A FORRADALMAK UTÁN
A FORRADALMAK UTÁN
A forradalmak nyilvánvalóan megrázták Marczalit. Mindaz, amiért ténykedett, összeomlott. A Tanácsköztársaság céljaival, konkrét intézkedéseivel természetesen nem érthetett egyet. Katedráját azonban nem hagyta ott, s hajlandó volt arra is, hogy bizonyos szerepet vállaljon. Így elvállalta a felállítandó levéltári tanács elnökségét. Egyébként semmiben nem vett részt, egyetlen dokumentumot ismerünk e korbeli tevékenységéről, egy levelét Lukács Györgyhöz, melyben Heinlein István egyetemi tanár felfüggesztésének visszavonását kéri, tekintve, hogy Heinlein egész vagyonát tudományos munkásságára fordította. A Tanácsköztársaság bukása után azonban ellenfelei kihasználták a lehetőséget, hogy leszámolhassanak vele is.
Ballagi Aladár, aki 1919 őszén rektor lett, évtizedes ellensége volt. Nem érdemes elmerülni a részletekben, a lényeg az, hogy a tudományos téren gyenge vagy annál valamivel jobb ember, aki azonban jelentős politikai karriert futott be, tudományosan, politikailag és emberileg is az ellentéte volt Marczalinak, s számos alkalommal, nyíltan vagy burkoltan, igyekezett kárt okozni neki. Ballagi kulcsszerepet játszott Marczali félreállításában, noha közvetlenül semmiféle szerepet sem vállalt a fegyelmi ügyben. Megtették ezt helyette a szélsőséges antiszemita jobboldal egyetemi képviselői, főleg Tuzson János és az Akadémián Méhely Lajos.
Összefoglalva: Marczalit azzal vádolták, hogy a levéltári tanács elnökségének vállalásával együttműködött a tanácshatalommal, egyeseket arra buzdított, hogy a Vörös Hadseregben küzdjenek az antant seregei ellen, s hogy személyes kapcsolatban volt Kun Bélával. Nem kisebbítjük Marczalit, ha megállapítjuk: a vádak túlnyomó része nem felelt meg a valóságnak, vagy legalábbis nem úgy, amint elhangzott. Kun pl. valóban őt is felkereste egy alkalommal az egyetemen, amikor ott járt, s Marczali őt is „kikérdezte”, mint számos vezető politikust korábban is. Egyedül a levéltári tanács elnöki tisztének vállalása felelt meg a valóságnak teljes mértékben, de ez a szerv gyakorlatilag nem ülésezett a tanácshatalom ideje alatt.
Mind az egyetemen, mind az akadémián fegyelmi eljárás indult ellene. Az egyetemen nem mondották ki „bűnösségét” (bár Tuzson intenciójára az ügyészség is vizsgálatot folytatott ellene), de előbb szabadságolták, majd 1923 őszén nyugdíjazták. Az Akadémián az ügyét tárgyaló bizottság „sajnálkozását” fejezte ki magatartása felett, ami azonban nem vont maga után fegyelmi büntetést vagy törlést. Tuzson, Méhely és Ballagi tehát nem érték el teljesen céljukat, de gyakorlatilag kiiktatták Marczalit az egyetemről.
A félreállítás, nyugdíjazás nyilván fájdalmasan érintette a még ereje teljében levő tudóst, de nem csupán egyéni sérelmei állították szembe az 1919 után kibontakozó új irányzatokkal a hazai történetírásban. Marczali legjobb tanítványai, Szekfű és Hóman álltak az élén annak a szellemtörténeti irányzatnak, amelyik mindinkább divatba jött, eluralkodott a tudományos fórumokon, s amelyik – mint láttuk: indokolatlanul – őt is azok közé sorolta, akik a pozitivizmus „hibájába” estek. Mint Ranke, a szellemtörténeti iskola képviselői esetében is a nézetek különbsége határolta el Marczalit saját tanítványaitól. S valami más is: Marczali az egész 1919 utáni fejlődést a magyar történetírásban reakciósnak tartotta (ez nem feltétlenül következik a történelem szellemtörténeti felfogásából). S amikor nézetcinek 1927-ben a Revue Historique hasábjain adott hangot, ezzel a lépéssel a fejére vonta az egész korabeli történettudomány vezetőinek haragját.
Maga Hóman lépett fel ellene a Magyar Szemle hasábjain, aki elismerte ugyan azokat a sérelmeket, amelyek Marczalit érték, de ezzel egyúttal személyes síkra terelte a kritikáját, holott erről egyáltalában nem volt szó.
