LOBKOWITZ HERCEG KÖVEI
LOBKOWITZ HERCEG KÖVEI
1870-ben, mikor Pulszky Ferenc egyéves igazgatója volt a Nemzeti Múzeumnak, azt jelentette neki Krenner József, az ásványtár őre, hogy eladó a Lobkowitz herceg ásványgyűjteménye, amely világhírűvé tette a főúr bilim kastélyát. Szakemberek úgy tudták, hogy a negyvenezer darabot meghaladó gyűjtemény mindjárt a bécsi udvari múzeumé után következik, de egyik-másik ritkaságával meg is haladja azt. Van benne háromezer darab csiszolt díszkő, s abban a kvarc-család minden tagjának olyan képviselete, amilyen nincs több a világon. Ezt annyira féltette az öreg Lobkowitz herceg, hogy akármerre járt a birtokain, mindig magával hurcolta egypár kocsin. (Az egész gyűjteménnyel nem tehette ezt, mert nyolcszáz mázsát nyomott, és tizenegy vasúti kocsit töltött meg.)
1868-ban azonban az öreg excellenc elköltözött oda, ahová még a hercegek is csak a csontjaikat vihetik, de a díszköveket nem. A fejedelmi gyűjteményt egyik lányára hagyta, valami tiroli grófnéra, az pedig pénzzé akarta tenni, kérvén érte harmincötezer forintot. Ennél olcsóbban már igazán nem lehetett elkótyavetyélni, tekintettel arra, hogy az öreg János hercegnek, aki egész életén keresztül gyűjtötte, készpénzben belekerült egy negyedmillió forintjába. Mivel azonban a hitbizomány örököse nem volt hajlandó másnak a kincseit tartogatni a kastélyban, a grófnő kénytelen volt vevőt keresni rájuk. Abban az időben azonban harmincötezer forint ijesztő summa volt, ásványkereskedő-cégek nem is gondolhattak ilyen üzletre, csak két komoly vevő jelentkezett: egyik a bécsi udvari ásványkabinet, másik a szerb kormány.
Pulszky Ferenc mint a szegény kis Nemzeti Múzeum igazgatója, ezekkel föl nem vehette volna a versenyt. Szerencsére segített neki Pulszky Ferenc, a befolyásos kormánypárti képviselő, a pénzügyi bizottság előadója.
Először is Eötvös Józsefet kereste föl, a kultuszminisztert, egykori forradalmár társát és mostani gazdáját: a múzeumi igazgató azonban nagyon rossz kedvében találta a minisztert.
– Szó sem lehet róla, barátom – jelentette ki kereken. Mikor ötezer falu van iskola nélkül az országban, akkor az én tárcámból nem futja luxus gyűjtemények vásárlására.
Ez olyan érv volt, ami ellen nemigen lehetett hadakozni. De Pulszky se az az ember volt, aki előtt mindjárt elapad a víz. – Nini – gondolta magában –, hiszen ez nem is az Eötvös Pepi reszortja. Az ásványt bányásszák, a bányászat pedig a pénzügyminiszterhez tartozik. Gyerünk csak Lónyay Menyhérthez.
Lónyay Menyhérthez bejutni is művészet volt, mert körülvette magát mindenféle cerberusokkal, akiknek az volt az ügyköre, hogy leharapták a befelé igyekvő instánsok fejét. De hát a pénzügyi bizottság előadójának mégse lehetett útját állni.
– Nagy üzletet hozok, kegyelmes uram – kezdte Pulszky, aki tudta, hogy Lónyay kulturális dolgokban igen medveszívű férfiú, ellenben az üzlet lépvesszőjére könnyen rácsalogatható.
Tehát nem is azzal érvelt, hogy milyen kulturális érdek a gyűjtemény megvásárlása és milyen nagyszerűen rendezték azt olyan világhírű mineralógusok, mint Mohs és Reuss, hanem bebizonyította Lónyaynak, hogy még tán a deficitet is el lehet tüntetni, ha megveszi a magyar állam a bilim hagyatékot.
