A NAGY KÍSÉRLET: SZEMBENÉZÉS A MAGYAR KORSZELLEMMEL
A NAGY KÍSÉRLET: SZEMBENÉZÉS A MAGYAR KORSZELLEMMEL
Ez a három tanulmány a Budapesti Szemlében jelent meg. Gyulai, aki kedvtelve fűzött szerkesztői megjegyzéseket a lapjában kiadott közleményekhez, nem tett alájuk csillagot. Azóta viszont annál többet vitáztak róluk és velük. Nem a Péterfyről szóló dolgozatokban, hanem a három regényírót illetőkben. Igazságtalannak tartják őket. S kétségtelenül azok is. Hanem azért ahhoz nem férhet szó, hogy ezek az esszék a mi értekező prózánk fő büszkeségei közé számítanak még sokáig. Péterfy e három dolgozata mindmáig nem vesztett életszerűségéből. Ezek ugyanis nem a Kemény-, az Eötvös-, a Jókai-névvel egybefűzött problémák gyűjtelékei. Három nagy személyiség, három jellegzetes szemlélet, három pregnáns magatartás titkát, értékét kutatja, hogy általa a magáéval jöjjön tisztába. E tanulmányoknak mindig két hőse van: az egyik ő maga.
Rendszerint elválasztják ezeket színibírálataitól. Pedig elválaszthatatlanul egybetartoznak velük. Igaz, modora nagyrészt más, mint azokban. De mindkét íráscsoporton ugyanegy cél mozog keresztül: a szabadság és törvény – mint levelezésben mondta: – „a freies Dasein és az ehernes Gesetz” viszonyának föltárása és dialektikájának meghatározása a valóságban. S voltaképpen a modorban is csak látszati – a műfajból s nem a szerzői magatartásból következő köztük a különbség. Ott tárgyalótermi helyzetet teremtett, s az ítélettől itt sem retten vissza; ott kíméletlenül fölényes volt, itt fájdalmasan kegyetlen. Indulatosabban ez évtizedekben szóltak nála, Gyulai Vajdáról, Tolnai Aranyról, Vajda Szászról, de oly kegyetlenül, mint ő Eötvösről, főleg pedig Jókairól, alighanem csak Arany László Kossuthról. Az esztétikán át megnyilatkozó igazság és valóság s a hozzájuk tartozó értékes írói-emberi magatartás és szemlélet számonkérése, illetőleg vitázó kifejtése mindenik. Mindhárom regényíró emberi, írói arcképét típussá, a kor jellegzetes típusává teljesíti ki, s úgy, hogy írónak és kritikusnak megmutathassa, miért nem áll regényírásunk a nagy nyugati polgári irodalmak regényének színvonalán.
Mert nem voltak nemzeti illúziói és nemzeti gátlásai sem. Kedvencéről, Kemény Zsigmondról is úgy tudta, hogy „csak bizonyos tekintetben” „állíthatnánk a külföld klasszikusai mellé”. Polémiája elsősorban azonban nem is az íróknak, hanem inkább a közönségnek szólt. Ez ugyanis éppen azokat a magatartás- és szemléletfajtákat méltányolja, amelyek meggátolják, hogy íróink elérjék a követelt szintet, s azokkal közömbös, amelyek utat nyithatnának e szint felé. Ünnepli és olvassa A karthausit, ünnepeli és olvassa Jókait, és süket az értékes Eötvösre, és még sokkal süketebb Keményre. Ez egyik oka hevének a kortársak uralkodó ízlés-, szemlélet- és magatartásfajtáival szemben. „Várjuk azt a regényírót, ki a magyar embernek, a nemzet törekvéseinek, társadalmunk fejlődésének realisztikus mértékét veszi.” Várjuk „a magyar regény »új emberét«”. „Folyton ez a hős bántja képzelmemet; s ezt okozza az olvasó, ha Jókaival szemben tán egyoldalú valék.” Így summázta egyszerű szavakkal tanulmányai sürgős születésének, heves hangnemének és egyoldalú módszerének indokát.
Csakhogy volt-e jogosultsága e többes számnak? Várták-e mások is; s miképp kellett s lehetett a magyar társadalomnak realisztikus mértékét venni?
