VÁLSÁG AFRIKA NYUGATI TERÜLETEIN A RABSZOLGAKERESKEDELEM KORLÁTOZÁSA NYOMÁN
VÁLSÁG AFRIKA NYUGATI TERÜLETEIN A RABSZOLGAKERESKEDELEM KORLÁTOZÁSA NYOMÁN
Joggal hihetnők, hogy az 1815-ös Bécsi Kongresszus, amely megtiltotta a rabszolgák kivitelét Afrikából, a fekete kontinens történelmének olyan eseménye, amely óriási szenvedésektől és a pusztulástól mentette meg egy földrész lakosságát.
E nagyon logikusnak látszó következtetés azonban csupán látszat. A valóságban az történt, hogy Afrika nyugati területein – amelyek az Atlanti rabszolgakereskedelem vadászterületeihez tartoztak, és ahol a rabszolga-munkaerő alkalmazása a hagyományos afrikai gazdaság munkaszervezetében nem volt olyan jelentős, mint a keleti partvidék rabszolgákkal művelt ültetvényein – súlyos gazdasági, társadalmi és politikai válság bontakozott ki a rabszolgakivitel korlátozása nyomán.
Mint már utaltunk rá, a rabszolga-világpiac igényeit Afrika népei két forrásból fedezték: az intézményessé váló rabszolgaszerző háborúk hadifoglyaiból és azon tömegekből, melyeket a társadalmak önmagukból termeltek ki. Azt is hangsúlyoztuk, hogy az utóbbi, a társadalmi rabszolgatermelés volt a folyamatosabb,. és ez adott nagyobb tömegeket a rabszolgapiacra, mégpedig nemcsak a „házi”, hanem a kivitelre szánt rabszolgák esetében is. A társadalom e rabszolgatermelése évszázadok folyamán kialakult formákat öltött, új intézményeket, szokásokat és törvényeket teremtett, és behálózta az afrikai ember életének minden területét, minden tevékenységét.
Ezt az évszázados szokásokra épülő rabszolgaáru-termelést a Bécsi Kongresszus nyolc hatalom által aláírt proklamációjával nem lehetett megállítani. A rabszolgaszerző háborúkat – tapasztalván, hogy a hadifoglyoknak csak kicsiny hányadát tudják a tengeren túlra szállítani – be lehetett és be is kellett szüntetni. De a rabszolgák termelésére beállított intézményeket, szokásokat, törvényeket nem lehetett egyik napról a másikra megváltoztatni. A társadalom továbbra is ontotta a rabszolgatömegeket a piacokra, pedig azoknak legjobb esetben is alig egynegyedét tudták elszállítani. A többi feleslegessé vált.
A feleslegessé vált, a társadalomba beilleszkedni képtelen, és létfenntartási alapjuktól is megfosztott tömegek súlyos teherként nehezedtek arra a közegre, ahol éppen tartózkodtak, és mélyreható gazdasági, társadalmi és politikai válságot idéztek elő.
E válság nem csupán a Magyar László által tanulmányozott Kimbundu (Ovimbundu) népet érintette, hanem a nyugat-afrikai partvidék és mögöttes területeinek óriási régióira terjedt ki, és a társadalom minden rétegére éreztette hatását.
Érintette mindenekelőtt a feleslegessé váló rabszolgákat. Ezeket az embereket távoli vidékekről irányították a központosított rabszolgapiacokra. Szülőföldjüktől gyakran több ezer kilométerre, teljesen idegen környezetben, idegen népek szállásterületein, az ottani nyelv ismerete nélkül, szinte teljesen mezítelenül kerültek a felesleges, el nem szállítható rabszolgák tömegébe. Mégcsak fegyverük sem volt, hogy vadászattal próbálják létfentartásukat biztosítani. Egyetlen megoldásuk maradt: a rablás és útonállás. Egy részük csoportokba verődve fosztogatott, később letelepedett, és ún. szabad katona telepet hozott létre, más részük megpróbált beolvadni a helyi lakosságba. Ez utóbbi következtében aránytalanul megnövekedett a társadalom „házi” rabszolga rétege, megváltozott az érintett társadalmak belső szerkezete.
