A TUDOMÁNYOS KÖZÉLETBEN
A TUDOMÁNYOS KÖZÉLETBEN
A magyar nyelvtudomány előtt álló feladatok megvalósításában Kniezsa nem csupán professzori, akadémikusi, szerkesztői működésével vett részt. A magyar nyelvészeket életkorra, hivatali rangra, tudományos fokozatra, foglalkozásra való tekintet nélkül tömörítő Magyar Nyelvtudományi Társaságnak több mint három évtizeden át buzgó tagja, majd egyik vezetője és irányítója volt mint titkár (1944–1948), alelnök (1950–1953), elnök (1953-1959) és tisztség nélkül az utóbbi években. Gyakran jelentkezett a Társaságban előadással, s előadásai mindig a Társaság kiemelkedő, ünnepi eseményei voltak, mert fontos kérdéseket tárgyaltak, és új eredményeket hoztak. 1945-ben a háború megpróbáltatásai után éledező Társaságban Kniezsa tartotta az első felolvasást. S talán éppen a Társaságban a következő napra hirdetett előadásához rendezte gondolatait, mikor elragadta a halál.
A Magyar Nyelvtudományi Társaság ötvenéves jubileumán, 1954-ben a rá jellemző megfogó erővel, eleven szavakkal beszélt a Társaság elnökeként: „Generációk nevelődtek… a Társaság rendszeres felolvasó ülésein (amelyeket még romok és fűtetlenség idején is pontosan megtartottunk a Széchényi Könyvtár igazgatói szobájában, amelyet azóta elhunyt kiváló tagtársunk, Györke József bocsátott rendelkezésünkre. Csupán az ostrom öt hónapjában nem lehetett a felolvasó üléseket megtartani). Ezeken a felolvasásokon keresztül az ifjúság először passzíve, majd később aktíve is megismerkedett a nyelvtudomány különböző kérdéseivel. Az iskolaév minden hónapjának második keddje volt ezeknek a felolvasásoknak szentelve, amelyekre már egyetemi hallgató korunkban szorgalmasan jártunk, de elfogódottságunkat az egész hallgatói idő alatt nem tudtuk leküzdeni. Hiszen itt nem egyetemi hallgatók, hanem a nyelvtudomány problémái iránt érdeklődő mestereinkkel egyenrangú munkások voltunk. És milyen nagy dolog volt, ha egyszer mi is felléphettünk a felolvasó asztalhoz! Ez talán még a Magyar Nyelvben először megjelent cikkünknél is jobban megdobogtatta szívünket. És milyen nagy kitüntetés volt a Szilt’-jutalom 50 pengője és egy könyve! A mai, prémiumokkal támogatott fiatal tudós pályakezdés ehhez talán nem is hasonlítható. És milyen büszkék voltunk, amikor a Társaság választmányába bekerültünk, majd valami tisztséget kaptunk. Mindegyiknek azonban komoly tudományos teljesítmény volt a feltétele. Ezek voltak egyébként a tudományos munka egyetlen jutalmai, mert hisz pénz dolgában a Társaság rendkívül fukar volt. A Magyar Nyelv honoráriuma laponként ugyanis 2 pengő volt, ami tekintve, hogy más folyóiratoknál 10 pengőt adtak, rendkívül csekélynek minősíthető. De hiszen mi természetesen nem is pénzért írtunk, bár nagyon jól esett volna a csekélyke gyakornoki fizetéshez pótléknak. Bizonyos mindenesetre, hogy a Társaság volt a magyar nyelvtudomány utánpótlásának legfontosabb szerve.
Hogy az egyetemi évek elvégzése után a nyelvtudomány iránti érdeklődés nem hamvadt el, az legnagyobbrészt a Társaság működésének érdeme. Hiszen, aki az egyetemet elhagyta, semmi esetre sem kerülhetett olyan helyre, ahol nyelvtudományi ismereteit fejleszthette volna, mert nyelvtudományi tudományos állás az egész országban egyetlen egy sem volt. Az egyetemeken a nyelvészeti tanszékek mellett nem voltak semmilyen állások, így tehát oda kerülni nem lehetett. Hogy nem volt Nyelvtudományi Intézet sem, azt talán nem is kell külön kiemelnem. A nyelvész tehát lehetett középiskolai tanár, lehetett pl. könyvtárnok, esetleg közigazgatási tisztviselő, de mindenképpen olyan helyen volt, ahol a nyelvtudománynak vagy egyáltalában semmi, vagy csak igen csekély hasznát vehette. Ebben az áldatlan, ma már szinte hihetetlen helyzetben volt nagy fontossága a Társaságnak. Összefogta és munkára ösztönözte az egész országban szétszóródott nyelvész érdeklődésű, különböző foglalkozású kutatókat. Ez a nagy jelentősége és érdeme. Hogy ma a nyelvtudománnyal foglalkozó kutatók száma olyan tekintélyes, az nem utolsó sorban szintén a Társaság érdeme. Nélküle nem lett volna kivel az új intézmények hatalmas munkaprogramját megkezdeni.” (Általános nyelvészet, stilisztika, nyelvjárástörténet. Bp., 1956. 3-4.)
Nagy és eredményes munkát végzett Kniezsa István mint folyóiratér kiadványszerkesztő is. Erről áttekintést nyújt a kötet végi bibliográfia megfelelő szakasza. De annak kiegészítéseképpen szólnom kell arról a meghatározó szerepről is, amelyet Kniezsa az 1935-től 1944ig megjelenő idegen nyelvű interdiszciplináris folyóiratunk, az Archívum Europae Centro-Orientalis életében játszott. E folyóirat történeti, régészeti, néprajzi, nyelvészeti, földrajzi, zenetudományi tanulmányokat közölt olyan közép-keleteurópai témákról, amelyek Magyarországgal, a magyarsággal is kapcsolatosak. A folyóiratot Lukinich Imre, a budapesti tudományegyetem kelet-európai történeti tanszékének professzora szerkesztette, ám a szerkesztőség lelke, legtermékenyebb tanulmányírója és recenzense Kniezsa István és Tamás Lajos volt. Az ő példájukat követve kezdtek a folyóiratban publikálni és egyre nagyobb térhez jutni a fiatalok is: Hadrovics László, Gáldi László, Gyóni Mátyás és mások.