„A francia naturalizmus bizonyos szempontból éppoly igaz, mint az angol realizmus – így írt a Jókai-esszé bevezetőjében –, ha különböző szemüvegen tekintik is tárgyukat, mindkettő élesen lát; ha különbözőleg ítélnek is, mindkettő éles megfigyelés után ítél. Az emberről különböző eszményt alkot magának mindegyik, de a kritika azért mind a két eszményt igazolja, mert mind a kettő a valóság gyökerén fakad.” A stílus, a módszer, az egyes nemzetek történetének megfelelően lehet sokféle, de értéke mindenkor attól függ, a valóság tövén fakad-e.
Miért forgott eltéphetetlenül folyvást e fogalom körül? Színibírálatai már fölszínre hozták e kérdést, ezek az esszék azonban világosabban felelhetnek rá. Feltűnő, mily hosszan időzött, s mily epésen, ingerülten cáfolta Jókai ama számunkra már csak mulatságos állítását, mely szerint ő realista volna. Feltűnő az is, mennyire nem volt hajlandó „a nagy mesemondó”-féle megokolással feloldozást adni Jókainak. Ő magányos értelmiségi volt; kisember, akit a valóság, a kor társadalma szűkös, lelkét csorbító, kibontakozását akadályozó életkörülményekre ítélt; egy sikkasztó fia, akinek e valóság, e kor társadalmának morálja értelmében egy terhes örökség megalázó bélyegét kellett hordania. „Realisztikus mértékét” kellett tehát e társadalomnak venni, hogy bebizonyosodjék, ez a valóság álvalóság, törvényei áltörvények, ítéletei jogtalanok. Úgy látta, s megírta, e valóság, e morál legfőbb irodalmi igazolója, e társadalom legfőbb megnyugtatója s „realisztikus mértékbe vételének” legfőbb irodalmi akadályozója Jókai. Ez polémiája türelmetlen hangjának, személyes hevének a másik oka.
A valóság alapkategóriája Péterfy számára mégsem a társadalmi, hanem, mint előbb, most is a lélektani, amely a jellemben, az egyéniségben ölt testet, megragadható formát. Értelmezőinek kezdettől föltűnt kitartó érdeklődése a dráma iránt. Igazában azonban nem maga a műfaj foglalkoztatta, hanem a lélekben rejlő drámai elem, a dialektikával mozgást s változást előidéző ellentét. Legkedvesebb magyar könyve, Kemény Zsigmond Gyulai Pál című regénye iránti rokonszenvét is e drámai mozzanattal magyarázta, jóllehet tudta, nem hibátlan mű ez, de „érdekes, mert benne a múlt idők regénye mögött, rejtve, egy mély, modern értelmű dráma játszik”. A regényírótól azt követelte, alakjai változásának, sorsuk beteljesülésének drámájának törvényszerűségét mutassa fel. Enélkül a legjobb írói eszközökkel a leghatalmasabb fantáziával sem lehet teljes értékű alakot, hiteles művet létrehozni. „A költőnek az ördögben is az emberi lélek törvényeit kell keresnie” – hangoztatta Jókaival szemben; s néhány lappal később magát az olvasás indokát is e ponton vélte megtalálni: „Regényolvasás közben – írta – a legkiválóbb élvezetekhez tartozik, ha a véletlen játékában is ott látjuk a szükségszerűséget.” A regény esztétikai értéke annál nagyobb, minél mélyebbről hozza fel, minél intenzívebben rajzolja meg az író a változást mozgató dialektikát. Ez viszont az író egyéniségétől, belső sorsától függ. Aki maga nem vergődött át „az önismeret pokoljárásán”, nem fog megvilágosító értelmű regényt adni. A regény értéke és mélysége egyenes arányban van írója egyéniségének értékével és mélységével. E felfogás az alapja tanulmányai ama sajátos, sokak által hevesen bírált vonásának, hogy a műről s írója egyéniségéről mondott értékítéleteit minduntalan egymásba játszatta. Az önismeret az egyik legdöntőbb értékhatározó az életben, s hogy ki mire vállalkozik, s mit ad ki kezéből, az önismeret, a tudatosultság fokának egyik legbiztosabb mércéje.
E ponton kell Eötvösről és Jókairól vallott nézeteit gondolatmenetünkbe vonnunk.
