberétől 1829 júliusáig, a Felső-magyarországi Minerva hasábjain.
Kiss Napóleon 78 maximája közül 32-höz fűzött hadművészeti megjegyzést, amelyek kiegészítést, magyarázatot, de számos esetben alkotó hozzáadást jelentettek a napóleoni hadviselési elvekhez.
A Napóleon alapelveihez fűzött megjegyzéseiből körvonalazódik az a kísérlete, hogy a hadművészet legfontosabb szabályairól saját elméleti rendszert alkosson. Ennek a rendszernek fő pillérét a napóleoni alapszabályok képezték, mert véleménye szerint azok csalhatatlan igazságokon épülnek és a hadviselőket győzedelmekre vezetik”. Kiss Napóleon tanítása alapján a hadtörténetet a katonai gondolkodás bővizű forrásának tekintette, és a hadtudományt a hadtörténethez vezette vissza. Elfogadta a napóleoni hadművészet elveit, de hadtörténeti példáin keresztül érzékeltette, hogy a háborút nem csak a hadseregek, hanem a népek is vívják, és ezért kimenetelét nem lehet egy-két csatával eldönteni. Kiemelte a napóleoni hadművészet olyan fontos szabályait, mint az erő összpontosítását és az ellenséggel szembeni fölény megteremtését a fő irányban, a gyors tevékenységet és a manőverezés egyszerűségét, az áttörést ás átkarolást, a bátor és lendületes támadást, a különböző fegyvernemek együttműködését és harcrendjét, a hadtestek és hadosztályok alkalmazásának jellemzőit, a meglepésre törekvést, a ne csináld azt, amit az ellenség szeretne, és még számos hadászati és harcászati elvet.
Kiss hadművészeti megjegyzéseiből azonban az is kiderül, hogy rendszerének kiépítéséhez mint fontos alkotó elemeket felhasználta a Napóleon alapelveitől sok vonatkozásban eltérő Bülow, Károly főherceg és Jomini műveiben kifejtett hadtudományi tanításokat és tételeket. A bülowi elvek közül mindenekelőtt elfogadta a hadműveleti vonal teóriáját és a tömeghadsereg szerepéről kifejtett gondolatot. Károly főherceg tanításai közül a hadvezér tulajdonságairól és szerepéről, a nép és a hadügy kapcsolatáról, a hadsereg erkölcsi erejéről, a parancsnokok képzettségének jelentőségéről kifejtett szabályokat. Jomini tételeiből a háború erkölcsi tényezőiről, a nép és hadsereg katonai szelleméről, a katonai fegyelemről, a katonai erényekről és a hadvezér művészetéről szóló elveket.
Kiss Károly elméleti rendszerének végül fontos összetevő és alkotó elemei voltak Napóleon és a neves katonai teoretikusok nem egy szabályát vitató és továbbfejlesztő saját elvei. Különösen azok a jegyzetei értékesek, amelyek a napóleoni hadászat és harcászat több alapelvét – kis erejű ellenséget sem szabad lebecsülni, szárnyak biztosítása, folyamátkelés, várvédelem stb. – új megvilágításba helyezték. Hadtudományi megjegyzéseiből talán az egyik legeredetibb gondolatsora a háború és a hadviselés erkölcsi és pszichológiai tényezőinek bemutatása. A honvédelem, a „Nemzet gondolkodása”, a „nemzet hadász szellem” a hazaszeretet, a nemzet és a hadsereg kapcsolata, a polgár és a katona viszonya, a hadi szónoklat, a szolgálati idő, a tisztikar tulajdonságai szerepének korszerű felvázolása.
1832. március 10-i leveié elsőnek javasolta Károly főherceg 1806 és 1813 között 8 füzetben megjelent – Beyträge zum pra schen Unterricht fim Felde für Off iciers der Österreichischen Armee (Adalékok a gyakorlati harckiképzéshez az osztrák hadsereg tisztjei számára) című munkájának lefordítását. A második fordítás Georg Hauser Abhandlung über die Befestigungskunst zum Gebrauche der k. k. Ingenéreurs Akademie. (1–2. kötet, Bécs, 1826. – Erődítésművészet kézikönyve cs. kir. Mérnök Akadémia számára című művet javasolta.