– Rongyos harmincötezer forint? – nevetett fanyalogva Lónyay. – Barátom, az őfelsége személye körüli minisztérium egész évi költségvetése se tesz többet.
– Jó, jó, kegyelmes uram, de annak a haszna se több, a szó köztünk maradjon. Ellenben ha a Lobkowitz-gyűjteményre adsz harmincötezer forintot, én azért adok neked háromszázezret.
– Hogyhogy?
– Kérlek alássan. A kvarcgyűjteményt eladom a British Múzeumnak, az megád érte ötvenezer pengőt. A kőzetgyűjteményt eladjuk a rácoknak a másik ötvenezerért. Az őslénytani gyűjteményt megveszik a franciák százezerért, a többiért a muszkák adnak százezret. Van a geológiai csoportban egy pompás ichthyosaurus is, azt nekiadjuk a bécsi kabinetnek ingyen, hogy meg ne legyen bántva, s azt besorozhatja a többi osztrák generális közé.
– De hát akkor mi marad nekünk? – hüledezett Lónyay.
– Hát az erkölcsi haszon, kegyelmes uram – kacsintott Pulszky.
– Hát jó – mosolyodott el Lónyay, ami igen ritkán esett meg vele –, engem meggyőztél, fáradj át az államtitkáromhoz, ő készíti sajtó alá a költségvetést, add át neki az üzenetemet, hogy ezt a rendkívüli tételt illessze bele. Pulszky még hálálkodni akart, de a miniszter gyöngéden kitologatta az ajtón, azzal, hogy szót se érdemel a dolog, örül, hogy szolgálatot tehet a hazának is, neki is stb. – Istenem, milyen naivak ezek az államférfiak – húzta félre a szája sarkát a múzeum igazgatója, mikor kívül volt az ajtón.
Ugyanakkor a miniszter is elpittyesztette a száját, mikor magára csukta az ajtót:
– Hallatlan, milyen szamarak ezek a tudósok!
A tudós pedig egész biztos volt a dolgában. A Lónyay államtitkára Graenzenstein Gusztáv volt, szintén néhai forradalmár, pertu barát Pulszkyval, mindenekfölött pedig vérbeli mineralógus, selmeci és oravicai bányaigazgató valamikor és jeles szakíró. Pulszky biztosra vette, hogy az államtitkár mindjárt a nyakába borul, ha meghallja, miről van szó.
De biz az nem azt tette, hanem a saját nyakát kezdte el csavargatni, mint akit nagyon szorít a gallér. Utoljára aztán elnevette magát.
– Kedves öregem, nem akarok veled áprilist járatni, megmondom a dolgot úgy, ahogy van. Ugye neked azt mondta a miniszter, hogy az üzenetét add át nekem? Nekem pedig az az ordré van kiadva, hogy aki az ő üzenetét hozza, akárki legyen az, annak azt kell mondanom, hogy nagyon sajnálom, de a költségvetés már ki van nyomtatva, azon változtatni már nem lehet.
– Rendben van, barátom, csakhogy én nem vagyok ám akárki – horkant föl Pulszky. – Aztán meg itt a katalógus, nézd át, te értesz hozzá, nem vagy olyan szamár, mint a gazdád.
A katalógust valóban Graenzenstein államtitkár kezdte olvasni, de aki a végén elszántan az asztalra ütött, az már Graenzenstein volt, a bányász. – Barátom, ezt vétek volna elszalajtani. Gyere velem a nyomdába.
A két úr együtt ment a nyomdába, ott elkérték a költségvetés korrektúráját s beiktatták a rendkívüli tételek közé a Lobkowitz-gyűjtemény megvételére harmincötezer forintot. Csak amikor elbúcsúztak egymástól, akkor futott át a hideg az államtitkáron, a minisztere összehúzott szemöldökére gondolva.
– De vállalod érte a felelősséget? – nyújtott kezet Pulszkynak.
– Halálig – rázta a kezét Pulszky.
Úgy gondolta, hogy most már körülbelül rendben van a dolog. A pénzügyi bizottságban biztos a mameluktöbbség. Legföljebb Szontágh Pállal kell szót érteni, aki elvből mindent megellenez, mikor eszébe jut neki, hogy ő szállította negyvenkilencben Kossuthnak a bankóhoz való papírt.