Sokan megkísérelték a szülőföldre való visszatérést. Ez azonban a körülmények folytán csak részben sikerült. Legtöbben az idegen környezetben megrekedtek, és a gyökértelen emberek sorsára jutottak. E szülőföldjüktől elszakított és feleslegessé vált rabszolgáknak még önkéntes szolgálatait sem fogadták szívesen, mivel a nyugat-afrikai térségben élő népek elsősorban rabszolga-munkaerőt termelő és nem rabszolga-munkaerőt felhasználó munkaszervezettel rendelkeztek.
Súlyosan érintette a rabszolgák kivitelének korlátozása azokat a népeket és törzseket, amelyek az „élőáru”-val folytatott kereskedésből éltek, a rabszolgavadászokat, a közvetítőket, a hajcsárokat és minden fekete ügynökét a fehérek által irányított kereskedelemnek.
Mert, míg a rabszolgakereskedelem az Újvilágban a termelőerők fejlődését és tőkék felhalmozódását tette lehetővé, addig Afrikában eme újvilági termelés folyamatosságának és munkaerővel való ellátásának biztosítása újabb és újabb tömegeket, egész törzseket és népeket szakított el a termelés folyamatától, a termelési érdektől, és létrehozott egy óriási tömegű élősdi réteget.
A rabszolgakereskedők afrikai zsoldosai ugyanis minden termelőtevékenység nélkül, csupán az élőáru felhajtásából éltek, és jól éltek. Ennek az életmódnak semmi köze nem volt a termelő tevékenységhez. Színvonala és tartalma nem a termelőerők fejlettségétől, hanem az összefogdosott rabszolgák számától függött, s ezért ezt az életmódot nem a termelés, a munka, hanem a társadalmon kívüli erők és érdekek alakították. És ez a munkától teljesen független életmód – attól az időtől amikor a rabszolgakereskedelem arányai megváltoztak – súlyos válságba került. A XIX. század második negyedétől egyre szűkült a rabszolgapiac, és egyre nőtt a rabszolgakereskedelemmel járó kockázat. Az európai kereskedők a tengerpartokról beljebb vándorolnak a folyók mentén a szárazföld belseje felé, hogy kikerüljenek az ellenőrzés zónájából. Már nem képesek – elsősorban a tengeri őrjáratok miatt – olyan nagyszámú rabszolgát átszállítani a dél-amerikai ültetvényekre, mint akár a XIX. század elején. Ám a belső területek továbbra is változatlan mennyiségben „termelik” a rabszolgákat, és elárasztják „élőáruval” az európai faktóriákat.
Az ügynökök, a közvetítők, a vadászok, a kísérők és még sokan mások, akik különböző minőségben tapadtak a rabszolgakereskedelemhez, kizárólag afrikaiak voltak, akik generációkon keresztül abból éltek, hogy a fehér európai vagy dél-amerikai kereskedők megbízásából felhajtsák, elfogják, gyűjtőhelyre kísérjék és őrizzék afrikai testvéreiket. Ezen kívül semmi termelőtevékenységhez nem értettek. Amikor a hivatásos rabszolga kereskedők megbízása csökkent, nemcsak a rabszolgák tízezrei, hanem óriási tömegű közvetítő is feleslegessé vált. Ezek a közvetítő népek megszokták a viszonylagos jómódot, amelynek elvesztése nem azért nehezedett rájuk súlyos teherként, mintha a föld kapás megmunkálásának primitív eszközeit és módját nem tudták volna könnyen elsajátítani, hanem azért, mert több generáción keresztül elszoktak a termelőmunkától.
