AZ ŐSTÖRTÉNET BÚVÁRA
AZ ŐSTÖRTÉNET BÚVÁRA
A tanulmányutakról visszatért fiatal tudós harmincéves korában akadémiai levelező tag lett, 1891-ben a helsinki Finnugor Társaság választotta meg külső tagjának, 1892-ben pedig alelnökének a Magyar Néprajzi Társaság. Az lett volna természetes, ha valamelyik egyetemen folytathatja tudományos – és megkezdheti oktató munkáját. Erre azonban – az akkori magyar felsőoktatás nem nagy dicsőségére – sohasem került sor. Sokrétű munkássága miatt azonban minden – az obi-ugor nyelvekkel, őstörténettel, turkológiával, iranisztikával és néprajzzal foglalkozó kutató – többé-kevésbé az ő tanítványa is. Votják, vogul és oszét szöveggyűjteményeit, votják szótárát minden szakember ma is felhasználja. Az indo-iráni, török, kaukázusi érintkezésekről, az őshazáról szóló dolgozataival lehet, sőt kell is helyenként vitatkozni, de figyelmen kívül nem hagyhatja egyetlen szakember sem, aki ad önmagára valamit.
Valamiből pedig meg kellett élnie az elismert és még sok tennivaló előtt álló tudósnak nagy tanulmányútjai után, hiszen nyolc esztendővel azelőtt végezte el az egyetemet, a következő években pedig állás nélkül alkalmi támogatásokból készült föl távoli útjaira vagy éppen úton volt. Mivel sem középiskolában, sem egyetemen nem sikerült elhelyezkednie, nem utasította vissza a budapesti zsidó hitközség tanfelügyelői állását, amelyet Goldziher Ignác, a kitűnő orientalista tudós ajánlott fel számára. Kételyeire válaszolva felsőbb hatóságai biztosították, hogy nem fogják akadályozni tudományos munkájában. Feladata a zsidó felekezeti iskolák, valamint a zsidó vallásoktatás felügyelete volt. Tudományos munkája tehát nem kapcsolódott a megélhetését biztosító állásához.
Nem vesztette el azonban kapcsolatait szaktudományával. Egy részt az akadémiai ülések biztosították személyes érintkezését a nyelvész, néprajzos és orientalista tudós társaival, másrészt szerkesztői tevékenysége szinte pótolta a tőle megtagadott tanszéket. 1894–98 egyedül, majd 1898–1910 között Sebestyén Gyulával szerkesztette az Ethnographia c. néprajzi folyóiratot. 1900-tól pedig Kunos Ignáccal, 1922-től kezdve F. Takács Zoltánnal és Teleki Pállal együtt a Keleti Szemlét is. Természetes, hogy elsősorban e folyóiratokban teszi közzé tanulmányait, de végig hűséges marad a Magyar Nyelvőrhöz, ahol első cikke megjelent. Nagyobb tanulmányait a Nyelvtudományi Közleményekben közlik. Kisebb számban a következő bel- és külföldi folyóiratokban találjuk még cikkeit, tanulmányait, jelentéseit, megemlékezéseit és bírálatait: Akadémiai Értesítő, Budapesti Szemle, Die Donauländer, Egyetemes Philologiai Közlöny, Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn, Finnischugrische Forschungen, Kőrösi Csoma-Archivum, Magyar Kritika, Ungarische Rundschau.
Már akadémiai székfoglalójában (Budapesti Szemle 71. [1892]) sürgette Munkácsi a további helyszíni anyaggyűjtést a finnugor nyelvekből, sürgetett egy finnugor összehasonlító hangtant, alak- és mondattant, valamint hiányolta a finnugor nyelvek összehasonlító etimológiai szótárát, a magyar nyelv etimológiai szótárát, és hangsúlyozta a néprajzi tanulságok hasznosítását a nyelvészetben. Mivel ekkor még Munkácsival együtt számos európai tudós hitt az ural-altaji nyelvrokonságban, így természetesen egy ural-altaji összehasonlító szótárt is megemlít székfoglalójában.
Idestova majdnem kilencven esztendő telt el Munkácsi Bernát székfoglalója óta. Hogy felismerte a legfontosabb teendőket, azt az mutatja, hogy azóta sok minden megvalósult abból, amit célul tűzött ki a finnugor nyelvtudomány számára.
Munkácsi azonban nemcsak programadó nyilatkozatokat tett, hanem a kijelölt teendők közül többnek ő maga vágott neki. A legnehezebbeket választotta.
A múlt század végén még sok finnugor nyelvből nem állt rendelkezésre kellő mennyiségű nyelvi anyag, és a fonetikus följegyzések sem voltak eléggé megbízhatók. Módszertani szempontból azonban jó úton indult meg Munkácsi, mikor megsejtette, hogy közelebb juthatunk az alapnyelv hangrendszeréhez, ha először az időben hozzánk közelebb eső részrendszereket tisztázzuk. A magyar magánhangzók történetéhez c. hosszabb tanulmányában úttörő munkát végzett. (Nyelvtudományi Közlemények 25. (1895.])