Ez a két munka a kora hadművészet legfontosabb alaptanításait, főleg harcászati elveit és eljárásait foglalta össze.
A II. nagygyűlés március 12-i ülésén olvasták fel „Kiss Károly 1. tag levelét, melyben két a haditudományt illető jeles munka ajánltatik fordítás végett” és „határozásba megyen, hogy ezen két munka is, melynek elseje fordítását ugyan Kiss Károly 1. tag vállalja, a többi fordítandó munkák közé menjen”.
1837. augusztus 29-én jegyzi fel Kiss a naplójában: „Délután beadtam az akadémiának »Hadi Tudomány gyakorlati példákban« című fordításomat, 5 1/2 évig dolgoztam rajta.” Szontagh Gusztáv 1838. július 30-i bírálatában kifejtette: „Ezen munka Károly Főherceg generalisz munkássága óta az ausztriai hadseregben minden hadigyakorlatoknál mint rend szabály használatatik, és teljes ismerete ennél fogva minden tisztnek elkerülhetetlen s a katonai képzésnek lényeges alkatrésze. Áttétele nyelvünkre ezen oknál fogva még sürgetőbb mint a Strategiájé, mely tulajdonképen csak a hadvezérek tudománya.”
Kiss fordításáról az 1838. augusztus 6-i kisgyűlés úgy döntött, hogy javasolja kiadását. Sajnos a munka nem jelent meg és eddig kézirata sem került elő.
1839-ben kezdte közreadni Hadi alapszabályok gyűjteménye (Mras Károly után németből) című munkáját. Ez nem egyszerű fordítás volt csak, mert Kiss a 260 pontba szedett szabályokban újra kifejtette nézeteit a háborúról, a hadseregről és a hadtudományról.
A gyűjtemény összeállításakor főleg két híres katonai teoretikus – Károly főherceg A hadászat alapelvei az 1796-os németországi hadjárat alapján (Bécs, 1813) és Carl von Clausewitz A háborúról (Berlin, 1832–1833.) című műveiből merített. Különösen Clausewitz munkája gyakorolt óriási hatást Kiss Károlyra. Ez érthető volt, mert a burzsoá hadtudomány máig sem alkotott olyan művet, amelyben ilyen részletesen fejtették volna ki a háború legáltalánosabb szabályait és a háború filozófiáját. Kisst is magával ragadta a clausewitzi koncepció és elméleti rendszerét továbbépítve gyűjteményében a háború és a politika, a hadtudomány és a hadművészet clausewitzi alapszabályai összefoglalására és néhány elemének továbbfejlesztésére tett kísérletet.
Kiss a clausewitzi tételt módosítva, a hadművészet szerepét erősen eltúlozva azt vallja: „A harczművészet alapja minden politikai hatalomnak, a tudományok legszükségesebbike, mivel csak ennek oltalma alatt virágozhat minden más tudomány.”
Felismeri, hogy a háború nem egyetlen aktusból, egy csapásból, hanem egy sor, egymást követő, egymással összefüggő és egymást feltételező összeütközésből áll. „A háborúban egy győzelemről másikra törekvés soha se szűnjék meg. Minden lépés nyisson utat több ujjabbakra, hogy így minél előbb az emberi nemet ezen rettenetes csapástól: t. i. a háborútól fölmenthessük.” Kiss dialektikusan olyan jelenségként vizsgálta a háborút, amely állandó mozgásban van, és szorosan kapcsolódik más társadalmi jelenségekhez.
A háború anyagi feltételeit öszszefüggésbe hozta az erőkkel és eszközökkel, a hadsereggel és a fegyverzettel. Sőt, meghatározása szerint az államok, a „birodalmak harczereje a fegyveres népben, és ennek kiegészítő kútfejében; úgymint: a néptömegben és a nemzeti gazdaságban áll”.