Két Eötvöst rajzolt, egyiket ellenszenvvel, sőt kicsinyléssel, a másikat tisztelettel, sőt szeretettel. Az egyik A karthausi, az 1514 s A nővérek szerzője; a másik a Reformé és A falu jegyzőjéé. Az egyik gyenge regényíró, a másik kitűnő szatíraíró. Az egyik csak hiszi realistának magát, a másik valóban az. A karthausi Eötvöse a kor egyik legkínzóbb jelenségének, a pesszimizmus születésének és legyőzésének rajzolására vállalkozik, de „csak az érzelgést népszerűsíti”. Nincs az alakoknak, főképp a címadónak dialektikája; az író „képzelmi rendjének egyik bélyegző sajátja, hogy nincs benne ellenállás”, továbbmozgató antitézis: „»kezdő« idealizmus ez”, amely „tagadja az anyagot”, „nem áthatni, hanem megsemmisíteni akarja” azt. A pesszimizmus is, annak feloldása is az író szándékának, nem pedig az alakok belső törvényeinek következménye. Morális megoldást ad az író, ahelyett hogy esztétikait, azaz lélektanít, azaz valóságosat adna. Ezek elmarasztaló ítéletének főbb pontjai. Vélik, ez a szarkasztikus hang régebbi önmagának is szól, a saját lelkében legyőzött karthausinak. A modor éle mégis inkább a kortársak igazságot patetizálással, moralizálással elburkoló ízlésének szól. E rövid szakaszban háromszor tartja szükségesnek gúnnyal kiemelni, „hogy A karthausit a nagyközönség Eötvös művei közül leginkább olvassa, s [Eötvöst] nagyon egyoldalúan ítéli meg.”
De ki ellen van irányozva az 1514 nem kevésbé éles kritikája? Közvetlen politikai okra hivatkozni nem lehet, hiszen rögtön ezután A falu jegyzőjét tíz lapon át magasztalja. Eötvös, úgymond, a lélektani „kompromisszum embere”; kitér e regényében a legnehezebb feladatok elől; sem az egyéni, sem a tömegszenvedély rajzára nem vállalkozik, „a gerjedt arc előtt szemet huny”; „szeret humanizálni”; egyéni pszichológia helyett „általános vonásokról elmélkedik”. „Nem tudja az egyéniséget gyökerén kifejteni, [s] éppoly kevéssé tünteti föl kellően azt az irracionális, mégis ellenállhatatlan hatalmat, mely a tömegeket hajtja, kormányozza.”
Ez a pont rejti Péterfy kritikájának gyökérzetét. A karthausiban az érzelmes polgári moralizálást, itt a retorizáló XVIII. századi racionalizmust vette célba. Különösnek tűnhet ez, hisz egész életén át mély rokonszenvvel tekintett a racionalizmus felé, legfőbb tekintélye mindenkor Goethe volt. Csakhogy ne feledjük, épp e tanulmányában kívánta bizonyítani, a Wahlver-wandschaftent illető szakaszokban, hogy az általa követelt pszichológiai realizmus, racionális pszichológia Goethe művészetének egyenes ági örököse. Eötvös, a „dilettáns filozófus” viszont – ezt fejtegeti – egy oly magatartást testesít meg, amely alapja lehet az utópiáknak, a szocialistáknak is, amely szerint „az állam és társadalom közötti antagonizmus megszűnik, megszűnhetik”, éppen úgy, mint a többi társadalmi ellentét is. Alig egy évtizede a petrolőrök forradalma egy ilyen ellentétet megszüntető társadalom hitével szállt harcba, s a petrolőr az oktalanság szinonimája lett ez évtized polgári értelmiségije számára. A tömegeket átható (részben) irracionális ösztönök „antagonizmusát öröknek”, „a dolog természetében gyökerezőnek” kellett látni, hogy a revolúciós, a szocialisztikus mozgalmakat az értelem nevében lehessen elhárítani. A lélektani igazságot kérte számon Eötvöstől, de tudva vagy öntudatlanul egyúttal a haladás „naiv”, „régimódi” hívőin kívánt ütni, s a modern tömegmozgalmak apostolainak igazságát is semmivé tenni.