Észrevette, hogy a vogul nyelvjárásokban szabályos megfeleléseket találunk az egyes nyelvjárások közt. Ugyanez a helyzet az akkor ismert északi és déli osztják nyelvjárásokkal is. Ha tehát a két obiugor nyelv magánhangzóit veti össze az ember a magyaréval az azonos eredetű szavak alapján, akkor kirajzolódik majd előttünk a közös ugor alapnyelv hangtana, amelyből a magyar hangrendszer is kifejlődött, és amely egyben összekötő láncszem az ugor nyelvek és a finnugor alapnyelv magánhangzói között.
Bár az akkori feltételek még nem értek meg az ilyen szintézisre, több értékes eredménye ma is érvényes, például az, hogy a magyar nyelvterület nagyobb részén meglevő nyílt e (jeges, kezet) és zárt ë (nëgyed, vërës) közti különbség visszavezethető az ugor korig, mert a magyar nyílt e-nek és zárt ë-nek más-más megfelelése van az obi-ugor (vogul és osztják) nyelvekben.
Azt is tudta, hogy egy magyar etimológiai szótár készítéséhez nemcsak az ősi szókészletet kell tisztázni, hanem – minél távolabbra visszahatolva a történelembe – ki kell deríteni a magyar nyelv érintkezéseit más nyelvekkel. A jövevényszó-kutatás annál több nehézségbe ütközik, minél régibb időkre nyúlik vissza, hiszen a nyelv emléktelen korokból sem az átadó, sem az átvevő nyelv hangállapotáról, sem pedig a vizsgált szavak pontos jelentéséről nem lehet a kutatónak biztos fogódzója.
Helyes érzékkel vette észre, hogy a műveltségszavak csoportjainak tanulmányozása nagyban hozzájárulna a magyar ősműveltség képének kialakításához. Saját maga egyik kutatási céljául tűzi ki tehát a magyar műveltségszók összehasonlító vizsgálatát és a rokon vagy a magyarsággal történeti érintkezésben állott népek összehasonlító néprajzának tanulmányozását.
Az első ilyen komplex tanulmánya 1893-ból A magyar népies halászat műnyelve. (Ethnographia 4.) A magyar halászat módját, eszközeit és szaknyelvét Herman Ottó dolgozta fel kitűnő könyvében. Munkácsinak még friss emlékei voltak a vogul halászatról, és feltűnt neki a sok egyezés és hasonlóság a kettő között. Így kimutatja, hogy a vizi élet műszavainak alapja már az ugor népek szétválása előtt megvolt. A rekesztőhalászat valamint a kezdetlegesebb hálófajták megléte a nevek alapján a legősibb korokból igazolható. A tökéletesebb hálófajták, a fejlettebb szigonyok és horgok szintén nagyon régiek ugyan, de egy valamivel későbbi idegen műveltség hatását tükrözik.
Már ebben a tanulmányban beleütközik ősi, történelem előtti rejtélyes kapcsolatokba a finnugor és indoeurópai növény- és állatnevekben. Ebből tehát az következik, hogy már a finnugor alapnyelv korában kellett érintkeznie ennek a társadalomnak az indoeurópai nyelveket beszélő közösség valamely ágával.
A magyar fémnevek őstörténeti vallomásai c. tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy a réz még a finnugor alapnyelv idején került őseinkhez iráni közvetítéssel, a többi fémet a finnugorság nyugati ága a germánok, a keleti ága az irániak révén ismerte meg, a magyar-török érintkezés pedig sokkal későbbi. Ez a ma már közhelynek hangzó megállapítás az urál-altaji nyelvrokonság „uralma” idején azért volt eretnek tanítás, mert a tudósok jelentékeny része úgy vélte akkor, hogy az iráni elemek a török útján kerültek a magyar nyelvbe.
Ilyen előtanulmányok alapján határozta el magát az ősi korban végbement érintkezések és kapcsolatok felderítésére, a nyelvi érintkezések nyomainak vizsgálata alapján a magyarság és a finnugorság őstörténetének megvilágítására.
Abból kiindulva, hogy a finnugorságnak – majd abból kiszakadva a magyarságnak – hosszú ideig az árják (indo-irániak) és a kaukázusi népek közti területen kellett élniük, megkísérelte az eddigi próbálkozások (Kalmár, Beregszászi, Klaproth, Jerney, Mátyás, Thomsen stb.) kritikai megrostálásával a magyar (finnugor) szókincsben kimutatni e kapcsolatok nyomait. Tisztában volt a feladat nehézségével és buktatóival. Annyiból is merész volt vállalkozása, hogy nem volt igazi szakember az indo-europeisztikának sem az indológiai, sem az iranisztikai ágában, a kaukázusi nyelvek egy részében pedig csak Erckert nyelvészetileg kétes értékű könyvére támaszkodott, és e nyelvek másik csoportjára használhatta csak a megbízhatóbb Uslar-Schiefner-féle nyelvleírásokat és szójegyzékeket. A „kaukázusi” különben is inkább földrajzi, mint nyelvészeti fogalom, mert a Kaukázusban laknak iráni (oszét), török (azerbeidzsáni), örmény nyelvű népcsoportok, valamint számos indoeurópai, de egymással semmiféle rokonságban sem álló nyelvek is. A kaukázusi nyelvek közül Munkácsi korában viszonylag kevésnek volt még korszerű, megbízható szótára.