Marczali 1927 után teljesen visszavonult. Írt ugyan alkalmilag újságokba, egy értekezést is az Akadémiának, s megírta visszaemlékezéseit 1914. előtti tevékenységéről a Nyugat számára, de ezzel végérvényesen lezárult történetírói tevékenysége. Ami még hátra volt, az az egyre keservesebb sorsú öregség. A végkielégítés, amit nyugdíj helyett kért, elfogyott, a gazdasági világválság első éveiben sokszor már a mindennapi is hiányzott. Ekkor tanítványainak egyike, a hadtörténész Tóth Zoltán indított akciót érdekében. Apponyi Albert segítségével elérte, hogy megvegyék könyvtárát (de úgy, hogy haláláig a használatában maradt). Amikor a vételár is elfogyott, Tóth Zoltán és Domanovszky Sándor Hóman Bálint kultuszminiszterhez, a régi tanítványhoz, tanszékén pedig utódához fordult, aki a miniszteri alapból haláláig folyósította számára azt a havi 50 pengőt, amelyet korábban könyvtárának vételáraként kapott. Így ezután legalább közvetlen anyagi szükséget már nem szenvedett. Memóriazavarokkal küszködve, betegen élte utolsó éveit. A betegség egyetlen előnye volt, hogy már nem hatott el tudatáig mindannak elpusztulása, amiért élt és dolgozott. Idejében, 1940. július 23-án hunyt el.
A zsidótörvények hatálya alól az akadémiai tagokat akkor még kivették, így levelezőtagjaként búcsúztatta az Akadémia. Gyászjelentése, az emlékbeszédek azonban tükrözik azt a kort, melyben elhunyt. Elismerték hatalmas munkásságát, egyetemi tanári tevékenységét, de mégis tükröződik a távolságtartás ezekben az írásokban. 1943-nak kellett eljönnie, a fordulatnak a második világháborúban, hogy sírkövének felavatásakor Szekfű teljes mellel kiálljon a történettudós és a professzor mellett a rákoskeresztúri zsidó temetőben tartott, s az Izrealita Magyar Irodalmi Társaság 1943. évi évkönyvében közölt beszédében. Gesztusa önmagáért beszélt. Tóth Zoltán beszéde ugyanott Marczaliról, az emberről szólt, azoknak, akik a 30-as években is mellette álltak.
*
Marczali Henrik korának legnagyobb formátumú történetírója volt. Vitathatatlan tehetsége, kritikai érzéke, óriási szorgalma, jó pedagógiai érzéke külön-külön is az elsők közé emelték volna. Mind ez együttesen, párosulva felkészültségével, a mesterség gyakorlásának akkor legkorszerűbb eszközeivel és azzal, hogy a magyar történelem minden korszakáról volt maradandó mondanivalója, még a korszak igazán nagy formátumú történetírói egyéniségei sorából is kiemeli, és a rangsor élére helyezi. Munkásságában tükröződik az egész korszak, melyben működött.
Életútja, munkásságának megtörése annak a liberális generációnak a sorsát is jelképezi, amelyiknek tagja volt. Ennek a reformkori magyar liberalizmus legnemesebb hagyományait képviselő politikusok által támogatott, jól képezett, a magyar tudományos életet megújító tudósnemzedéknek a legtöbb tagja megismerte 1919 után mindannak a felbomlását, bukását vagy elkorcsosulását, amire életét tette, aminek munkásságát szentelte. Simonyi Zsigmond még 1919-ben belehalt abba a hajszába, amit az egyetemen és az Akadémián ellene is indítottak. Alexander Bernát külföldön maradt. Pikler Gyula és hozzá némileg hasonló módon Marczali is itthon került belső emigrációba. Kármán Mór vagy Goldziher Ignác munkássága derékba tört. A sort folytathatnánk. Angyal Dávid hatása pl. mind kisebb térre szorult, s hasonló lett a sorsa Beöthy Zsoltnak is.
Marczali pályája tehát korántsem egyedi. Hosszú élete csupán erős megvilágításba helyezte – talán neki is, számunkra azonban mindenképpen – életének tanulságait. Ami maradandónak bizonyult munkásságából, azt munkái őrzik, s azok a tanítványai, akik a maguk korában hozzá hasonló lelkesedéssel igyekeztek továbbfejleszteni a tőle tanult kutatói módszereket, az összehasonlítás eszközeit. S a történész feltétlen hitét a tényekben.
