TÁRSADALOMNÉPRAJZ
TÁRSADALOMNÉPRAJZ
Ortutay az irodalom és Tömörkény, illetve a falukutatás és a szociográfia felől közeledett a néprajzhoz, s kezdettől élesen bírálta annak beszűkült, a szociális kérdések iránt érzéketlen szemléletét. Az 1933–1937 között kiadott néprajzi szintézis első köteteiről például így írt A magyar falukutatás új útjai c. cikkében: „A magyarság néprajza […] szintén nemegyszer beleesik az egysíkúság, egyszempontúság bűnébe. Így az első kötetben Bátky Zsigmond ír a magyar parasztság táplálkozásáról. Természetes, hogy néprajzi szempontból elsődlegesen az ősi ételféléknek, főzőedényeknek, ősi tűzkészítésnek, tűzhelyformáknak a szerepe fontos. De nem hisszük, hogy a magyar parasztság táplálkozásának problémáit jól értelmezzük, ha nem vesszük tekintetbe a leíró, tárgymorfológiai szempontokon kívül még a szociológiai szempontokat, amelyek ez esetben szinte lényegesebbek az előbbieknél. Enélkül az egész probléma mozdulatlan, élettelen leírássá változik, a maga sokrétű, mozgalmas történeti, társadalmi, földrajzi szerepe helyett.” (Vigilia 1935. 115.)
Magyarország felfedezése című írásában megfogalmazta, hogy „a kutató nem előkelő angol utazó, aki kedvtelve figyeli a tájak lusta hullámzását, s akkor távozik, ha kedve tartja”. A hűvös távolságtartás, szenvtelen megfigyelés Ortutay számára teljességgel elfogadhatatlan magatartás. „A falu nem irodalom, s még kevésbé viseletek, fejfaformák, tűzhelytípusok buzgó leírásából összerakható kép” – írja ugyanott 1936-ban. Ez a később is sokszor visszatérő gondolata ott volt már Tömörkényről írott doktori értekezésében. Az író parasztlátását ekképpen jellemezte: „…az egyetlen a kor népies – nemzeti iskolájában, a magyar Heimatkunst alkotásai között, amely a népet nemcsak a tréfák, színes ruhák, a népies műdalok felől kívánta megközelíteni, hanem igyekezett ezt az organikus népi kultúrát a maga teljes egészében, legmélyebb lelki aspirációival, szomorú társadalmi helyzetével, népi különösségével együtt ábrázolni.” (1934. 79–80.)
A népi társadalom újszerű megközelítését ígéri első munkáinak egyike, A szerelem Ajakon a házaséletig (Szeged, 1935). Ennek alcíme – A magyar parasztság szerelmi élete. Kritikai és módszertani vizsgálódás – csak fokozza a mű iránti érdeklődést. Dolgozatában a két nembéli ifjúság ismerkedésének alkalmait (társasmunkák, fonó, kaláka), párválasztási szokásait, lakodalmi szertartásait ismerteti, de tartózkodik a szexuális élet intimitásainak felvetésétől. Enélkül is lényegesen túllépett az addig szokásos néprajzi deskripción. Ortutay ezt a tanulmányát még ezzel együtt is a leíró néprajz csődjeként értékelte, s egyidejűleg, ugyanabban a különnyomatban kiadta a dolgozatról szóló kemény önkritikáját is. Ebben a bírálatban jegyzi meg, hogy a néprajzi szempontok önmagukban nem elégségesek a népi kultúra értelmezéséhez. Az ajaki lakodalom leírásában például szerepet kellett volna kapniok szociológiai szempontoknak is. „A népi kultúra mai kutatói – írja –, akik nem elégednek meg a szokásos ténycsoportok egyszempontú leírásával, értelmezésével, hanem a szokások benső összeszövődöttségét, a népi kultúra immanens szellemét kutatják, ezt a bonyolult összefüggésrendszert, melynek tagjai összefüggésükből ki sem szakíthatók naiv erőszakosság nélkül, ezek a kutatók valóban bizonyos lemondó elégületlenséggel, elkedvetlenedéssel olvashatták az ajaki nép szerelmi életéről, lakodalmas szokásairól szóló tanulmányt.”
1935-ben A magyar falukutatás új útjai c. dolgozatában azt fejtegeti, hogy a falukutatás nem elégedhet meg a részletek leírásával. Az „egészet” kell megragadnia „a maga életes valóságában, szerkezeti-részeinek, funkcióinak összefüggéseiben”. Azaz a strukturális és a funkcionális megközelítés egységét hirdeti. A falusi társadalom kutatója akkor végez helyes és igaz munkát, „ha a falu bonyolult függvényrendszerének összes független változóit és valamennyi kikutatható függő változóit megismeri és egymással való viszonylataiban ábrázolja”.
Bodrogi Tibor joggal állapította meg, hogy Ortutay az 1930-as évek derekán az akkoriban kibontakozó nagy etnológiai-antropológiai irányzatok eszmekörében mozgott. Egyes téziseinek megfogalmazásában a maga módján – teóriáját más feltételek között élő társadalomra alapozva – megelőzte a két jelentős rendszeralkotót, a funkcionalista B. Malinowskit és a strukturalista A. Radcliffe-Brownt.