Az Árja és kaukázusi elemek a finn–magyar nyelvekben. I. (Magyar szójegyzék s bevezetésül: a kérdés története. Bp., 1901.) c. hatalmas, 680 lapnyi könyvének előszavában bátran feltárja kétségeit, nehézségeit, de ugyanakkor a feladat fontosságára is utal: „Műveltségszavaink eredetének vizsgálata vezetett hat évvel ezelőtt arra a meglepő észleletre, hogy nyelvünk jövevényelemeinek eddig ismert legrégibb rétegén, a törökön túl is vannak külső ethnikai érintkezések folytán keletkezett rétegek, még pedig az árja (indo-iráni) és kaukázusi nyelvek köréből való származás kétségtelen bizonyságaival. Rendkívül fontosnak mutatkozott előttem e tény nemcsak nyelvészetünk, hanem a magyar őstörténet szempontjából is, s még inkább fokozta érdeklődésemet iránta az a tapasztalat, hogy az árja és kaukázusi nyelvek hatása közösnek igazolható ősi elemekben kiterjed a finn–magyar* nyelvek egész vonalára, sőt ezentúl még a szamojédségre, tehát e nyelvek életének legtávolabbi korszakában kezdődik. A tárgy irodalmának tanulmánya csakhamar fölvilágosított arról is, hogy nézetemmel – mely nálunk pár évvel ezelőtt csaknem oly képtelenségnek tetszett, mint akár a héber–magyar nyelvrokonság eszméje – éppenséggel nem állok egyedül; hanem hogy azt bár a részletekben eltérő magyarázatokkal s alap-felfogással mintegy másfél század óta a bel- és külföldi tudósoknak szakadatlan sora hirdeti…” (III. 1.)
Budenz ugor elnevezésével és az akkor már terjedő finnugor műszóval szemben Munkácsi következetesen finn–magyarnak nevezi nyelvcsaládunkat.
Később így folytatja „Aki rendkívüli messzeségnek homályos légkörében föltetsző jelenségeket igyekszik megállapítani, el lehet rá készülve, hogy megfigyeléseinek nem minden részletét fogja helyesnek elismerni az utána jövő, kedvezőbb viszonyok közt eszközölt vizsgálat. Vajmi jól tudom vállalkozásom merészségét magam is, midőn e műben szerény erőmmel egy oly problémának tisztázását jelöltem ki feladatul, mely nehezen belátható történetelőtti korokra vonatkozva már sok gondolkodó elmét kifárasztott s igen lehetőnek tartom, hogy idevonatkozó nézeteimnek tetemes része fog áldozatul esni a kritika, talán első sorban a magam kritikája irtó műveletének.” (V. 1.)
A mű bevezetésében írja: „A tudományszakok története gyakran mutatja, hogy vannak viszontagságos sorsú kérdések és igazságok, melyeknek kisebb-nagyobb tárgyköre hosszú időkön, esetleg századokon át foglalkoztatta különösebb eredmény nélkül a kutató elméket, alapja volt a legképtelenebb félreértéseknek s elkeseredett kritikai küzdelmeknek elannyira, hogy ezek következtében problémája már-már végképp leszorultnak tetszett a komoly vizsgálódás teréről: midőn valamely merőben más szempontból kiindult búvárlat rájött váratlanul a rejtelem nyitjára, fölfedezte kapcsolatait s a tökéletesebb eszközökkel most újra megkísérlett nyomozás soha nem remélt nagybecsű kincseket hozott fölszínre az eddigelé értéktelennek képzelt területen. Ilyenek összehasonlító nyelvtudományunk terén az árja és kaukázusi nyelvekkel való érintkezés kérdései. Ki hitte volna, hogy azon csaknem megsemmisítő ítéletek után, melyekkel Jerney és Hunfalvy Pál az ide vonatkozó munkálatokat sújtották, még vissza kelljen térnünk a bennük foglalt tévelygésekhez, sőt elismeréssel lesz kötelességünk kiemelni, hogy számos és nagy hibáik közepett vannak maradandó becsű megfigyelések is?! Valóban a győzedelmes irány tudományos vitákban sem oszt mindig föltétlen igazságot a legyőzött részére; az önmérséklés hiánya gyakran rombolja le itt is a gyöngébb ellenfél álláspontjában az értékes elemet együtt az értéktelennel. Nagy kárára nyelvtudományunk és őstörténetünk fejlődésének ez történt az árja és kaukázusi nyelvrokonság téves eszméi ellen vívott harczokban is, melyekben az érdemes úttörők a szükséges határon túlterjedt buzgalommal kiirtották a gyommal együtt a hasznos plántát s nem méltatták figyelemre, hogy a leczáfolt fejtegetésekben voltak mégis félre nem ismerhető, biztos tények, elfogadható tételek, melyek ép úgy megérdemelték volna szakértői gondozásukat, mint később a török–magyar nyelvrokonság hibás tanítása kapcsán fölhozott helyes és helytelen adatok.” (1–2.)
