EGYETEMI TANÁRSÁG. AKADÉMIAI TAGSÁG
EGYETEMI TANÁRSÁG. AKADÉMIAI TAGSÁG
1934-ben Kniezsa István a budapesti tudományegyetemen elnyerte a magántanári fokozatot szláv filológiából, különös tekintettel a nyugati szláv nyelvekre. 1938-ban megkapta a rendkívüli tanári címet.
1939. május 12-én a Magyar Tudományos Akadémia levelező taggá választotta. Székfoglalóját 194o. május 6-án tartotta „Kódexeink hangjelölése” címmel. Rendes taggá 1947. június 6-án választották. Székfoglalóját 1948. június 28-án „Moldva történelmi vízrajza” címmel tartotta meg.
1940 októberében kinevezték a szlavisztika nyilvános rendes tanárává a kolozsvári egyetemre. 1941-ben – Melich János nyugalomba vonulása után, az ő utódául – meghívtak a budapesti tudományegyetem szlavisztikai tanszékére. E tanszék vezetője volt haláláig. 1956 októberében, a forradalom napjaiban a bölcsészkari
tanács őt választotta dékánnak. A közbizalomtól ráruházott nehéz tisztet bölcs körültekintéssel látta el az 1956/57. tanév II. félévének végéig.
Gyorsan emelkedett a tudományos pálya legmagasabb fokáig, részesült az állam és a társadalom megbecsülésében, elismerésében. Mindezt kivételes tehetségének, kitartó munkájának, jelentős művei egyre szaporodó sorának köszönhette. A lengyel állam 1948-ban az Order Odrodzenia Polski (Polonia Restituta) érdemrenddel, a magyar állam 1953-ban Kossuthdíjjal, a bolgár állam 1963-ban a Cirill és Metód-érdemrenddel tüntette
Mint láttuk, Kniezsa az első világháborút követő időben nevelődött tudóssá, amikor „A trianoni lecke, legalábbis a fiatalok számára, megmutatta, hogy a magyarság nem élhet elzárkózva a szláv népek tengerében” (A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei 1958: 80). Már 1931-ben nyomatékosan figyelmeztetett arra, hogy „a különböző szláv nemzetek tudományos munkásságának fejlődése és problematikájuk erős magyar vonatkozásai miatt, elengedhetetlenül fontos volna a nemzeti tudományok minden ágában szláv nyelveken is értő tudósgeneráció kinevelése… Ha nem is lehet elérni, hogy minden magyar tudós bírja az összes szláv nyelveket, legalább arra kellene törekedni, hogy minden tudományágnak legyen néhány szláv specialistája, akik a tudományukba vágó magyar vonatkozású szláv nyelvű irodalmat közvetítenék.” (JancsóBenedek Emlékkönyv. Budapest, 1931. 345.) Bármennyire meggyőző volt is Kniezsa érvelése, a korabeli magyar művelődéspolitikát nem nagyon tudta befolyásolni. A magyar szlavisták szervezetlenül és magánosan végezték munkájukat, intézményesen biztosított utánpótlásuk alig volt, a szlavisztikát tanult egyetemi hallgatók elhelyezkedése nehézségekkel járt. Ez az áldatlan helyzet csupán a második világháború után változott meg gyökeresen. Tervszerűvé, szervezetté vált a tudományos utánpótlás és a tudományos kutatómunka. A fiatal szlavisták egyetemi, főiskolai tanszékeken és akadémiai kutatóintézetekben kaptak munkalehetőséget. Mindez a múlthoz képest mélyreható változást jelentett. A magyar szlavisztika munkaterülete kiszélesedett, tevékenysége pezsgő és változatos lett. és ennek az új magyar szlavisztikának Kniezsa István volt a központi alakja, legfőbb irányítója. Felvázolta a magyar szlavisztika programját („A magyar szlavisztika problémái és feladatai”: A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei 1958: 69-90, 117–120), képviselte a magyar szlavisztikát hazai és külföldi tudományos fórumokon, szerkesztette az „Études Slaves et Roumaines” (1948-1949), majd a „Studia Slavica” (1955-1965) című folyóiratot, mint egyetemi tanár, aspiránsvezető és folyóirat-szerkesztő felnevelte a magyar szlavisták új nemzedékét. Ennek az új szlavista nemzedéknek legfőbb jellemzője a horizonttágulás: a régebbi kutatókhungarocentrikus témái helyett jóformán teljesen szlávszempontú kérdésekkel foglalkozik. Az érdeklődésnek ilyen irányú eltolódásában Kniezsa nem látott veszélyt: „A fiatalság tisztán szláv tematikájának láttán felmerülhet az a gondolat, hogy vajon nem mentünk-e kissé messzire akkor, amikor a magyar szlavisztika hagyományos útjáról, a magyar vonatkozású szlavisztikáról, úgyszólván mindenkit eltérítettünk. Hiszen mindig el lehet készülni rá, hogy az ember a terveit nem valósíthatja meg, nem ártana, ha pl. rajtam kívül volna égy fiatal is, aki az én munkám tematikájába beledolgozná magát. Ez igaz. De erre különleges nevelésre nincs szükség. Ahogy én az elődeim munkáin nevelődtem a feladatomra, ugyanúgy szükség esetén bárki belenevelődhetik az örökségembe, csak természetesen végig kell rágnia magát az egész anyagon és irodalmon. Másként úgy sem lehet. De a helyzet e téren nem is olyan reménytelen. Ma is vannak többen, akik, talán nem utolsósorban éppen az én munkám hatása alatt, a szláv jövevényszavakkal eredményesen foglalkoznak, mint pl. Hadrovics László, Úrhegyi Emilia, és legújabban Kiss Lajos, hogy csak a szlavistákat említsem” (i. h. 86).
Érdemes röviden kitérnünk arra, kit is tekintett Kniezsa a szó teljes értelmében vett szlavistának, kit tartott erre méltónak. Kniezsa István megkívánta, hogy az, aki igényt formál a szlavista névre, maradéktalanul tegyen eleget három követelménynek. Az első követelménye egy szlavistával szemben az volt, hogy alaposan ismerje a legkorábbi, Cirill és Metód működéséig visszamenő, déli szláv jellegű irodalmi nyelvet, amelyet hol óegyházi szlávnak, hol ószlávnak, hol pedig óbolgárnak szoktak hívni. E nyelv még aránylag közel volt az ősszláv nyelvállapothoz, s ezért a szlavisztikában majdhogynem akkora a szerepe, mint a romanisztikában a latin nyelvé. Kniezsa második követelménye úgy szólt, hogy egy szlavistának olvasni kell tudnia valamennyi szláv nyelven. Jelenleg a szláv irodalmi nyelvek száma tizenkettő (bolgár, macedón, szerbhorvát, szlovén, cseh, felsőszorb, alsószorb, szlovák, lengyel, ukrán, fehérorosz, orosz, de ott van a lengyel nyelvjárássá átminősített kasub is), s bizony nem kis fáradságot kell kifejtenie annak, aki magával hozott orosz, lengyel vagy cseh nyelvismerettel vág neki – mondjuk – egy szlovén vagy bolgár szépirodalmi szövegnek. Harmadik követelményként azt támasztotta Kniezsa István, hogy egy szlavista legyen teljesen otthon valamelyik szláv nyelvben úgy, hogy ne csak olvasson, hanem beszéljen és írjon is azon a nyelven, sőt legyen tájékozott a nyelvet beszélő nép szellemi és anyagi kultúrájában. Ha valaki nem felel meg a Kniezsától felállított három szigorú követelmény mindegyikének, az talán lehet annyira amennyire elfogadható russzista, polonista, bohemista, kroatista, bulgarista stb., de nem lehet szlavista a szó széles értelmében.