Meg is haladta őket, amennyiben a valósággal ellentétesnek tekintette a paraszti társadalom statikus leírását, pillanatnyi állapotrajzát. Ortutay a szinkrón szemlélettel szemben a diakrón, történeti látásmód és elemzés szükségét hangoztatta.
Társadalomnéprajzi felfogásának több forrásvidéke volt. Az egyik Tömörkény és Móra, a parasztokkal foglalkozó szépirodalom. A másik forrás Tessedik, Berzeviczky és Berzsenyi művei, a magyar parasztok állapotát jobbító szándékkal ábrázoló régi irodalom. Szorosabban vett szaktudományi hatást gyakoroltak rá egyes német (Max Weber) és amerikai faluszociológiai munkák (Sorokin, Zimmermann), illetve a román Gusti faluszociológiai iskolája. Sokat tanult fiatal szegedi társaitól, Erdeitől, Reitzertől, s a kibontakozó falukutatás jeleseitől. Ortutay azonban senkit sem másolt, a társadalomkutatás önálló, eredeti egyénisége volt.
1940–41-ben a bukovinai székelyek áttelepítése láttán felismerte a népcsoportok migrációjának néprajzi jelentőségét, az akkulturáció megfigyelésének páratlan alkalmát. Emlékiratban figyelmeztette a soha vissza nem térő lehetőségre a Magyarságtudományi Intézet vezetőségét, s tartalmas kutatási programot vázolt fel. Ő maga el is utazott a bácskai székely telepek megtekintésére, de a háború éveiben elmélyült kutatást nem valósíthatott meg. Hamarosan fenyegetett helyzetbe került a bácskai székelység és a programadó Ortutay is. Kutatási tervezete azonban a háború befejezése után időszerűbb lett, mint valaha. Nagyarányú belső vándorlás indult meg a fronttal és a földosztással, ami folytatódott a lakosságcserékkel, hazai németek és szlovákok távozásával, felvidéki és erdélyi, vajdasági magyarok migrációjával. Ezért tartotta 1947-ben akadémiai székfoglalóját A magyar belső vándorlás és a néprajzi kutatás címen. Ebben az előadásban leszögezte: „A magyar etnikum jellegváltozása az a leglényegesebb, legmélyebb probléma, a végső kérdés, ami néprajzost érdekelhet, amire a vándorlási problémák kapcsán feleletet is remélhet.” A kutatómunka megszervezését előbb kezdte, s 1946 második felében a Néprajzi Múzeum, a Néptudományi Intézet és az egyetemi tanszékek munkatársainak részvételével elkezdődött a helyszíni adatgyűjtés. Főként a Tolna és Baranya megyébe került bukovinai székely és moldvai csángó csoportok között, szórványosabban a Buda környékén megtelepült székelyek és felvidéki magyarok között gyűjtöttek. Sajnos a Néptudományi Intézet megszüntetése 1949-ben ennek a munkának is kényszerűen véget vetett, de a publikált és kéziratban maradt néprajzi dokumentáció így is igen jelentőssé vált. Legtöbb eredményt a Bukovinából származó székelyek néphagyományainak rögzítésében, elemzésében érték el az Ortutay vezetésével dolgozó etnográfusok és folkloristák.
Ortutay 1949-ben A magyar néprajztudomány elvi kérdéseiről tartott emlékezetes előadásában nyomatékkal hívta fel a néprajzkutatók figyelmét a paraszti társadalom tagoltságára, a rétegződés belső összefüggéseire és feszültségeire, a társadalomnéprajzi kutatások fejlesztésének, a néprajzi látásmód megváltoztatásának szükségességére.
Számos önkritikus észrevételt követően éles hangon bírálta Fél Edit A magyar népi társadalom életének kutatása címen 1948-ban kiadott tanulmányát. Hangvételétől és egy-egy kihegyezett megfogalmazástól eltekintve helytálló, szakmailag megalapozott kritikát mondott. Például teljes joggal kifogásolta Erdei Ferenc, Kiss Lajos és a harmincas évek magyar falukutató irodalmának mellőzését, Tessedik és Berzeviczy említés nélkül hagyását, Durkheim, Lévy-Bruhl, az amerikai rural-szociológia, s nem utolsósorban a marxizmus klasszikusainak kihagyását. A magyar társadalomnéprajz feladatait, tájékozódási pontjait illetően máig érvényes, megszívlelendő útmutatást adott ebben az előadásban. (Vö. Ethnographia 1949. 8–10.)
Ortutay azonban nemcsak a falut látta. Az 1950-es években Ő kezdeményezte hazánkban a magyar munkásosztály életmódjának, szellemi kultúrájának, költészetének néprajzi vizsgálatát. A munkásosztály népköltészete címen 1955-ben cikket közölt, amelyben cseh és szovjet néprajzi eredmények, s magyar kutatási előzmények ismertetése mellett beszámolt az itthon folyó munkákról, előkészületben levő művekről is. (Vö. Írók, népek, századok. 1960. 379–386.)
Az 1960-as években sürgette a kollektivizálás nyomán gyorsan változó falusi életmód vizsgálatát. Ragaszkodott ahhoz, hogy az akadémiai kutatócsoport évkönyvének címében szerepeljen a „népi társadalom” megjelölés. Végül említeni kell azt is, hogy ezen a kutatóhelyen létrehozta a társadalomnéprajz tematikáját vizsgáló tudományos osztályt, e kutatási ág hazánkban első szervezeti bázisát.