A két kötetre tervezett munkáról Simonyi Zsigmond írta meg az első bírálatot (Magyar Nyelvőr 31. [1902.]): „Mindig örömmel üdvözölhetjük, valahányszor Munkácsi Bernátnak egy-egy új munkája lát napvilágot, mert mind valamennyi összehasonlító nyelvészetünknek s egyúttal a magyar nyelv tudományának jelentékeny megtermékenyítését és gyarapodását jelzi…
Az egyes kérdések tisztázásának legnagyobb nehézsége abban állott, hogy az illető szóalakok csak nagyjából egyeznek az idézhető iráni vagy kaukázusi alakokkal, úgy hogy csak gyanítani lehet a kapcsolatot, de módszeresen bizonyítani egyelőre nem lehet, mert annak a számos nyelvnek, mely itt tekintetbe jöhet, csak hiányosan ismerjük a szókincsét, sőt egyik-másik hangmegfelelés ismeretlen vagy kihalt nyelvjárásokra mutat. Azért a közölt egyeztetésekben rendkívül sok kérdés és kétség maradt: ezeknek egy részét a további kutatás bizonyára meg fogja oldani…, egy más része valószínűleg tarthatatlannak fog bizonyulni vagy legalább örökre megoldhatatlannak” (32–33.). Az egyeztetések közül nyolcvanon felülit lehetségesnek tart, de rámutat számos nyilvánvaló tévedésére, túlságosan merész egyeztetésére. Ismertetését így fejezi be: „Még számos kifogást lehet és fognak tenni M. könyve ellen, de azért bizonyos, hogy nagyon sok becses anyagot hordott össze, sok érdekes kérdést pendített meg s a magyar szófejtés tudományának nagy szolgálatot tett.” (39).
Simonyi nem tévedett. H. Schuchardt, a századforduló kitűnő kaukazologusa, elismerő szavakkal nyilatkozik Munkácsi merész kísérletéről, amellyel egy inkább megsejtett, mint átgondolt terület mélyére hatolt. És noha az ősi kapcsolatok tényét jogos határozottsággal hirdeti, a részletekben szerényen óvatos. Schuchardt azonban Munkácsi számos hibáját is szóvá teszi. (Vö. Nyelvtudományi Közlemények 33. [1903.] 95–102.)
Asbóth Oszkár, a szlavisztika akkori tanára a budapesti egyetemen egy rövid, gúnyos kis cikk után (Magyar Nyelvőr 32. 35–43.) egy 120 lapnyi (!) öt folytatásban megjelent (Nyelvtudományi Közlemények 33–35. [1903–0,5.]) bírálatában kíméletlenül ízekre szedi Munkácsi könyvét, szemére veti tévedéseit, az indoiráni és a kaukázusi nyelvek hiányos ismeretét. A számos elmarasztalás mellett egyetlen elismerő szava sem marad a nagy kísérletre – igaz, hogy a kevéssé támadható szócikkekkel nem is foglalkozik.
Munkácsit az egyoldalú bírálat annyira elkeserítette, hogy lemondott a válaszról, valamint arról is, hogy az eredetileg tervezett második kötetet megjelentesse. Ez utóbbi tartalmazta volna a magyar tagot nem tartalmazó árja-kaukázusi jövevényszavakat az uráli nyelvekben.
Hogy azért ez az elmarasztalt mű alapjában mégsem volt hiábavaló fáradozás, és hogy számos tévedése ellenére rátapintott lényeges kérdésekre, azt az Árja és kaukázusi elemek… kései utóélete is bizonyítja. Nincs olyan nagyobb magyar etimológiai szótári vállalkozás vagy szókincstanulmány, amely ne venné figyelembe.
Egyik egyetemi tankönyvében (A magyar szókincs eredete. 2. kiadás: 1958.) Bárczi Géza a magyar nyelv iráni jövevényszavait főképp Munkácsi említett műve alapján tárgyalja, és szól ugyancsak Munkácsi – és Asbóth – nyomán a kaukázusi jövevényszavak lehetőségéről. Egyelőre nyílt kérdésnek tartja, alaposabb vizsgálat nélkül a kaukázusi eredetűnek tartott szavaink még ismeretlen eredetűeknek számítanak. Sokszor hivatkozik Munkácsi 1901-ben megjelent művére a befejezetlenül maradt Gombocz Zoltán–Melich János-féle Magyar Etymologiai Szótár (1914–44.), Bárczi Géza Szófejtő Szótára (1941) a Benkő Loránd szerkesztésében készült A Magyar Nyelv Történeti-Etimológiai Szótára (1967–76.) és A Magyar Szókincs Finnugor Elemei (főszerkesztő: Lakó György, szerkesztők: Rédei Károly és K. Sal Éva, 1967–78.). A két utóbbi munka alapján az Árja és kaukázusi elemek… mintegy 12%-a bizonyult jónak, valószínűnek vagy esetleg számba jöhetőnek.