A rabszolgakereskedelem korlátozásának következményeként átalakult a partvidék településrendszere is. Már idéztük Magyar Lászlót azzal kapcsolatban, hogy miként vált a délnyugat-afrikai tengerpart egyik kereskedelmi központja – Benguela – „halott várossá” annak utána, hogy rabszolgakereskedő piaca beszüntette működését, és hogy miként koncentrálódott az afrikai (korábbi) partmenti rabszolgakereskedelem a kontinens belső területén.
A Magyar László kutatási tárgyát képező népek, elsősorban a bihéi kereskedők, ügyes taktikával és kereskedői fogásokkal igyekeztek tompítani a rabszolgakivitel korlátozása nyomán kialakult válságot. A bihéi kereskedők nemcsak rabszolgával, hanem minden egyéb áruval kalmárkodtak, s ily módon a rabszolgakereskedelemből származó haszon csökkenése nem hatott rájuk olyan megrázóan, mint ama népekre, amelyek évszázadok óta kizárólag ebből tartották fenn magukat. Nyomtalanul és anyagi veszteségek nélkül természetesen Bihé népe sem vészelte át a válság korszakát: itt is ugrásszerűen megnőtt és „házi”-vá alakult az eredetileg tengerentúli eladás céljából összefogdosott rabszolgatömeg, és ennek következményeként nagyot zuhant a rabszolgák ára és a feléjük irányuló érdeklődés; továbbá a bihéi gazdaságok is felkészületlenek és alkalmatlanok voltak ilyen nagy tömegű rabszolga huzamosabb tartására és felhasználására, de a kereskedői ösztön nem engedte olcsón elkótyavetyélni az (élő) árut. Ily módon a rabszolgák Bihében mint kereskedelmi készletek halmozódtak, naponként növekedve azon rabszolgákkal, akiket a rabszolgatermelésre beállott társadalmi intézmények továbbra is ontottak magukból.
A rabszolgák számát növelte az a körülmény, hogy a kimbundu kereskedők nemcsak a saját hadjárataikban szerzett foglyokat értékesítették, hanem más törzsek hasonló ügyleteiben is közreműködtek. A belföldre induló kereskedelmi karavánok útvonalát úgy állították össze, hogy először azokba a tartományokba látogattak, ahol nagy rabszolgatömegek halmozódtak fel, amelyet olcsón összevásároltak. A rabszolgakínálat gócaiként Magyar László Muata Jamvo birodalmát, Kalovár, Lubanda, Kaitira és Kazembe országokat, valamint Bailundo és Kibála tartományokat ismerte. Ezekben az országokban – kivált Muata Jamvo birodalmában – az élelmes kimbundu kereskedők legnagyobb tömegben és legolcsóbban lelték meg az eladásra szánt rabszolgákat.
Muata Jamvo nemcsak az idegenek, hanem saját népe ellen is viselt rabszolgaszerző hadjáratokat. Ha Muata Jamvónak valami megtetszett, az európai rabszolgakereskedők vagy ezek megbízottainak cikkeiből, akkor akár egy egész falut is eladott, hogy a kívánt árut megszerezhesse. Csupán annyira tartotta magát a törvényekhez, hogy az érintett falvakban lakó nemeseket megkímélte a rabszolgasorstól azáltal, hogy ezeket megölette. „Mikor rabszolgakereskedő látogatta meg, minden áruját lefoglalta, azután 10–14 nap múlva néhány embert külde valami jelentősebb faluba, ott megöleté az előkelőbb lakosokat, a többieket pedig eladá, s így fizeté meg a lefoglalt árukat. Ez pedig gyakran történt, s csaknem valamennyi látogatója fekete volt.”
E „fekete látogatók”-ban nem nehéz – legalábbis egy részüket illetően – a kimbundu kereskedőket felismernünk, akik a szabályos kereskedelmi ügylet révén vagy a fentiekben leírt módon megszerzett rabszolgákkal olyan vidékre vonultak ahol a földművelő vagy elefántvadász életmód sok munkaerőt követelt. A nagy nyereséggel megszerzett rabszolgákat itt újabb nyereséggel, elefántcsontra vagy viaszra cserélték.