A maga társadalma hazugságát ostorozó, a reformer, a politikus Eötvösnek szívét adta, a forradalmat racionálisan érthetőnek állító regényíró Eötvöst, „a dilettáns filozófust” kigúnyolta. Érthető hát, ha a Rerformról s kiteljesült szépirodalmi változatáról, A falu jegyzőjéről „,a reformer Eötvös bibliájáról” valóságos apoteózist mond. Annál is inkább, mert nem mint regényt magasztalja „Eötvös e geniális könyvét”, hanem mint szatírát. Pompásan fejti föl a lélektani folyamatot, miképp született meg „az eredetileg higgadt, érzelmességében is komoly” Eötvösben a szatíraírás kényszere, s még pontosabban azt, mily „gyilkos kegyetlenség” rejlik abban a teljességben, amellyel a könyv leltárba veszi a magyar feudalizmus minden bűnét és ostobaságát. S ha előbb a regényíró Eötvösben személyesítve támadott meg két korabeli magatartást, az érzelmes patetikus moralizálást s a naiv retorikus racionalizmust, most a közéleti Eötvössel támad a korrupt, parlagi, „gyakorlati” politikus típusára, amely még egyre virágzott, amely most az ő korszakában, Tisza Kálmán regnálása alatt virágzott igazán. Tőle szokatlanul, el is hagyja értekező fölényének távolságtartását, s mintegy kiesve hangneméből, egy bekezdésen át a maga kora közírásának és közéletének üres, eszmétlen, öröklött nagyhangúságáról szól, bosszúsan, megvetően.
A falu jegyzőjében teszi azt Eötvös, amire alaptehetsége, faculté maitresse-e kijelölte. Mert regényírónak, az egyének és tömegek lelki folyamatai rajzolójának, lélektani törvényei feltárójának, szerinte, nem született. Eötvösben, a közíróban, a politikusban volt dialektika, Eötvösben, a regényíróban nem volt.
Eötvös művészetét megvédeni Péterfy felfogásával szemben nem feladatunk; elvégezték azt már mások. Csupán értetlenségének műfaji okára kell röviden rámutatnunk. Állapítsuk meg, e lélektani gyengék többnyire valóban jelen vannak Eötvös regényeiben. Csakhogy e lélektani követelmények valóra váltása egyedüli mércéje-e a regénynek? Feltűnő, hogy Péterfy, aki színibírálataiban oly sokat foglalkozott a dráma műfaji változatainak kérdéseivel, itt a műfaji változatok lehetőségéről szinte egyáltalán nem szólt. Úgy kell lenni, a lélektani regényt s a regényt, a maga polgári lélektanát s a lélektant azonosította egymással. Értetlenségének egyik oka ennek a zárt oksági láncú, részben pozitivisztikus lélektani elvnek abszolutizálásában rejlik, bármennyire érzékelte is direkt filozofikus eszmélkedéseiben ennek a pozitivisztikus iránynak túl egyszerűsítő s egyneműsítő problematikusságát.
Jókaival szemben e lélektaniak helyett egy új szempontot, egy súlyos vádat vont érvelésébe. Ennek megértésére nyomatékkal kell figyelnünk a két tanulmány hangnembeli különbségére: a színibírálatok hangja itt tér vissza. Mint ott, ugyanolyan fölényes, csipkelődő, csúfolódó, sőt csúfondáros a modora itt is. Legföljebb némi fojtott indulat s egy csipetnyi keserűség árnyalja sötétebbre tónusát a közönség ellen, mely sehogy sem akar felnőtté válni, s keserűség az íróval szemben, aki nemcsak a maga tehetségét pazarolja felelőtlenül, hanem egyre akadályozza a közönség megérését is. Minduntalan ilyféle, már-már triviális kitérőket enged meg magának: „Kedves kisasszonyaim! Csak olvassák önök Jókai regényeit, ha még azután is migrénről panaszkodnak – igazán gyönge teremtések. Akarják a mintát ismerni, melyen példát vehetnek? Olvassák csak A szerelem bolondjait …Csak arra ügyeljenek, mit beszél a [hős] keresztanyja” – és így tovább, újra meg újra.