Iranisztikai munkájának jelentőségét talán azon lehet leginkább lemérni, hogy a késő utókor hogyan értékeli, milyen jelentőséget tulajdonít ez irányú tevékenységének. Csak két jelentős mai tudós értékelését ismertetem röviden: Harmatta Jánosét és Aulis Jokiét. Harmatta János – az indoeurópai nyelvészetnek főleg az iráni ágával foglalkozó, nemzetközileg is elismert tudósa – Munkácsi születésének századik évfordulójára írta meg Munkácsi Bernát, mint a finnugor–iráni kapcsolatok kutatója c. megemlékezését (A Magyar Tudományos Akadémia nyelv- és irodalomtudományi osztályának közleményei 16. [1960.] 392–397.). Harmatta megemlíti, hogy nálunk a múlt század második felében az indoeurópai (árja) rokonságot hirdető Mátyás Flórián elméletét jogosan cáfoló Hunfalvy Pál lesújtó bírálata után hosszú ideig senki sem mert az iráni–finnugor kapcsolatokkal foglalkozni Magyarországon, noha külföldön egyre inkább tért hódított az a felismerés, hogy egy ősi iráni hatás a finnugor nyelvekben – különösen azok keleti ágában – vitathatatlan. Különösen Tomaschek műve után (Die goten in Taurien) már kevesen merték kétségbe vonni ezt a hatást.
Nálunk évtizedekkel a Mátyás–Hunfalvy vita után Munkácsi nyúlt hozzá először ehhez a kényes kérdéshez. Harmatta elismeri, hogy az Árja és kaukázusi elemek… módszerei nem voltak elég korszerűek, de akkor még nem jelentek meg a finnugrisztikában azok az alapvető munkák, amelyek az alapnyelv mással- és magánhangzó-rendszerét és annak megfeleléseit a finnugor nyelvekben megnyugtatóan tisztázták volna. Másrészt a számba vehető iráni nyelvekből (szkíta, szarmata, alán) alig volt akkor megbízható fogózó a kutató számára; így az úttörő hálátlan feladatát kellett vállalnia.
„… igen meggyőző és részben még ma is helytálló érveléssel mutatott rá… arra, hogy a magyar nyelv iráni jövevényszavainak egy jelentős csoportja egy, az oszéttól eltérő alán nyelvjárásból került át a magyarba.
Így Munkácsinak legalábbis egy iráni jövevényszócsoport közvetlen forrását sikerült nyelvészeti és történeti szempontból nagy valószínűséggel meghatároznia. Ennél lényegesen előbbre máig sem jutott a kutatás, pedig azóta több fontos munka foglalkozott a finnugor nyelvek iráni jövevényszavainak kérdésével (Jacobsohn, Sköld)…
Munkácsi az Árja és kaukázusi elemek… hibáit és hiányosságait későbbi tanulmányaiban számos esetben maga igyekezett kijavítani és pótolni, és életének későbbi szakaszában egyre inkább elmélyült az iráni-finnugor kapcsolatok szempontjából egyik legfontosabb iráni nyelvnek, az oszétnak a tanulmányozásában.” (Harmatta: i. m. 394–395)
Iranische Lehnwörter in den obugrischen Sprachen (Bp., 1972.) c. tanulmányában Korenchy Éva rámutat Munkácsi jelentőségére az obiugor nyelveket ért hatások kutatásában (25–26.). Elismerően nyilatkozik Munkácsi óvatosságáról abban a tekintetben, hogy az iráni hatások különböző néptörzsek útján és különböző időkben érhették a finnugor nyelveket. A 44 irániból származtatott obi-ugor jövevényszócikk közül az utalások szerint 39-ben már Munkácsi is jelezte az átvétel lehetőségét, vagy az Árja és kaukázusi elemekben, vagy egy más tanulmányában.
Uralier und Indogermanen (Mémoires de la Société Finno-Ougriennes 151. [1973.] c. munkájában (72–84.) Aulis Joki finn tudós egy egész fejezetet szentel Munkácsi iranisztikai munkásságának. Megállapítja, hogy az Árja és kaukázusi elemek… sohasem kapott elismerő fogadtatást, mert a szerző inkább kimeríthetetlen ötletgazdagságára támaszkodott munkájában, mint a szigorú kritikára. De még ma is sok érdekeset és figyelemreméltót kínál ez a mű nem is szólva arról a nagy hatásról, amelyet a finnugor nyelvek jövevényszókutatására tett. A kaukázusi nyelvekkel való ősi érintkezést nem sikerült ugyan Munkácsinak bebizonyítania a finnugor alapnyelvre vonatkozóan, de későbbi érintkezések elvben lehetségesek (78.).
Munkácsi a korábbi kemény bírálatok hatására maga is rájött, hogy a szintézist a kellő előtanulmányok és a különböző korú rétegek szétválasztása nélkül korai volt megírnia.
Sok kutatómunka alapján arra az eredményre jut, hogy a magyar nép külön életének kezdetén elfoglalt lakóföldjét a Kaukázustól északra kell keresnünk a Volga, Terek és Kuban folyók között. Tőlük keletre helyezkedhettek el a török–mongol törzsek. Itt érhették mindkét népcsoportot délről főleg az árja, a magyarság őseit pedig még kaukázusi hatások. Szerinte az V. század körül jelenhettek meg a Kaukázustól északra a török ogur-bolgárok. Ezeknek nem közvetlen utódai a mai csuvasok. Az ogur-bolgárok egyik törzse, az onogurok hatása alatt vált a magyarság harcias állattartó néppé, de földműveléssel is kezdett foglalkozni. Egyik csoportjuk a VII. században baskir-földre költözött, és ezeknek utódaival találkozott a XIII. században Julianus barát.
