A TANÁRI HIVATÁS MAGASLATÁN
A TANÁRI HIVATÁS MAGASLATÁN
1. Pais Dezső pályakezdéséről szólva már utaltunk arra, hogy tanári habitusa, készültsége milyen gyökerekből táplálkozott. Most fordítsuk figyelmünket arra, hogyan nyilvánult meg pedagógiai vénája, készültsége később, egyetemi működésében, a pedagógiai gyakorlatnak a tudománnyal a középiskolai tevékenységnél már jobban, szervesebben összefonódó színterén.
Egyetemi működése a Pázmány-egyetem tanárképző szervezetébe való kinevezésével, már 1924-ben megkezdődött, de a tudományos képzésben való hatékonyabb oktató-nevelő részvétele 1933-ban, Eötvös-kollégiumi tanári beosztásában indult el, majd 1937-ben, a Pázmány-egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelvtudományi Intézetébe (Tanszékére) elnyert professzori kinevezésével teljesedett ki. És nem szűnt meg 1959-ben bekövetkezett nyugdíjba vonulása után sem, hiszen egyfelől elsősorban a speciális szakmai felkészítés keretében tovább folytatta egyetemi oktató munkáját, másfelől környezetében továbbra is benne élő, arra ható tudósi, tanári, emberi habitusával, magatartásával, eleven, személyes példájával haláláig folyamatosan szolgálta hivatását.
Szorosabban vett oktatói működésének hármas színtere: az előadás, a szeminárium és a vizsgáztatás külön jellegzetességekkel határozható meg, mégis a didaktika-pedagógia általa működtetett folyamatának szervesen összefüggő egységét alkotja.
Egyetemi előadásainak anyagát szinte kizárólag saját kutatásainak eredményei tették ki: mondandóját vagy már megjelent közleményeinek egyes részleteiből, nemegyszer mozaikkockáiból ötvözte össze, vagy éppen azt a problémakört tárta hallgatósága elé, melyen éppen dolgozott, amelynek publikációvá formálására anyagát éppen gyűjtötte, rendezte, fogalmazta. Következésképpen cikkstílusú tudományos értekezéseket, írásműveket elevenített élőszóvá, felolvasássá, közbe-közbe fűzve egy-egy segítő, eligazító megjegyzést, és szemléltetésül a táblára írogatva adatokat, forrásokat, nyelvészeti jeleket. Az anekdota szerint a szövegben a központozás írásjeleit is diktálta, sőt megtörtént, hogy hátrafordult, és a pontot, vesszőt stb. a táblára írva is szemléltette. Akár így volt, akár nem, legendásan egyéni előadói stílusára, filosz félszegségére, különc precízségére a történet mindenesetre rávall. Igaz, hogy előadásai ily módon nemigen tettek ki nagyobb tematikai távlatú, kerekebb egészeket, mégis megvolt a maguk átgondolt célja és jelentősége. Nem csupán az, hogy jól lehetett belőlük jegyzetet készíteni és vizsgázni, hanem főként az, hogy beavattak a kutató munka részleteibe, bepillantást engedtek az alkotó tudósnak anyagával való bánásába és küzdelmébe, a tudományt mintegy behozták az előadóterembe, s tudományos gondolkodásra, problémamérlegelésre neveltek, alkotókészségek kifejlődését ösztönözték.
Szemináriumai lényegében ugyanilyen jelleggel folytak, annyi különbséggel, hogy ott tágabb tere nyílott az eszmecserének, az egyes nyelvészeti kérdésekbe a hallgatóság közvetlenebb bevonásának, az alkotó tudományos munkára való gyakorlati rávezetésnek, a kutatási kellékek alkalmazása érvényesítésének, a mesterségbeli fogások bemutatásának. Egy-egy tudományos részproblémát szinte együtt dolgozott ki vagy élt át kifejtésében újra hallgatóival, lépésről lépésre vezetve őket az anyaggal való bánnitudásban. A Pais-szeminárium pompás felkészítő iskola volt elsősorban azok számára, akik tudományos pályára készültek vagy legalábbis magukban alkotó ambíciókat hordoztak. De jó alapozásnak bizonyult természetesen a tudós tanár habitusának formálására is.
Tanári munkájának legigazibb, legjellemzőbb és számára alighanem a legkedvesebb terrénuma a vizsgáztatás volt. A vizsganapokon valósággal kivirult, a sok munkájára tett szokásos panaszait itt a látható legnagyobb örömben, megelégedettségben mondogatta el. A vizsga nála két okból tartott viszonylag hosszú ideig. Egyrészt azért, mert rettentően élvezte, és nagyon sajnálta abbahagyni, másrészt azért, mert ő legalább annyit beszélt, mint a hallgató, s a felvetett kérdéseket mintegy közösen tárgyalták meg. Vizsgáztatását Eötvös-kollégiumi hagyománnyal tréfásan „fejtapogatás”-nak nevezte, s a felvetett témát valóban minden lehető oldalról végigszondázta. A szó valóságos értelmében kollokvium volt ez, ahol végeredményben nem is lehetett nem tudni, mert Pais tanár úr a legtudatlanabbat is végtelen türelemmel rávezette a helyes feleletekre, a vizsga közben megtanítva az anyagot. Így aztán volt ok arra, hogy sorozatban sok jó jegyet adjon, hiszen a közösen elhangzottak végeredményben szépen kiadták az elvárható feleletet. De a lényeg: a hallgató a szóban levő anyagrésznek a tudásával hagyta el szobáját.