S nemcsak a hangnem – a módszer is hasonló drámabírálataiéhoz. Ez a tanulmány látszólag éppen olyan hosszú, mint a Keményről és az Eötvösről szóló. Valójában egy negyede azoknak, mert a többi részt a testben, lélekben, szellemi erőben mindenre alkalmas, mindenre képes képtelen Jókai-hősök fölvonultatása foglalja el. Mintha itt is így szólna a közönséghez: íme, ti lássátok. Egy groteszk előszámlálás, egy szatirikus enumeráció az egész tanulmány, egy fordított Brueghel- vagy Bosch-kép, amelyen nem a torznak, hanem a gyermetegen tökéletesnek tobzódása rémít el bennünket. S a módszer azért közös színibírálataiéval, mert az emelt vád is az. Péterfy nemcsak „a nagy mesemondó” címszava alatt nem volt hajlandó esztétikai föloldozást adni Jókainak, hanem a Jókai tekintetéből felénk néző, kékszemű naivságnak sem hitt; csak a mögüle kicsillanó okos ravaszságot látta vagy akarta látni. „Regényei fejlődését inkább kötetszám szerint mérhetjük, s újabban rendesen a hatodik kötet jelöli a vég kezdetét. Miért nem a harmadik vagy tizenkettedik? – Ki tudja? Valószínűleg, mert hat – több a háromnál; a hetediktől pedig már elijedne az olvasó. Szabad-e itt a gyakorlati emberre is utalnom? A vates mellett egy kissé az augurra, a divatos íróra, aki tudja, hogy hat kötete úgy elkel, mint három? Meg sem közelíteném a dolgot, de maga Jókai jogosít föl rá, midőn például elmeséli nyilvános ülésen a bámuló ellenzéknek: mennyi regényt kell neki évenként megírnia, hogy csak lefizethesse adóját.” Köznapi nyelvre fordítva a vádat –: Jókai kiméri tehetségét, s pénzért méri ki. S pontosan azt adja vevőinek, amit azok legjobban óhajtanak, s amire legkevésbé van szükségük: a nemzeti mákonyt. Alakjai mindent tudók, és „A »homo omnipotens és omnivolens« mögött egy csapásra föltűnik a tipikus magyar ember. Ezzel két dolgot ér el Jókai. Először a pszichológiai lehetetlenségeket elfödi a magyar életből vett tipikus vonások igazságával. Éppen ebből áll elő másodszor az, amit eufemistice alakjai realizmusának lehetne nevezni”. Vagyis, nyersre fordítva ismét a szót, Jókai nemcsak népszerű és kelendő kíván lenni, de minél kisebb munkabefektetéssel kíván népszerű és kelendő lenni. „Különben is, ki oly könnyen ír, mint Jókai! Aki lelkét pihenteti, mikor regényen dolgozik! – kiált föl epésen, majd így folytatja –. Jókait leghamarabb az öreg Dumas-val lehetne összevetni, ki mindenesetre nyugtalanabb volt, ha jó omlette-et kellett készítenie, mint mikor hőseit párbajra bocsátá.”
Ez volna hát szerinte a Jókai-féle híres és hírhedt lélektani hiperbola egyik s igen-igen prózai, közönséges magyarázata. Eötvöst kellő önismerethiányban marasztalta el, Jókait a kellő erkölcsi felelősségérzet hiányában. Tudta, persze, Péterfy, hogy Jókai az ötvenes években hivatást töltött be, s regényköltészetének akkor valóban nemes indokai voltak; ismerte és elismerte művészetének számtalan értékét, főképpen részletértékét. De figyelmét most a kortárs Jókaira, arra a maradi és műveletlen, provinciális és nacionalista kortársi szükségletre és hatásra irányozta, amelyet Jókai kielégített, s amelyet gyakorolt. Ez ismét világosan tanúsítja e tanulmányok velejükben polemikus jellegét. Gondoljuk meg: Jókait, alakjai fogantatásának magyarázatában, gúnnyal, a nemzeti géniusz kifejezőjének mondotta, s néhány esztendő múltán egyik legepésebb, szinte élclapi eszközökkel dolgozó cikkét éppen a „nemzeti géniusz” bajnokai ellen írta. Jókai azt sugallta, aki valóban tehetséges és becsületes, azaz igaz magyar, azelőtt itt minden lehetőség s a nemzet szíve-lelke nyitva áll. Péterfy már tudott valamit erről az igazságról, s ez esszék nyomán még többet megtudott. Az ő s Gyulai Jókai-bírálatának egyik különbsége épp e ponton mutatkozik. Gyulainál, bár vádpontjai sokban egyeztek Péterfyével, a közvetlen politikai meggondolás, a 67-es politika védelme játszotta a főszerepet, adta a fogantatás mozzanatát, Péterfyében viszont, a lélektani megokolás ellenére, a társadalmi: a birtokosi-polgári nemzeti társadalom ítéleteinek, tekintélyének devalválásán munkált, egy vitathatatlanul polgári igény oldaláról.
