A TUDOMÁNYOS KÖZÉLET SODRÁBAN
A TUDOMÁNYOS KÖZÉLET SODRÁBAN
1. Pais Dezső tudományos munkásságának addigi eredményeit 1930-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választással ismerték el. Bár már hosszú és eredményes tanári – közte tudományközeli, egyetemi és Eötvös-kollégiumi – gyakorlat állt mögötte, a nyelvtudományban pedig elismert szakmai tekintéllyé emelkedett – központi orgánumának, a Magyar Nyelvnek is társszerkesztője volt –, az akkori kormányzat megint csak késlekedett egyetemi tanári kinevezésével is. A Gombocz Zoltán halálával (1935) megüresedett katedrát csak nem kevés huzavona után, ellenzésektől is kísérve foglalhatta el (1937-ben). Az akkori magyar nyelvtudomány egyik központi helyére kerülve azonban helyzete hamar megszilárdult, egyetemi tanárságának már korai szakaszában a Bölcsészettudományi Kar legtekintélyesebb professzorai közé emelkedett. 1941-ben az Akadémia rendes tagjává választotta.
A világháborús években idejét elsősorban egyetemi munkája és akadémiai feladatai kötötték le. 1943-ban az Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának elnökévé választották, s ezt a tisztét 1949-ig, az Akadémia újjászervezéséig nagy ügybuzgalommal töltötte be. Egyetemi tanárságát a háború után is zökkenőmentesen folytatta, s az újjászervezett Akadémiának is tagja maradt.
Az 1949. évi politikai fordulat egyetemi kihatása és a nyelvtudományban a marrizmus előretörése Pais Dezső szakmai közéleti szerepét, súlyát is háttérbe szorította. Az a felfogása is, hogy semmiféle hatalom előtt sohasem hajbókolt, a „nem haladó” tudósok és professzorok közé való hallgatólagos beosztásának a nem éppen kedvező perspektíváit nyitotta meg számára.
Sztálin nyelvtudományi cikkeinek megjelenése és ezek tudománypolitikai következményei – a hazai nyelvtudomány egészére kiható fellélegzéssel együtt – Paisnak a kedvezőtlen politikai-tudománypolitikai helyzetét is gyökeresen megfordították. A megelőző körülményekből és a nyelvtudományban elfoglalt helyzetéből magától értetődően adódik, hogy Pais nem fukarkodott a sztálini megnyilatkozások dicséretével, illetőleg élen járt a marrizmus bukásán való örvendezésben. De ki nem vett részt ekkor – ilyen vagy olyan okokból – a Sztálin nyelvészeti vonatkozású írásai iránt ma már túlhajtottnak, szinte humorosnak tekinthető lelkendezésben? A Pravda-cikkek megjelenése után szinte azonnal reagált rájuk (MNy. 46: 193–5), de azután is több megnyilatkozásban, tudományos közéleti szereplésben igyekezett a fordulatot a nyelvtudomány fellendítésének javára kiaknázni (l. pl.: AkÉrt. 58: 374–83; MNY 42: 113–24; I. OK. 1: 31–7, 4: 17–31; AkÉrt. 60: 15–6).
Ebben az időben tudománypolitikai befolyása határozottan megnövekedett, s ezt mind az Egyetemen, mind az Akadémián jórészt érvényesíteni is tudta, annak ellenére, hogy a politikai hatalommal kapcsolatos fenntartásait nem adta fel, és a kor egyes tudománypolitikai hatalmi tényezőivel való kemény hadakozásait sem mérsékelte. Az új helyzetbe való illeszkedését bizonyos mértékben könnyítette számára, hogy ő a szocialista tudomány- és oktatáspolitika érdemeit a tudomány és a felsőoktatás anyagi, szervezeti, személyi ellátmányainak emelésében őszintén elismerte, s a nyelvtudomány fellendülési mozzanatait megelégedéssel szemlélte. Működésének e szakaszában mindenesetre elérte, hogy a közben nagyon visszaszorított nyelvészeti oktatómunka az egyetemen megillető helyére kerüljön; az Akadémián pedig mint a Nyelvtudományi Bizottság elnöke is sokféle ügyben érvényesíthette befolyását. Helyzetének megerősödését jelezte, hogy 1952-ben Kossuth-díjjal tüntették ki.
Felsőbb szerveknek a budapesti egyetemi nyelvészeti oktatás helyzetén való további javítási szándékán kívül Pais Dezső növekvő tudományos közéleti befolyásának fékezési törekvése is alighanem szerepet játszott abban, hogy 1952-ben a Debrecenből Budapestre áthelyezett Bárczi Géza vezetésével a Pais-tanszékkel teljesen azonos oktatási profillal egy 2. számú magyar nyelvészeti tanszéket is létrehoztak az Eötvös-egyetem Bölcsészettudományi Karán. Pais és Bárczi régi erős barátságát azonban e helyzet nem bontotta meg, a két professzor, illetőleg a két tanszék mintaszerű békében és együttműködésben látta el tudományos, valamint oktató-nevelői feladatát.
Hogy ezekben az években Pais milyen kivételes szerepre, megbecsülésre emelkedett, arra rámutat hetvenedik születésnapjának széles körű megünneplése, s ide kapcsolódóan a barátai, tisztelői, tanítványai serege által írt impozáns terjedelmű és tartalmú Pais-Emlékkönyv (Bp., 1956. 711 lap). Szakmai pályájának kétségkívül ekkor került a zenitjére.