Az ősi jövevényszavak után kutatva még az asszír-babilóniai hatások föltevéséig is eljut. (Magyar Nyelvőr 41.)
Szenvedéllyel keresi az ősmagyar vagy a messzi múltba visszamenve az ugor, finnugor és uráli kor népének érintkezéseit más népekkel, és ha képzelőereje néhányszor túlzásba is ragadja, megsejtett kapcsolatokat kellő számú biztos egyeztetés nélkül is bizonyítottnak vesz, sohasem fogad el megalapozatlan és dilettáns ősrokonsági vagy őshazaelméleteket. Így mikor Fiók Károly az indo-iráni érintkezések valószínűsége miatt az „ugor-árja őshazát” a Jaxartes partjaira helyezi, Munkácsi megmagyarázza, hogy az érintkezésből származó néhány tucat szóegyezés még nem jelent nyelvrokonságot, és hogy az indo-iráni jövevényszavakat kaphatták az ugor nyelvek a szkítáktól vagy a szarmatáktól.
Ugyanúgy, mikor az Akadémia fölkérte, hogy ismertesse Somogyi Ede Szumirok és magyarok (Bp., 1903.) c. könyvét, Munkácsi nem tartotta tudományos bírálatra alkalmasnak. (Akadémiai Értesítő 15. [1904.]) Magáról a sumer-magyar nyelvrokonításról is elítélően nyilatkozott. (Ethnographia 15. [1904.]) Komoróczy Géza, a magyarországi sumerológia mai egyetlen tudományos művelője így nyilatkozik Munkácsiról ebben a vonatkozásban: „Munkácsi Bernát illetékessége és szakértelme vitán felül áll. A finnugor nyelvtudomány e – minden hibája mellett is – nagy egyénisége több tanulmányában maga is foglalkozott a finnugor vagy urál-altaji nyelvek esetleges mezopotámiai (akkád) jövevényszavainak kérdésével. A kor színvonalán valószínűsíteni tudott nem egy akkád-finnugor szóegyeztetést; az általa összegyűjtött érdekes anyag, természetesen, ma már kritikai felülvizsgálatra szorul, mint egyébként a kor ókori keleti tárgyú tudományosságának minden terméke, kivétel nélkül. Mindenesetre Munkácsi szóegyeztetéseit, legyenek olyanok, amilyenek, a módszer tisztasága jellemezte: ő jövevényszavakat vizsgált, s nem a nyelvrokonság délibábja után futott. A »sumer-magyarológus«-ok munkáira írt bírálataiban éppen a rokonítás módszertani megalapozatlanságát, a nyelvészeti műveletlenséget támadta… A nyelvtudományi kutatás napjainkban egyre határozottabban felismeri Munkácsi kutatásainak maradandó jelentőségét, s ez utólag is növeli a sumer-magyarológia elleni élesen elutasító bírálatának súlyát.” (Sumer és magyar? 1976. 21–22.)
Munkácsi Bernát az árja, kaukázusi és asszír-babiloniai kulturális hatások nyelvi emlékeinek kutatása mellett sohasem hanyagolta el a honfoglalás előtti magyarságot ért legerősebb nyelvi hatás, a törökséggel való érintkezés kutatását.
Már diákkorában megtanulta a török nyelv alapjait, fiatal egyetemi hallgatóként pedig Vámbéryhoz járt török órákra. Alig 22 éves korában részt vesz az „ugor–török háború” vitáiban mestere, Budenz oldalán. De tanulmányútjainak befejezése és Budenz halála után Vámbéry új, módosított elmélettel állt elő a magyarság török eredetének bizonyítására A magyarság keletkezése és gyarapodása (1895) c. művében. Vámbéryval való újabb vitájában tovább mélyítette turkológiai ismereteit, és erről számos értékes tanulmánya tanúskodik az Ethnographia, a Keleti Szemle és a Magyar Nyelvőr hasábjaim.
K. Palló Margit (Az MTA I. Oszt. Közl. 16. [1960.] 397–402.) azt emeli ki Munkácsi turkológiai munkásságában, hogy a hangtani megfelelések mellett pompás érzékkel tapintott rá a művelődéstörténeti tanulságokra is. Már csángó, votják és vogul tanulmányútjain tanulmányozta e nyelvek, nyelvjárások jövevényszavait is. Ezenkívül bámulatos találékonysággal alkalmazza a néprajzi, mitológiai és művelődési szempontokat. Így például dió szavunkról megállapítja, hogy honfoglalás előtti – hasonlóan az alma, körte, szőlő és gyümölcs nevéhez –, mert nem szláv vagy német eredetű. Az uráli őshazában még nem ismerhettük, ott nem honos és a legtöbb finnugor nyelvben nincs is rá szó. Több kísérlet után talál egy régi török jayak alakot, amely valóban megfelel hangtani szemponból a magyar dió kikövetkeztetett régebbi alakjának. Jóval Munkácsi halála után erősítette meg más adatokkal is az etimológiát Ligeti Lajos. (Nyelvtudományi Közlemények 48: 242.)