De bármily éles megvilágításban látta is Jókait és olvasótáborát, két alapvető tényt nem vett észre. Nem látta, hogy Jókai nemcsak kiszolgálta, de szolgálta is olvasóit, pontosabban nem is annyira őket, hanem azokat, akik még alig vagy egyáltalán nem olvastak: a népet. S éppen azzal szolgálta, amit ő, Péterfy oly kicsinylően emlegetett: „a János vitéz realizmusával”. Másrészt nem látta, hogy a szülőok, amely Jókai hiperboláját létrehozta, nem 48, s 48 szülője, hanem 48 bukása. Péterfy 48-at, főleg pedig 49-et ábrándnak, 48-at magát is e hiperbola megnyilatkozásának tekintette. Ugyanaz az evolúciós polgári szemlélet zavarta meg látását e két esetben is, amely Eötvös műveinek kellő méltánylásában is meggátolta.
Keményben találhatott lélektant is, önismeretet is. Mégsem fogadta egészen el. Tanulmányaiban, a kellő esztétikai kritériumok mellé, folyton azt is kérdezte, milyen szerepet tölt be ez s ez a mű írója életében, személyisége formálásában, méltósága fenntartásában. Soha magyar esszéíró nem élte magát ennyire tárgyába, hősébe. Nemegyszer stílusát, szövegét nehéz azétól elválasztani. Egy-egy részletében ugyanaz a belső izzás hevíti, ugyanaz a tompa, telt s komor retorika feszíti, ugyanaz a nehéz pompájú pregnáns képalkotás kormányozza az ő mondatszerkesztését is, mint Kemény esszéinek senkiéhez nem hasonlítható szintaxisát. Például így: „Az önismeret fáklyáját, melynek lángja szíve tüzén gyulladt, átviszi a történet homályába, az élet nagy eseményei közé, azon beláthatatlan útvesztőbe, hol az egyéni törekvések botorkálnak, és keresi a sors fonalát, melynek rángásait érzik a vakok is, de látni nem képesek.”
Azt mondja tanulmánya indításában, kár, hogy nem állt rendelkezésére életrajz Keményről. Aligha kell hitelt adnunk sajnálkozásának; inkább csak jogosítványszerzés ez intuíciója számára. Az életrajz hiánya gátolta volna abban, hogy ilyennyire magához hasonítsa hősét. Nem vitt Kemény egyéniségébe ott nem található vonást, de az önkifejezés vágyának engedve emelt ki egyeseket, szorított vissza másokat. Kemény egyéniségének központjába a drámaiságot s annak dialektikáját helyezte, s a kínban fogant önismeretet.
E jellemdialektika tételeit s ellentételeit a szív és az ész, az elvágyakozás és az érzékiség, a belső hevesség és a külső bátortalanság, a vallomásvágy és a gátoltság, az erkölcsi készenlét és a kvietizmus, az izzó képzelem és a modorbeli nehézkesség, a magas származás s a szűkös körülmények, az egyszerű idill vágya s a boldogság iránti fatalisztikus szkepszis teszik. Ezek s hasonlók küzdenek lelkében s alakítják tragikus életérzését. Mert igazában kiegyenlítődésük, feloldásuk, szintézisük csak látszólagos, – mint mondja – csak fegyverszünet, mivel szembenállásuk is inkább csak „antagonizmus”, mint valódi dialektika. Azt, hogy valóban ezzé lehessen ez a küzdés, megakadályozza „a Kemény világnézetében” levő „beteges romantika”. „Az ember igazán játékszer”, „csipetnyi por” „Kemény világában, s ezért az egyéni küzdelem csak látszólagos, mert hisz hiábavaló. Valójában nem is harc, hanem vergődés”. Az egyén ki van szolgáltatva sorsának, végzetének, pszichológiájában testesül meg. „Kemény világa csonka világ, hol a lelket senyvedés emészti meg”. Az olvasóra ezért munkái „fojtó benyomást gyakorolnak”.
Kemény „passzív emberei” ellenébe Shakespeare hőseit állította, akikben megvan „a kihívó cselekvés, a dac ősereje, az a Richardi szó: »én vagyok én«”. Mert, mint egy lappal később mondja, a harc nem reménytelen: „A jó le is győzi bennünk a sorsot, a nemes bennünk győzedelmeskedik a végzeten”.