2. Mivel a tudományon kívül nem politizált, eléggé váratlanul érte, hogy 1956 egyetemi forradalmi eseményei során népszerűsége, nagy emberi-szakmai tekintélye, a magyarság iránti közismert hűsége folytán szabadkozása ellenére a Bölcsészettudományi Kar forradalmi bizottságának elnökévé választották. Rövid ideig tartó tisztét a zilált körülmények közepette is józan visszafogottsággal, humanitással, mérsékletre intéssel, volt ellenfeleit is védve, kímélve látta el. Tekintélye mellett ennek is köszönhetően a visszarendeződés politikai következményei őt közelebbről nem is érintették, de a körülmények alakulásából folyóan egyetemi-akadémiai közéleti súlya visszaesett.
Idős kora nyugdíjba vonulását előbb-utóbb időszerűvé tette volna, de a fokozódó konszolidációból következően remény volt rá, hogy ez méltányos körülmények közepette történik majd. Nem így lett. Egyes ellenfelei láthatóan nem nyugodtak, és annak ellenére, hogy az Egyetem és a Kar akkori vezetése működését tisztességgel tolerálta, felsőbb párt- és kormányzati tényezők nyilvánvaló jóváhagyásával, az 56-os ügyekből is következő helyzeti gyengeségét is kihasználva akciót indítottak ellene. Ennek egyik értelmi szerzője, de mindenesetre legfőbb kivitelezője, Sulán Béla, akkori minisztériumi főosztályvezető – az 50-es évek elején éppen a Pais-tanszék docense s alkalmasint vezetésére is aspirálója – volt, aki 1959 őszén egy Szegedre, egyetemi reformügyek tárgyalásának ürügyén összehívott nyelvészgyűlésen az óvatlan résztvevők legtöbbjének megrökönyödésére Pais Dezső nevét, személyét – tudomány- és oktatáspolitikai tevékenységét elítélve, sőt tudományos és oktatási eredményeit is lekicsinyítve – nyilvánosan meghurcolta, és egyúttal nyugdíjazását is bejelentette.
Barátai, tisztelői annyit tehettek és tettek is, hogy életének e jól érzékelhetően nagy zökkenőjén, a kedves működési helyétől való megfosztás veszélyeztetésében nem hagyták magára. Tanszékén közvetlen környezete továbbra is a régi melegséggel, szeretettel vette körül, oda továbbra is megszokott napi munkáját, kutató búvárkodását, szerkesztői foglalatoskodását, szemináriumi oktató tevékenységét folytatva rendszeresen bejárt, és még hosszú ideig tartó nyugdíjas éveit megszokott helyén, könyvei, iratai között, íróasztala mellett valóban nyugalomban, háborítatlanul töltötte.
3. Nyugdíjba vonulása után is változatlanul részt vett az akadémiai Osztály életében, több bizottság munkájában is közreműködött, egy időben a Helyesírási Bizottságot is vezette. Töretlenül munkálkodott tovább kedvenc folyóiratának a szerkesztésében, s idejét bőven, termékenyen kihasználta az alkotó tudományos munkában, cikkeinek, tanulmányainak írásában.
A hatvanas évek elejétől a nyelvészeti irányzatok körül kibontakozó vitákban már nemigen vett részt, noha nem titkolta, hogy az új, strukturalista szemléletet, módszereket az ő nyelvről, nyelvészetről vallott nézeteivel, hagyományokat őrző felfogásával nem egyezőnek tekinti. A kutatás szabadságáról mindig hangoztatott véleményének megfelelően nem az újtól idegenkedett, inkább egyesek agresszívebb fellépésétől, a korábbi eredményeket tagadó felfogásától viszolygott. Szaktudományát attól mindenesetre féltette, nehogy elszakítsák a történetiségtől, valamint társadalmi kapcsolataitól. „Ha a nyelvet – mondta egy alkalommal – a múlt és a jövő felé lezárt állapotnak és ezen belül változatlan és változhatatlan rendszernek fogjuk fel, azt jelenti, hogy képtelenek vagyunk felfogni a nyelvnek a lényegét, amely a társadalommal való összefüggéséből természetszerűen következik” (I. OK. 18: 136). Az új irányzatok követőinek közleményei előtt persze mindig készséggel megnyitotta folyóiratának hasábjait.
Életének üde színfoltja, felemelő aktusa volt, hogy 1964-ben Zalaegerszeg városa díszpolgárává választotta. A tiszteletére megrendezett ünnepségen részt venni ugyan nem tudott, hiszen akkor már jó ideje nem utazott még igen rövid utakra sem, de a szülővárosától jövő kitüntető figyelemnek kimondhatatlanul örült, és magnetofonszalagról meghatódott visszaemlékezésben köszönte azt meg (l. MNyTK 140 sz. 11–4). Mivel a díszpolgárságot az egyik legrangosabb megye párt- és állami vezetése is melegen támogatta, az eseményt bizonyos mértékben Pais Dezső politikai-közéleti rehabilitációjaként, engeszteléseként is föl lehetett fogni. Kultuszának ápolására a megye és a város halála után is nagy gondot fordított (l. erről még később is): a szülőföld igyekezett elismerni, meghálálni mindazt, amit jeles fia a tudományért általában, a zalai tájat, embereket, hagyományokat megörökítő munkásságában pedig különösen tett.