Az átlaghallgató Pais professzor személyét és oktató tevékenységét legtöbbnyire mint különös, érdekes jelenséget szemlélte, és inkább kívülről, messzebről értékelte, óráit azonban nem föltétlenül látogatta, legföljebb a nála sikeresen letett vizsgának tulajdonított átlagon felüli sikerértéket. Mindig volt azonban körülötte egy hallgatói mag, amely rendszeresen látogatta előadásait; örömmel járt szemináriumaira, és kitüntető lehetőségnek tekintette a vele töltött vizsgaalkalmakat. E hallgatók megérezték és közvetlenebbül megtapasztalták benne hallatlan ifjúságszeretetét, a tudomány iránti rajongását, ismeretátadási igyekezetét, a hagyományok iránti tiszteletét, embertársi megbecsülésre, áldozatvállalásra, munkaerkölcsre nevelő pedagógiai szándékait, és természetesen átvették tőle az anyanyelv szeretetét, mélyebb megismerési, gondosabb ápolási vágyát. Ezekből a hallgatókból került ki nemzedékek egymást követő, váltó sorában egy tágabb tanári kör, amely saját gyakorlatában is sok mindent igyekezett megvalósítani a kapott szakmai-pedagógiai örökségből, és az egyetemi évek után is visszajárogatott Tosu tanár úrhoz, akár tanácsért, akár csak a személyes tisztelgés kedvéért. És ezekből került ki egy szűkebb, szorosabb értelemben véve is szakmai tanítványi kör, amely magáénak vallotta és továbbvinni igyekezett nyelvi felfogását, nyelvtudományi szemléletét a tudomány és a felsőoktatás különböző intézményeiben.
A szakmai ügyekben hozzá fordulóknak segítséget, tanácsot adni mindig kész volt, de a hozzá beosztottakat, beleértve aspiránsait is, tudományos munkájukban különösebben nem irányította vagy ellenőrizte. Ahogy hangoztatta is: hagyta őket dolgozni. Az volt az elve, hogy akit a tudomány terén vezérelni kell, akinek témákat kell adni, akit noszogatni kell, az nem való kutatónak.
Tanítványnevelő, szakmai-pedagógiai iskolát teremtő tudósi-tanári személyiségével és tevékenységével hatása alá vont olyanokat is, akik a szó szoros értelmében nem voltak tanítványai, de eszmeileg azoknak tartották magukat. A tudományos minősítési rendszer bevezetése után kitüntetésszámba ment aspiránsának lenni, és szakmai rangot jelentett, ha valaki tanítványának vallhatta magát. A tanítványai részéről felé áradó megbecsülés, szeretet haláláig elkísérte, s hűséges barátai között tanítványainak legtöbbje akkor is kitartott mellette, amikor szerepe a tudományos közéletben csökkent, és nyílt vagy leplezett ellenfelei megszaporodtak. Ez az őt sokak által övező és végigkísérő ragaszkodás, tisztelet volt – emberi jótulajdonságain, személyi varázsán túlmenően, illetőleg azzal együtt – tanári-nevelői tevékenysége hatékonyságának, sikerességének legfényesebb elismerése.
2. Annak ellenére, hogy Eötvös-kollégiumi tanári, majd Pázmány-egyetemi professzori működése előtt, 1924 és 1933 között a budapesti tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán kifejezetten a tanárjelöltek gyakorlati vonatkozású szakmai-pedagógiai felkészítése volt a hivatali feladatköre, és azt a tőle megszokott hallatlan pontossággal, lelkiismeretességgel látta el, kifejezetten pedagógiával szakmai-szakirodalmi szinten nemigen foglalkozott. E szakirodalmi tartózkodás oka egyfelől az lehetett, hogy Pais a pedagógiát elsősorban gyakorlati működésként szemlélte és kezelte, másfelől az, hogy szakmai gondolatvilágát a tőle annyira kedvelt és oly eredményesen művelt pedagógiai gyakorlat mellett is kezdetektől fogva az egzaktabb tudomány kötötte le, a cikkíró tevékenységet csak ezen a síkon tudta elképzelni. Persze ennek ellenére folytonosan figyelt az alsóbb fokú oktatási szinteken történésekre, a középiskolai oktatást külön is elismeréssel illette, és a tudós-tanár típusú középiskolai pedagógusok fontosságát minduntalan hangoztatta, érvényesülésüket az itt működő tanítványainak figyelemmel kísérésén túl is minden rendelkezésre álló módon segítette. Sőt nemegyszer expressis verbis hangoztatta, hogy ő maga tulajdonképpen az egyetemi katedrán is megmaradt középiskolai tanárnak; pl.: „És mindenesetre azóta is, hogy a magyar nyelvészet egyetemi tanára lettem, elsősorban középiskolai tanárnak, az ifjú nemzedék nevelőjének tartom magam. És ezt nem most mondom először. Szoktam mondogatni az egyetemen is.” (Nyelvtantanításunk helyzete és feladatai. Bp., 1953. 129.)
Felsőoktatási kérdésekhez – inkább a nyelvtudományi képzés szempontjából – némelykor hozzászólt (pl. FelsSz. 3: 107–9). Egyetemi szinten is óvott a sablontól, a tudományos igényesség mércéjének leszállításától, a tananyag kompendiumokba sűrítésétől. A tudományról vallott felfogását az oktatásra is átvitte: „A szellemi mozgás szabadságára már az iskolában, mert hiszen jövendő munkájuk eredményessége érdekében éppen szellemi mozgékonyságra kell nevelnünk őket” (Nyelvtantanításunk… 130).
Mindezt felmérve aligha tévedünk, ha azt mondjuk, a magyar pedagógia történetében Pais Dezső egész tanári felfogása és működése különleges figyelemre tarthat számot, és az utókor emlékezetében mint korának nagy nevelő egyénisége marad meg.