A clausewitzi tanítás alapján ő is azt állította, hogy a háború a bizonytalanság és a véletlen területe: „Háborúban a szerencse változása a legélénkebb kiszámítás mellett is alája van vetve a véletlennek.” E szerint minden háborús számvetésbe beleszól a különböző lehetőségek és valószínűségek, a szerencse és a balsiker játéka, amelyben csak a nagy szellemi és lelkierő, a hadvezér géniusza ismeri ki magát. Szerinte „igen kevesen vannak, kiknek elég lelki ereje” van, de „kiben illy szép tulajdonság van, harczra termett”.
Döntő szerepet tulajdonított a hadsereg erkölcsi erejének, amikor azt állította, hogy a „háborúban minden attól függ mikép értjük a sereg morális erejét fenntartani”. Clausewitz hatására Kiss igen sokoldalúan mutatta be az erkölcsi tényező jelentőségét a háborúban. Nézete szerint a katonai tevékenység sohasem csak az anyagi erők ellen, hanem egyidejűleg mindig azok ellen az erkölcsi erők ellen is irányul, amelyek az anyagot élővé teszik. A háborúnak élő emberekkel és erkölcsi erőkkel van dolga: „A háború a nemzet legélénkebb tehetségének megfeszítésén, és a legnagyobb erő kifejtésén alapszik.” Azt állította, hogy a „bizonyossággal kiszámítandó siker a háborúban mindig a hadvezér bölcsességétől és a hadinép önbecse érzékétől függ”.
Kiss erkölcsi tényezőkön a hadvezér tehetségét, a hadsereg hősiességét és a nép lelkületét értette. Mint ahogyan Clausewitz, úgy Kiss sem tudta megnyugtató módon meghatározni az erkölcsi tényezők szerepét a háborúban, de önmagában az a tény is nagy érdeme, hogy egyáltalán felvetette ezt az igen fontos hadtudományi problémakört.
Clausewitz szerint a katonai elmélet megnevezésére a helyes szóhasználat még nem alakult ki. Helyesebbnek tartja, ha hadművészetről beszélnek, mivel a tudomány célja a tudás, a művészeté a hozzáértés. Nézete az, hogy a művészetre az alkotás és a teremtés, a tudományra a kutatás és az ismeret a jellemző. Ezért a hadügyben nem a tudomány, hanem a művészet az uralkodó.
Kiss a katonai elméletet tudománynak tekintette, és elnevezésében is a hadtudomány kifejezést használta. Állítása szerint a „hadtudománynak kevés és változhatatlan elvei vannak, de mégis azok alkalmazási módjai egymáshoz soha sem hasonlók”, és „csak az érti valóban a hadtudományt, ki a háború tömérdek különféleségű szabályait minden egyes esetekre alkalmazni tudja”.
A hadművészet a clausewitzi tanítás alapján Kiss szerint is hadászatból és harcászatból áll. „Minden hadi vállalat két részre oszlik: elméletire t. i. és anyagira. Azaz a czél, ez a mód. Azaz: a strategia, és taktika.” Kiss azonban Clausewitz-től eltérő egyéni és sajátos felfogást vallott a hadászatról és a harcászatról.
A hadászat és a harcászat szorosan összekapcsolódnak, időben és térben összefüggnek, ugyanakkor azonban lényegében két különböző tevékenységet jelentenek. Ennek szemléletes bizonyítására kifejti, hogy amint „a lélek a testtel munkál, így függ a strategia és taktika össze és így az egyik a másiknak szükséges föltétele”.
Kissnek Napóleonhoz és Clausewitzhez hasonlóan az volt a véleménye, hogy harctevékenység fő célja az ellenség fegyveres erőinek megsemmisítése és hatalmának szétzúzása, ezért: „Háború kezdetével czélunk az ellenséget hadiereje megsemmisítésével akaratunk teljesítésére kényszeríteni.”
Az ellenséget azonban csak harccal lehet megsemmisíteni. Ezért a harcnak igen nagy a jelentősége. A harc eredménye és célja összefüggésben van a háború céljával. A háború lényege a harc, amely lehet támadó és védelmi. A harctevékenységnek ez a két fajtája szorosan összekapcsolódik. Ezt felismerve Kiss szerint: „A harcz mint eszköze a győzelemnek strategiailag és taktikaikép támadó és védelmi; a harcz e két ellenkező részletének harmoniás egybenkötése helyhezteti a művészetet felsőbb valójába.”
