Szökött rabszolgák szabad települései
Szökött rabszolgák szabad települései
Jelen fejezetünkben a szökött rabszolgák szállásait elsősorban társadalmi vetületükben, a rabszolgaság nélküli mikrotársadalom kialakulásának körülményei és e telepek életvitele szempontjából kívánjuk elemezni.
Vizsgálatunkat ama kérdés köré csoportosítva látjuk célszerűnek elindítani, hogy: miért nem voltak Afrikában rabszolgafelkelések?
Afrikában ugyanis, azon a földrészen, amelynek lakossága a legtöbbet szenvedett az emberiség történelmében a rabszolgaság intézményétől és a rabszolgakereskedelemtől, nyomát sem leljük rabszolgafelkeléseknek. Nemcsak a klasszikus megjelenésű, egész törzsek vagy népek szállásterületeire kiterjedő felkelések hiányoznak, hanem még helyi jelentőségű összetűzésről sincs tudomásunk.
A történelemtudomány e tárgyra vonatkozó ismereteinek teljes hiánya magyarázható lenne azzal is, hogy az afrikai népek nem rendelkeztek írásbeliséggel vagy olyan egyéb eszközökkel – itt elsősorban a történeti forrásnak is felhasználható szájhagyományokra gondolunk –, amellyel múltjuk eseményeiről a jövő számára emléket hagyhattak volna.
Az írásbeliség hiányával való érvelés azonban bizonytalanná válik, mert az európaiak által felidézett, európaiak szeme előtt és tevékeny közreműködésével lezajlott történelmi katasztrófa sodrásába kerülő afrikaiak magatartásáról különösen pedig ellenállásairól és lázadásairól feltétlenül megemlékeztek volna azok a XVI–XIX századi, európaiaktól származó források, amelyek az afrikai rabszolgák életét, megszerzésük, elszállításuk és értékesítésük módját részletesen ismertetik.
Az Újvilágba szállított afrikaiak mozgalmairól viszont számos külső – fehér embertől származó forrás mellett a belső – mondákban, szokásokban, hagyományokban megőrzött – népi emlékezés olyan tömege él, amelyek kétségtelenné teszik, hogy Amerikában, különösen Dél-Amerikában a rabszolgalázadások gyakoriak voltak, és méreteikben is többnyire túllépték a helyi ültetvénylázadások határait. Brazíliában még a népi mitológiában és a csillagos égen is helyet kaptak a rabszolgafelkelések hősei. A legfényesebben ragyogó csillagokat nevezték el róluk. Az örökös emlékezés és a tettrehívás szüntelen lobogó fáklyái lettek.
Afrikában mindennek nyoma sincs! Nincsenek rabszolgafelkelések, nincsenek hősök!
Sokrétűbbé bonyolítja a kérdést az a körülmény, hogy az írásbeliség az újvilágban sem volt fejlettebb. A népi és hősi mondák költésének és megőrzésének képességét is valószínűleg nem az új haza talajából merítették, hiszen az Afrikából elhurcolt rabszolgák az Újvilágban teljesen zárt közösségben éltek, s különösen az első időkben semmiféle hatásnak vagy ismeretnek sem felvevő, sem átadó közegei nem lehettek.
Továbbá: Afrikában – mint korábban utaltunk rá – a XVI–XIX. században nemcsak olyan rabszolgatömegek léteztek, amelyeknek tagjai – áldozatul esve a rabszolgatársadalom törvényeinek, vagy az európai rabszolgakereskedők ügynökeinek – mint tegnapi szabad közemberek, éppen elszállításukat várták, s ezen átmeneti, igen rövid időszakban bármiféle ellenállás megszervezését lehetetlenné tette az idő rövidsége, a szigorú felügyelet, egymás nyelvének nem ismerése, és az idegen környezet. De eme „átmenő, kiszállításra ítélt rabszolgák mellett az afrikai társadalmak egyik alapvető és a népesség számbeli többségét alkotó osztálya a rabszolgák osztálya volt. Ez a rabszolgatömeg belső rétegzettsége folytán ugyan sokszínű, de alapvető társadalmi helyzetét illetően homogén szolgáló osztály, a társadalom szerves és állandó részeként létezett a rabszolgakereskedelem egész korszakán keresztül, mégpedig magában Afrikában.
És ezek az otthonmaradt rabszolgák sem keresték sorsuk könnyítését, ezek sem léptek fel erőszakkal uraik ellen.
Sokan úgy magyarázták e jelenséget, hogy az afrikai ember alsóbbrendűségénél és alkatánál fogva képtelen bármiféle politikai koncepció megvalósítására, nincs államalkotó képessége, az önálló társadalmi élet megvalósítására és irányítására is alkalmatlan, s hogy számára a szabadság és demokrácia fogalmilag érthetetlen, gyakorlatilag ismeretlen és idegen.