Magyar László Délafrikai utazásaiban szinte feltérképezte a rabszolgakereskedelem korlátozása után kialakult új kereskedelmi útvonalakat, amelyek – a források között és a szakirodalomban egyaránt – először említik a kapcsolt vagy többlépcsős rabszolgakereskedelem rendszerét és az új belföldi rabszolgapiacok létrejöttét.
A kapcsolt, vagy többlépcsős rabszolgakereskedelem lényege az, hogy az „élő-áru” többször is és mindig újabb haszonhoz juttatva a kereskedőt, kapcsolódott be a kereskedelmi forgalomba. Például: 1 rabszolgáért x tartományban 100 egységnyi viaszt fizettek. Ez a viaszmennyiség viszont y tartományban már 2 rabszolgát ért, esetleg még nagyobb haszonhoz juttatta a kereskedőket.
Kimbundu kereskedők tettek először kísérletet arra, hogy a rabszolgák kivitelének korlátozása miatt felszaporodott emberfelesleget hasznosan értékesítsék. Ezen értékesítés egyik formája volt a rabszolgafelesleg egy részének visszairányítása a belső területekre – természetesen nem hazájukba, ahonnan elhurcolták őket –, hogy viaszért, elefántcsontért és más afrikai áruért olcsón eladják. A rabszolgákat vásárló népek gazdaságát – távoleső lakóhelyük miatt – a rabszolgakereskedelem válsága még nem érte el, és számukra a hagyományos termelés megvalósításához – a viasz és elefántcsont gyűjtéséhez és a földműveléshez – szükséges olcsó rabszolga-munkaerő e válság következtében szabadult fel. E gazdaságokban és az ún. „termelő afrikai gazdaságok” mindegyikében a rabszolgakiviteli tilalom fellendülést eredményezett. E gazdaságok munkaerőigénye és felszívó képessége némileg csökkentette annak a nagy megrázkódtatásnak a hatásár, amit egy három évszázados gazdasági rend robbanásszerű megszűnése idézett elő.
A rabszolgatömegek XIX. század közepén végbement felhalmozódásáról és az ebből kifejlődött válságnak olyszerű részleges csökkentéséről, mint a rabszolga-munkaerő visszairányítása a belső-afrikai termelő gazdaságokba – tudomásunk szerint egyedül Magyar László közölt tudományosan felhasználható adatokat. Ezen adatok tanulmányozása és analizálása vezetett a rabszolgakereskedelem és a tradicionális afrikai életmód XIX. századi válságának és a válság leküzdésére tett erőfeszítések felismeréséhez!
A fentiekben körvonalazott, de korántsem kimerítően ismertetett válság az európai hatalmak koncentrált afrikai támadását – Afrika gyarmati felosztását – megelőző évtizedekben zúdult a fekete kontinens népeire, abban a történelmi korszakban, amikor erős, központi hatalommal rendelkező államokra lett volna szükség, nem pedig válság sujtotta, morálisan lesüllyedt társadalmakra, amelyek belső problémáikat sem tudták megoldani, nemhogy reményteljes támaszai lehettek volna egy külső támadás akárcsak részleges elhárításának is.
A fentiekben ismertetett válság felismerése – melyről Magyar László nem monografikusan, hanem elszórt és több munkájában is vissza-visszatérő közlésekben tudósít – nemcsak egy rendkívül fontos és mindeddig feldolgozatlan, sőt mondhatni ismeretlen történelmi folyamatot tár elő a nyugat-afrikai népek múltjában, hanem egyben reprezentálja Magyar László megfigyeléseinek és forrásértékű leírásainak rendkívül sokszempontú felhasználhatóságát, és azon módszer eredményességét, mellyel e nagy magyar Afrika-kutató fennmaradt munkáit a modern Afrika tudomány szolgálatába kívánjuk állítani, és e műveket Afrika történelmének legfontosabb forrásai közé bevonni.