Eötvös-tanulmányában arról szól, hogy a forma szépsége, a regény alaktalanságának, egyenetlenségének elkerülése, egyszóval esztétikussága miképp függ össze a kreatív eszmékkel áthatott szemlélettel. Összegzésként így írt: „Wilhelm Meister még soká megmarad a »schöne Menschlichkeit« evangéliumának, s leghatásosabb részeiben az első betűtől az utolsóig a legtisztább formaérzék kifolyása: olvasni páratlan gyönyörűség”. Íme: az ellenpólus tehát Goethe. Kemény munkái fojtó benyomást tesznek az olvasóra, Goethét olvasni páratlan gyönyörűség; Kemény regénye egyenetlen, alaktalan, esztétikailag visszatetsző, Goethéé a legtisztább formaérzék kifolyása; Kemény világa csonka világ, Goethéé a schöne Menschlichkeit evangéliuma.
Csakhogy elegendő volt-e a Kemény figurájában rajzolt sorskiszolgáltatottság legyőzésére 1880-ban a német klasszika eszményvilága? E kérdésre nem felelhetünk még most; arra azonban néhány vázlatos mondattal már igen, mi választotta el esszéi fölfogását Gyulaiétól s mi Taine-étől.
Gyulai is megkövetelte a regénytől a hibátlan lélektant, a regényt ő is a hősök jellemére alapozta, s elvárta a regény tervében a szigorú logikát és a törvényszerűségek fölmutatását. Csakhogy Gyulai mindezt eseményregény keretében kívánta látni. A közéletben tevékenyen részt vevő nemzedékének nemesi-polgári esztétikáját, regényeszméjét képviselte. Gyulai is becsülte az elemzést a lélekrajz szolgálatában, de alárendelte az eseménynek, a cselekménynek, mint lényegi elemnek. Drámabírálataiban Péterfy is elengedhetetlennek, központi elemnek tartotta a szilárd cselekményt; a regényben azonban inkább csak váznak, állványzatnak, keretnek tekintette, amely tartást ad a lélek, egy lelki folyamat elemző rajzának. Gyulai nemzedéke tudatában a keresztény nemzeti nemesi-polgári társadalom által kialakított hagyományos jellem-, helyzet- és folyamattípusokhoz való ragaszkodás mintegy morális kötelezettségként élt, s az „értelmesség” biztosítéka volt. Péterfy számára minden jellem-, helyzet- és folyamattípusnak van önmagában hitele, értelme, ha valóságos lélektani törvénye és dialektikája van. Számára így nemcsak a hagyományoshoz még közelebb álló Bovaryné, hanem Frédéric Moreau, Henry Esmond vagy Thomas Graindorge sorsa és lélekrajza is izgalmas, magával ragadó esztétikai élmény.
Mindez viszont Taine közelében jelölhetné ki helyét. Csakhogy, mint mondottuk, Péterfyt egyszerre vonzotta és riasztotta a pozitivista lélektan. Három esztendővel ezután keletkezett dolgozatából idézzük néhány Taine-t illető ellenvetését. „Merészen transzponál, a metafizikát pszichológiára, a pszichológiát fiziológiára vezeti vissza, az elmét pedig színpaddá teszi, melyen a vak benyomások a maguk erejéből sorakoznak, a szó szoros értelmében teremtik az »én«-t és a tudatot.” S így zárja eszmefuttatását: a szellemi „fejlődésnek megvan a maga szigorú logikája, határozott menete, melynek törvényeit nem kereshetjük pusztán a munkálkodó egyének vagy fajok pszichológiájában. Taine-nél ellenben a doktrínáknak nincs is történetük, csak a filozófusoknak, s így esik meg, hogy a francia spiritualizmus kritikájához a mértéket nem a metafizika fejlődéséből veszi, hanem egyszerűen Condillactól kölcsönzi el”.