Magyar Lászlónak a rabszolgaság nélküli mikrotársadalmakról közölt adatai, amellett hogy világosan és meggyőzően cáfolják az európaiak hódító és gyámkodó politikájának védelmére kiagyalt elméleteket, egyben magyarázattal szolgálnak azokra a kérdésekre is, hogy:
- milyen sajátos módjai alakultak ki Afrikában a rabszolgaság elleni tiltakozásnak;
- hogyan keletkeztek és mi módon éltek a rabszolgaságot közösségeik életéből száműző mikrotársadalmak?
A rabszolgasággal szembeni ellenállás egyik formáját Magyar László a rabszolgák tömeges szökésében ismerte fel.
A rabszolgák szökése, amikor egyedi esetekből tömegméretűvé duzzadt, és a szökevények pedig a már korábban elszökött rabszolgák közösségeibe települhettek be, osztálymozgalommá alakult. Ez a mozgalom a társadalom nem szabad elemeinek ellenállását társadalmi megjelenésében és kihatásában egyaránt magasabb szinten valósította meg, mint az általában véres megtorlással végződő rabszolgafelkelések, melyeknek következménye – tartós enyhülés helyett – mindig a szigor és a terhek növekedése volt.
A szökött rabszolgák szervezett, szabad településeiről Magyar László közlései mellett misszionáriusok is gyakran megemlékeznek, a legújabb kutatások alapján pedig C. S. Nicholls bizonyítja ilyen telepek létezését Afrika keleti partjain, több ezer kilométerre Magyar kutatási területétől. A szökött rabszolgák szabad települései tehát nem csupán Angola területén léteztek, hanem a szabad telepek szervezése – úgy tűnik – Afrika-szerte ismert és alkalmazott formája volt a rabszolgasággal való szembenállásnak.
Az afrikai társadalmaknak a rabszolgakereskedelem által kialakított belső élete, a rabszolga-utánpótlásra „beálló” társadalmi intézmények átalakulása, a szokások és törvények, egyaránt ösztönözték, valósággal provokálták a rabszolgák szökését, és ennek következtében folytonosan nőtt a szökött rabszolgák szabad szállásainak száma, és növekedett az e telepeken összegyülekezett törvényen kívül álló szabadok száma, akik önmagukat szabadították fel, fegyveres harc nélkül, és nem csupán időlegesen, hanem – az esetek többségében – véglegesen.
„A rabszolgák két módon menekülhetnek meg uraik hatalma alól – írja Magyar László – »vatira« és »simbika« vagyis »tombika« útján. A »vatira« egyszerű szökés, amikor a rabszolga egy alkalmas időpontban elhagyja ura házát és messzi vidékre, vagy külföldre menekül. A »simbika« vagy »tombika« viszont olyan szökés volt, amikor a rabszolga nem szabadságot, hanem csak méltányosabb gazdát választott és önként adta magát új uránál rabszolgaságra, oly módon, hogy valami kárt tett annak javaiban.”
A szabad rabszolgatelepek lakóinak számát ily módon csak a „vatira” útján megszökött rabszolgák gyarapították. Gyarapították továbbá e telepek népességét azok a felesleges rabszolgák is, akiket szülőföldjükről elhurcoltak ugyan, de nem szállítottak a tengeren túlra. Legnagyobb számban azonban nem volt rabszolgák, hanem a rabszolgasors elől menekülők – gyakran családostól – kerestek menedéket a szökött rabszolgák szabad szállásain. Ez utóbbiakat bírói ítélet kárhoztatta – sokszor családjukkal együtt – rabszolgaságra, rendszerint adósság vagy valamilyen bűn valóságos vagy nekik tulajdonított elkövetése miatt.
A szökött rabszolgák szálláshelyeinek lakossága ily módon két társadalmi osztályból:
1. a tényleges rabszolgákból, és
2. a rabszolgává süllyedés veszélye elől menekülő szabadokból képződött.
E két társadalmi réteg ötvöződéséből alakult ki az együttélés folyamán szökevény szabadok társadalmi csoportja, ami idegen testként ékelődött a hagyományos afrikai társadalmi struktúrába.
A szökött rabszolgák szabad telepein – attól függően, hogy lakosságukban a szökevények melyik típusa került túlsúlyba – kétféle életmód honosodott meg. Kialakultak úgynevezett szabad katonatelepek, és létrejöttek termelőmunkából élő demokratikus közösségek.
A szabad katonatelepek inkább a szervezett útonállás és rablás központjainak szerepét töltötték be. Lakóik állandó fegyveres készenlétben éltek, és annak zsoldjába álltak, aki szolgálataikért többet ígért. Így az egykori rabszolgák még rabszolgaszerző expedíciókra is vállalkoztak.