A már említett A magyar népies halászat műnyelve c. dolgozatában is számos szempontot figyelembe véve bontogatja szét a halászat ősi finnugor, török, majd későbbi szláv eredetű elemeit.
Sokoldalú nyelvi ismereteit is gyümölcsözően használja fel a magyar nyelv török eredetű jövevényszavainak kiderítésében. Így vályú szavunknak is akkor és onnan kellett átkerülnie nyelvünkbe, amikor és ahonnan a bika, ökör, tulok, tinó, borjú és kecske is átkerült, vagyis valamelyik török nyelvből a honfoglalás előtt. A legközelebbi megfelelőjét a szónak egy cseremisz nyelvjárásban találja meg, amelyről igazolható a csuvasból való átvétel.
A magyar nyelvet ért török hatás három időbeli rétegét már első nagyobb turkológiai cikkében (Magyar Nyelvőr 11.) úgy állapítja meg, ahogy ma is valljuk: 1. a honfoglalás előtti, 2. besenyő–kun, 3. oszmán–török. Az első réteg ún. csuvasos jövevényszavainak ismérveit szintén ő foglalta először össze (Nyelvőr 16.), és megállapításainak nagy része még ma is helytálló. Nyelvészeti eredményeit felhasználta őstörténeti kutatásaiban is. Gombocz híres munkája: Die bulgarisch-türkische Lehnwörter in der Ungarischen Sprache (Helsinki, 1912.) aligha jöhetett volna létre Budenz és Munkácsi előtanulmányai nélkül.
Munkácsi két szempontból vitte előre jelentősen a magyar turkológiát. Egyrészt számos tanulmányában a bolgár-török kérdésre terelte a kutatók figyelmét. Másrészt alaposan tanulmányozta – a kérdés szempontjából különösen fontos csuvas és mongol nyelvet, és számos etimológiával gazdagította a Budenztól összegyűjtött régi török jövevényszavak jegyzékét a magyar nyelvben. Ugyanakkor bírálja is Munkácsi időnként túlságosan messzire kalandozó fantáziáját, helyenként nagyon merész etimológiai ötleteit.
E nagy összefoglalás után is folytatta Munkácsi még egy negyedszázadig régi török jövevényszavainkkal foglalkozó tanulmányait. Eredményeinek egy nem is csekély része napjainkban is megállja a helyét. Közben a világ turkológiai kutatásai is fejlődtek, számos – eddig ismeretlen – forrás is előkerült, a módszerek finomodtak. Munkácsi élénk figyelemmel kísérte a turkológia fejlődését, és erről időnként magyar folyóiratokban is beszámolt.
Kezdetben még csuvas jellegűnek tartott minden honfoglalás előtti török jövevényszót a magyarban, de későbbi kutatásai meggyőzték arról, hogy a „népek országútján” elhelyezkedő magyarságot nyelvi szempontból is különböző, többféle török hatás érte.
A török kapcsolatok nyomozása vezette rá a székely írás és a moldvai csángók eredetének kutatására. Weigand és Babinger megállapításai nyomán Munkácsi úgy véli századunk elején, hogy a csángók elszékelyesedett kunok, és mivel a székely rovásírás ótörök jellegű, ez is a kunok útján jutott el a székelyekhez.
Őstörténeti kutatásaiban az árja (iráni) és kaukázusi elemek mellett turkológiai eredményeit is felhasználja. Az ugorságból kiszakadt magyarság egyik legősibb lakóföldjét és etnikai fejlődésének kezdeteit a Kaukázustól északra elterülő mezőségeken kell szerinte keresni a Volga, Terek és Kuban folyók környékén, sőt keletebbre is, a kirgiz pusztaságon, ahol már altaji népekkel is érintkezhetett. Itt, ezen a fában és vízben bővelkedő területen került Munkácsi szerint a magyarság árja és kaukázusi nyelvek hatása alá. A földművelés elemi ismeretéhez a nyelvrokonaitól már elvált magyarság ugyancsak az iráni (árja) nyelvű népek hatására jutott. A török ogur–bolgárok az V. sz. körül jelentek meg a Kaukázustól északra, tőlük valók legrégibb török jövevényszavaink. Ennek az óbolgár nyelvnek nem közvetlen folytatója a csuvas, mint ahogy az alán sem azonos az oszét nyelvvel. Így tehát a bolgárok onogur törzsének hatása alatt vált a magyarság harcias néppé, de a földműveléssel is ebben az időben kezdett foglalkozni. Velük egybeolvadva és meggyarapodva rajokat bocsátottak ki magukból, és a VII. században egy ilyen kirajzással került az onogurokkal keveredett magyarság egy része Baskíriába. Ezekkel találkozott a XIII. században Julianus barát.
Az árja, kaukázusi és török nyelvi hatások mellett nem hanyagolta el az ezeknél fiatalabb – de még honfoglalás előtti – szláv hatások kutatását sem.