Szontágh meg is ígérte, hogy nem csinál semmi garabonciát, s Pulszky nagy léleknyugalommal referálta a költségvetést a pénzügyi bizottságban. Az ellenzék támadott minden tételt és Lónyay megvédelmezett minden tételt, egészen addig, míg Pulszky haza nem ért: – A Lobkowitz-féle ásványgyűjtemény megvételére harmincötezer forint…
Itt a miniszter fölállt és azt mondta:
– Tisztelt bizottság, én ehhez a tételhez nem ragaszkodom. Indokolja meg az államtitkár úr és az előadó úr, ha akarja.
Természetesen Szontágh Pálnak se kellett egyéb. Látta, hogy itt nagyszerű alkalom kínálkozik a miniszter megbosszantására, s olyan beszédet vágott ki a mineralógia nemzetfönntartó erejéről, hogy egyhangúlag megszavazták a tételt.
Az ülés után Pulszky odaállt a miniszter elé, és akkor derült ki, hogy Lónyay Menyhért csakugyan naiv ember volt.
– Haragszol, kegyelmes úrarc? – kérdezte Pulszky.
– Igen, de nem terád – fújt düösen Lónyay. – Graenzensteinre haragszom, mert hitt neked.
– De hiszen csak azt hitte el, amit te üzentél.
– Igen,deigaziállamférfi semmit se hisz el írás nélkül. – No és az igazi államférfi ígérete? – kérdezte csípősen Pulszky.
– Igazi államférfi nem tartja meg a szavát, csak az aláírását – fordított hátat a múzeumigazgatónak a miniszter, akinek ilyen megdöbbentő komoly véleménye volt az államférfiak aláírásáról.
Most már csak az országgyűlés volt hátra, és Pulszky Ferenc hetekig szorongott az előadói székben. Hosszú és mérges büdzsévita volt, Tisza Kálmán vezette az offenzívát a kormány ellen, nem volt olyan tétele a költségvetésnek, amibe bele ne kötött volna, s egészen biztosra lehetett venni, hogy a Nemzeti Múzeum sose látja a bilim kincseket. Hiszen az ellenzéknek egyéb se kell, csak a Lobkowitz nevét meghallja a Batthyány Kázmér neve után. Tudniillik a költségvetésben közvetlenül az ásványgyűjtemény előtt a kisbéri uradalom ügye volt soron, amelyet a Bach-korszakban elkoboztak az emigráns negyvennyolcas külügyminisztertől. A kiegyezés után az örökösök kárpótlást követeltek, s ebben a kényes kérdésben kellett most a parlamentnek dönteni. Izgalmas vi
ta kerekedett, volt név szerinti szavazás nagy lármával, amely még nagyobb lett, mikor az elnök az eredményt kihirdette.
Ezt a pillanatot használta föl Pulszky Ferenc az előadói székben.
– Egy ásványgyűjtemény megvétele a Nemzeti Múzeum, a bányászati és erdészeti akadémia és más tanintézetek számára harmincötezer forint – hadarta sebesen. És mivel az ördög se figyelt oda, mindjárt odakiáltotta a határozatot is az elnöknek:
– Megadjuk!
Az elnök azonban, az öreg Somssich Pál, nagyon alkotmányos ember volt, ennélfogva kétségbeesetten megrázta a csengőt:
– Figyelmeztetem a Házat, hogy harmincötezer forintról van szó, a haza jelen körülményei közt nevezetes összegről,.. Beszélhetett azoknak, mikor jobb- és baloldal egyformán azt kiabálta egymás felé, hogy „hazaárulók!”. Csak Pulszky csinált tölcsért a két tenyeréből, és most már erélyesen süvöltött rá az elnökre:
– Megadjuk!
Így aztán az elnök kénytelen volt kimondani a határozatot. A parlament megvette a világhírű gyűjteményt a Magyar Nemzeti Múzeum számára. Mégpedig egyhangú határozattal. Másnap értesülhetett is róla az újságokból, hogy milyen okos dolgot végzett ő most.