A termelőmunkából élő szabad rabszolgaszállásokról 1849 tavaszán tudósított először Magyar László: „Tumba a Bulumbulu puszta közepén magasló halom tetején épült, környezve incendera fáktól, mintegy 800 gunyhója van. Lakossága a már említett szomszédos tartományokból idefutott, s letelepedett szökevényekből áll, kik régi szokásnál, vagy valamely babonánál fogva a szomszéd népektől nem háboríttatnak, mint egykor a rómaiaktól tiszteletben tartott menhelyek lakói. Maguk választotta főnök patriarchalis igazgatása alatt élnek, mindazonáltal a bihéi fejedelem felsőségét ismerik el, s neki adót és katonát adnak. Földművelés, kereskedés meg vadászatból élnek, az idegenek iránt nyájasak és vendégszeretők.”
A szökevénytelepek alapítói, noha később adóval is igyekeztek megvásárolni nyugalmukat a környező hatalmasságoktól, már a hely megválasztásánál is ügyeltek arra – több tartomány határmezsgyéiére, mintegy a senki földjére települve –, hogy háborgatás esetén könnyen átmenekülhessenek egy másik tartomány területére. Ezért épült Dsámba, a benguelai platón, mintegy 200 házával Bailundo, Hámbo és Szambos határán. A jóval nagyobb Tumba, szabad rabszolgaszállás, a Bulumbulu pusztában, Számbos, Bailundu, Bihé cs Kakingi határán foglalt telephelyet.
A szabad szállások helyének kiválasztásánál arra is ügyelni kellett, hogy nagyszámú szökevénynek adhassanak menedéket, mert egy-egy ilyen szökevényszállás lakossága mintegy 10–15-ször haladta meg egy közönséges falu lélekszámát. Tumba területén például 800 „gunyhó” volt, ami 8–10-szerese egy közönséges falu kunyhóinak és mintegy 3000 embernek adhatott menedéket. A szökevények falvainak továbbá jól védhető helyen, víz és mezőgazdasági termelésre alkalmas terület közelében kellett feküdnie.
A szabad szállások lakói legerősebb szomszédjuknak – mint a tumbaiak Bihé fejedelmének – önkéntes adót fizettek és egyéb szolgáltatásokat végeztek, amivel biztonságukat és háborítatlanságukat vásárolták meg.
A szökött rabszolgák szabad szállásait választott elöljáró igazgatta. Ennek. eredményeként a szökevények szabad szállásain demokratikus vezetési gyakorlat létezett, amelynek kialakításában és működtetésében valószínűleg egyenlő joggal vehetett részt a közösség valamennyi tagja.
Mivel a telepek lakói a rabszolgaság elől menekültek el, természetes, hogy e szállásokon a rabszolgaság nem létezett.
Sajnos, részletesebb adatokkal nem rendelkezünk a szökött rabszolgák által kialakított mikrotársadalmak szerkezetéről. Csupán feltételezhetjük, hogy e szállások a vagyonközösség alapján és rendszerében létrejött vagyoni és jogi egyenlőség viszonyai között éltek, és a telep valamennyi lakója termelőmunkát végzett. Ez az állapot – amelyben a vezetés demokratizmusát és „népképviseleti jellegét” a választott főnök személyesítette meg, és érvényesítette az igazgatásban – tartalmi és formai elemeiben megfelelt egy osztálynélküli, demokratikus társadalom ismérveinek!
A szökött rabszolgák telepei ily módon a szabadság, az emberi méltóság és a demokratizmus parányi menhelyeivé váltak abban az afrikai társadalmi közegben, amelyet a rabszolgakereskedelem nemcsak átrétegzett és rabszolga jellegűvé formált, hanem tudatilag is megfertőzött. E közösségek az archaikus afrikai társadalom számos elemét élesztették ugyan újjá, de alapvetően abban különböztek az archaikus viszonyoktól, hogy e közösségeket nem vérségi és nemzetségi összetartozás kapcsolta össze, hanem a közös érdek és a sorsközösség. Az itt összeverődött lakosság különböző törzsekhez, népekhez tartozott korábban, akik azáltal és azért léptek sorsközösségre és érdekszövetségre, mert valamennyien a társadalom elnyomott – és kialakult helyzetükben üldözött – rétegéhez tartoztak.
Ezért volt osztálymozgalom a szökött rabszolgák szabad szállásainak kialakulása és létezése a rabszolgaság körülményei között.
S mert e szabad telepeken különböző törzsekhez és népekhez tartozó menekültek éltek együtt tartósan, a közös sors, a közös munka és az egymásra utaltság alakította ki a szökött rabszolgák szabad szállásaim használt közös nyelvet, a szokásokat és erkölcsi normákat. Ez az integrálódás, bár egészen kis méretekben és egymástól elszigetelt folyamatokban ment végbe, de egy, időben még nagyon távoli történelmi folyamat, a nemzetté válás irányában hatott.