Már a török jövevényszavakkal kapcsolatban emlegettem Munkácsi vonzódását a néprajz és a művelődéstörténet iránt. Mint a Magyar Néprajzi Társaság alelnöke és az Ethnographia folyóirat szerkesztője „hivatalból” is foglalkozott összehasonlító néprajzi tanulmányokkal. Mint nyelvész gazdag votják és vogul nyelvi anyagot gyűjtött. Ez a nyelvi anyag azonban óhatatlanul népköltészet és néprajz volt, megértéséhez tehát alaposan meg kellett ismerkednie a szokásokkal és a hitvilággal is. Az említett finnugor népek Munkácsi ottjártakor ugyan névleg keresztények voltak, de szinte egész népköltészetük egykori pogány mitológiájukra épül. Érthető, hogy mivel nyelvileg is a legrégebbi korok érdekelték Munkácsit, a néprajznak is azokhoz az ágaihoz vonzódik leginkább, amelyekből azt remélhette, hogy segítséget nyújtanak majd az ősi magyar hitélet rejtelmeinek földerítésében. A Vogul Népköltési Gyűjtemény pótkötetei az I. és II. részhez a vogul mitológia máig is leggazdagabb forrásai. Munkácsi nemcsak saját megfigyeléseit közli, hanem feldolgozza valamennyi ismert elődjének anyagát.
Mint ahogyan a magyar nyelv szókincsében is a legősibb finnugor és ugor elemek mellett foglalkozott legrégibb – főleg honfoglalás előtti – jövevényszavainkkal, a néprajzban, a szokásokban és a hitvilágban is nemcsak a finnugor vagy ugor, hanem az iráni és régi török eredetű elemeket is vizsgálja. Hasonlóságot fedez föl a vogul medveeskü és a régi magyar farkaseskü emlékei közt. Talál rokon vonásokat a vogul és bizonyos magyar világteremtési mondák között is. Vizsgálja a nászadomány és a nőrablás emlékeit és nyomait. Meglepő a villám közös magyar–vogul „isten-nyila” neve. Aligha lehet véletlen. Vizsgálja a török és mongol mondák, temetési szokások magyarral egyező vonásait. A Kaukázustól északra érhette Munkácsi szerint az ott lakó népeket időnként még asszír-babiloniai, sőt egy-egy egyiptomi művelődési hullám is.
Külön kell megemlékeznünk Munkácsi szerepéről a Keleti Szemle c. folyóirattal kapcsolatban. Mikor a Magyar Néprajzi Társaság kibővítette addigi működési körét uráli és altaji (az akkori tudományos felfogás szerint urál-altaji) népek néprajzának tanulmányozásával, megalakul a társaság Keleti Szakosztálya. Ennek folyóirata lett 1900-tól kezdve Munkácsi Bernát és Kunos Ignác szerkesztésében a Keleti Szemle. Magyar címe ellenére nemzetközi folyóirat volt, és a cikkek csekély kivétellel németül jelentek meg benne, akárcsak folytatásában, a Kőrösi Csoma Archivumban. A Keleti Szemle 1904-ben a Nemzetközi Közép- és Keletázsiai Társaság Magyar Bizottságának lesz hivatalos folyóirata. A folyóiratot az első világháborúban megszűnt Ázsiai Társaság helyett a Kőrösi Csoma Társaság Közép- és Keleteurópai Bizottsága veszi át. Ekkor Munkácsi mellett F. Takács Zoltán és Teleki Pál van a szerkesztő bizottságban.
Ez az elsősorban németül megjelenő folyóirat közvetítette a nagyvilág felé a magyar orientalisztika eredményeit, másrészt a szakma legjobb külföldi képviselői e folyóirat hasábjain jelentették meg számos fontos tanulmányukat és anyagközlésüket.
Munkácsi a folyóirat szerkesztője, de egyben az Ázsiai Bizottságnak titkára is volt. Így ő, aki két igen jelentős tanulmányutat tett meg a votjákok és a vogulok közt, lelkesen támogatta a Bizottság ösztöndíjasait: Baráthosi Balogh Benedek északkelet-európai, észak- és keletázsiai néprajzi, Melich János bulgáriai régészeti, Mészáros Gyula csuvasföldi és kisázsiai, Németh Gyula kaukázusi és csuvasföldi, Prinz Gyula és Sebők Imre közép-ázsiai néprajzi, Pröhle Vilmos két kaukázusi és Fokos Dávid két zürjénföldi nyelvészeti tanulmányútját. E tanulmányutak célja nyelvi, néprajzi, régészeti anyaggyűjtés volt, és igen jelentős mértékben gyarapították ismereteinket. Munkácsi azonban nemcsak a tanulmányutak lebonyolításában segítette a fiatalabb tudósokat, hanem több tanulmányút egyenest az ő buzdítására jött létre. Gazdag tapasztalatait megosztotta az útra készülőkkel, munkájukhoz még levélben is adott tanácsokat. Fokos Dávid megemlékezik arról (Magyar Nyelvőr 59: 55.). hogy őt Zürjénföldön a helynevek minél teljesebb összegyűjtésére ösztönözte.