Clausewitznél már jobban érzékeltette, hogy a háború céljai csak több harc és ütközet eredményeképpen érhetők el. A háború változó jellege miatt nem szabad az általános döntő ütközetet, amelyet a főerők vívnak meg a győzelem érdekében, a háború csúcspontjának tekinteni.
Meg lehet talán kockáztatni azt a megállapítást is, hogy Kiss Károly messzebb látott a kor nagy katonai teoretikusainak a hadművészet felosztásáról és szerepéről vallott nézeteinél. A XIX. században axiomaként fogadták el, hogy a hadászat alapvető feladata valamennyi erő egy időben való összpontosítása az ütközethez, és amikor az ütközet megkezdődik, akkor a hadászat átadja helyét a harcászatnak. A clausewitzi felfogás a hadászat és a harcászat szerepét úgy értelmezte, hogy a hadászat a harcba, a harcászat a harcban vezet. De a hadművészet ágainak a hadászat és a harcászat szerepének ez a felosztása, amikor a napóleoni háborúk alatt megjelent a hadművelet csírája, kezdetleges formája, már elégtelen volt.
A clausewitzi tanítás hatására Kiss Károly is azt vallotta: „A harczművészetben két fő pillanat van, az ütközetre készülés t. i. és maga az ütközet.” De Clausewitzzel ellentétben a hadászat szerepéről Kiss 1839-es felfogása – „A stratégia az ütközet legnagyobb zavarában se szűnjék meg munkálni.” – nemcsak korszerű, hanem tartalmában is helytállóbb. Clausewitz értelmezése szerint a hadászat az ütközet megkezdéséig játszik szerepet, Kiss viszont felismerte, hogy a harcban a hadászat mindvégig jelen van és az ütközetben is vezető, irányító szerepet játszik.
Gyűjteményének közreadásával jelentős mértékben elősegítette a háború, a hadtudomány és hadművészet legáltalánosabb elméleti alapjainak megértését a korabeli olvasó számára. Nem elégedett meg csak Clausewitz és Károly főherceg tanításainak ismételgetésével, hanem kísérletet tett néhány fontos elv és szabály korszerűbb megfogalmazására, továbbfejlesztésére.
Kiss Károly 1840 végén készítette el hadtudományi rendestagi székfoglalóját Mi okozta a franczia köztársaság harcznyereségeit? Győzedelmeinek mi adott olly hatalmas befolyású sikert? címmel, amelyet az akadémiai kisgyűlés 1840. december 14-i ülésén olvasott fel.
A székfoglaló Kiss által fogalmazott tézisei az Athenaeum 1841. január 17-i számában és a teljes szöveg az Évkönyvek VI. kötetében jelent meg.
Kiss értekezése elismeréssel szól; a francia polgári forradalom vívmányairól, és megállapította, hogy egész Európa egyesült a francia köztársaság ellen. De az győzött a hatalmas ellenforradalmi koalícióval szemben. „Hogyan történhetett ez?” – sokszor és sokan teszik fel a kérdést.
Kiss arra vállalkozott, hogy feltárja azokat az okokat, melyek a francia polgári hadügy fölényét előidézték a többi európai állam hadügyével szemben. Elemzése során rámutatott arra, hogy mái szinte minden lényeges tényezőt feltártak, mégsem könnyű választ ad a francia győzelem okaira. Megjegyezte, hogy már őelőtte is többen írtak erről a témáról, de véleménye szerint elfogadható választ nem sikerült adniuk.
A megvizsgált tényezők Kiss megállapítása alapján csak „némi folyással voltak” a francia győzelemre, de a valóságos okot másban kell keresni. Azokkal értett egyet, akik a fő okot „nem annyira magában a franczia hadseregben, m a respublica cselekvése módjában helyezik, hanem azon kívül lészen idegen anyagokban, t. i. coalitioban magában keresik”. E következtetésének bizonyítására felidézte az 1792., 1793. és 1794. évi hadjáratok alatt az ellenforradalmi koalíció politikai és katonai vezetésében meglevő ellentéteket. Ezek alapján alkotta meg ítéletét, mely szerint: „A franczia köztársaság és hadserege győzött, hanem győzelme a szövetséges seregekben létezett.” Ebben a megállapításban annyi az igazság, hogy a régi feudális rendszer és hadügye törvényszerűen vallott kudarcot az új, a polgári társadalom és hadügyével szemben.
Kiss Károly székfoglalójának témaválasztása igen érdekes, hiszen választhatta volna Mohácsot vagy valami más témát a magyar hadtörténetből. De ő a társadalmi fejlődés, a hadtudomány szempontjából is történelmi fordulópontot jelentő francia forradalom hadügyének vizsgálatát, bemutatását választotta. Ez haladó polgári tudományos és politikai állásfoglalás volt. Értekezése hangnemében nem volt ellenséges sem magával a francia forradalommal, sem annak eredményeivel szemben, sőt egyszerre ismertette a forradalom katonai sikereinek forrásait és marasztalta el a feudális hatalmakat és hadseregeiket. Persze, hogy az osztrák hadvezetés súlyos baklövéseiről tudott volna még mit mondani, de ezeket a hazai politikai viszonyok hatására, érthető okokból, inkább elhallgatta, illetve közvetett módon csak sejtette.
Mondanivalójának kifejtése során sajátos megoldást követett. Nem dicsérte a francia társadalom hadügyét, bár kifejtette – a forradalmi tömeghadsereg magas erkölcsi-politikai állapota, a tiszti előléptetés, a hadseregirányítás és -ellátás új rendszere, a forradalmi hadművészeti eljárások – fölénye mellett felhozható érveket, hanem a szövetséges ellenforradalmi koalíciót marasztalta el. Ez az eljárás kétségtelenül érdekes és elgondolkoztató. De Kiss ezt az érdekes logikai módszert nagy tehetséggel használta fel arra, hogy a legjobb katonai szakírók polgári hadtudományi tanításai segítségével bebizonyítsa az újkori francia polgári forradalom hadügyének fölényét a régi feudális rendet képviselő koalíció hadügyével szemben.
A székfoglaló híven kifejezi, hogy Kiss Károly tiszteletre méltó dologra és tettre vállalkozott: egy függő helyzetben levő és önálló hadsereggel nem rendelkező országban a katonai nyelv megteremtésére irányuló kísérletével párhuzamosan a hadtudományi és hadtörténelmi ismeretek terjesztésére, párosítva azt a nemzeti önismeret igényével.
A Magyar Tudományos Akadémia megalapítása óta napirenden volt Károly főherceg fő művének magyarra fordítása és kiadása. Kiss Károlyra 1840-ben bízta az Akadémia a fordítást, de több mint 20 esztendőnek kellett eltelnie, míg az Akadémia pénzügyi helyzete megengedte ennek a híres munkának a közreadását. A burzsoá hadtudomány egyik első és legjelentősebb képviselője volt Károly osztrák főherceg, aki felismerte a francia forradalom eredményeként létrejött előnyöket a hadügyben. 1813-ban megjelent könyvében kifejtette, hogy a háború fő céljai csak döntő csapások révén érhetők el. Nézete szerint a hadművészet lényege a számbeli erőfölény művészi összepontosítása és felhasználása a döntő irányban. A hadtudományt stratégiára vagy hadtudományra és taktikára vagy harctudományra osztotta. Leszögezte, hogy a hadászat és harcászat szabályai matematikai igazságokra támaszkodnak, ezért állandóak és nem változnak. Meghatározása szerint a háborúnak két fajtája van: támadó és védelmi. Hangsúlyozta, hogy a hadvezér teendőit el lehet sajátítani.
Kiss Károlynak hadtudományi fordításai közül ez volt a fő műve, amely a következő címmel jelent meg: „A stratégia elvei az 1796-i németországi hadjárat előadásával felvilágosítva. Károly ausztriai főherczeg által. A M. Tudom. Akadémia megbízásából fordította Kiss Károly, akad. rendes tag.” Az első kötet 1861-ben, a második 1862-ben, s a harmadik 1863-ban került kiadásra. A klasszikus hadtudományi mű megjelenése jelentős eseménye volt a magyar hadtudományi irodalomnak.