Frappírozva azt mondhatnánk: íme, Kant, Goethe és Hegel (s előlegezve Dilthey) Taine ellenében. Tanulmányaiban az uralkodó tehetségről, a faj meghatározó szerepéről, az időpont döntő voltáról éppoly sok szó esett, mint a környezet megvilágító, magyarázó jellegéről, s más Taine-féle alapelvről. Péterfy azonban jól tudta, minden elmélet végső szubjektív mérlege önmagunkra való alkalmazhatásuk. S neki, a sikkasztó életművész fiának az autonóm egyéni önformálásnak jogát megtagadó lélektan, mely az egyén sorsát hatások „puszta színpadává teszi”, a darwini átörökléstan egyre tiszteltebb csillagzata alatt, rezignációra hajló életérzése leküzdésében nem sok jót jósolt; küzdött hát ellene csupán a maga szellemi, lelki egzisztenciája védelmének ösztönéből is. De küzdött e szorosabban vett egyéniek mellett szélesebb, tudatos vagy ösztönös társadalmi indokokból is. A magyar polgári értelmiség számára a történetiségnek volt még értelme, a fejlődésgondolat még az ő jövőjét, személyisége nagyobb autonómiájának, szabadabb kibontakozásának reményét jelentette; a zenitjét túlhaladt francia polgár számára viszont már világa veszélyeztetését hordozta, különösen 1871 után, s ezért, ha nem is tragikus pesszimizmussal, de legalább kesernyés szkepszissel állt vele szemben, mint Taine, mint Flaubert, mint Renan.
Szokás szemére vetni Péterfynek, kívül maradt korán, elzárkózott kora kérdéseitől. Büttner Lina és Benedek Aladár, Prém József és Ábrányi Kornél, Vértesi Arnold és Varsányi Gyula tevékenységét csakugyan jórészt érdeklődésén kívül hagyta. De figyelme arra összpontosult, ami ez évtizedek vezető polgári esztéta filozófusa, Taine elmélkedésének s ez évtizedek vezető irodalmi irányzata, a naturalizmus törekvéseinek is középpontjában állt: a törvény és szabadság kérdésére. Taine-t és Keményt egy világ választja el egymástól. E kérdésre adott válaszuk azonban meglepően közel esik egymáshoz; végeredményben fatalizmussal, szenvedőleges tűréssel állnak a történelem menetével s az egyén meg a történelem viszonyával szemben. Péterfy elutasította e fatalizmust, anélkül, hogy a törvény igényéről lemondott volna, irracionalizmuzba menekült volna. Hogy föloldani ezt az ellentétet mégsem tudta, az kora, helyzete, körülményei következménye is lehetett. Taine-nek egy csípős szentenciában azt vetette ellen, hogy nem elég Condillacot megfejelni Hegellel. Nos, úgy látszik, Taine-t Goethével vagy Goethét Taine-nel sem volt elegendő.
Mindezek azonban talán már megjelölik azt a helyet, amelyet Péterfy ez esszék által a magyar regénybírálat történetében elfoglal. A polgári lélektani elemző realizmus híve; nem zárja ki, sőt megköveteli a reális társadalomábrázolást, de a társadalmi mozzanatot a lélektaninak rendeli alá, annak keretében fogadja csak el. Viszont megköveteli a regényírótól, hogy műve ne csupán analízis legyen, hanem szemléleti koherenciával rendelkezzék, s valamilyen történetfilozófiai szintézis felé mutasson, természetesen, ha csak virtuálisan is. Eszménye széles skálájú, az egész polgári realizmus befogadására alkalmas, Tolsztojtól Kellerig, Flaubert-től Sterne-ig.
Mit jelentettek ezek az esszék az ő életútján, az ő pályáján? Megint csak stílusa felelhet erre leghitelesebben. Az esszé sokféle meghatározásában három mozzanat rendszerint állandó: személyes megnyilatkozás, de erős publicisztikai jellege és célzata van, s a szépirodalom meg a tudományos próza határán áll. E műfaj egyenesen ez évek Péterfyjére volt szabva. Alkatában megvolt a szépíró lehetősége és igénye, de társadalmi-történeti helyzete az értekező prózához utalta. Drámabírálataiban azonban újságolvasó közönségnek írt, többnyire kommersz darabokról. Tudósítónak nevezte magát, tájékoztatnia kellett a közönséget a darabok tartalmáról és értékéről; csupán közlésre nyílott alkalma, arra is csak a tárgy és a közönség korlátozó mértékéhez szabva, önkifejezésre alig.
Most feltört belőle a magányos ember vallomása. De Péterfy fegyelmezett szellem, az önszemlélet és önellenőrzés példája, s nemcsak szemérmes, hanem előkelő lélek is. Tiszteli tárgyát, tiszteli műfaját, tiszteli olvasóját, s nem utolsósorban önmagát. E vonások együtthatásából, folytonos összeütközéséből született meg stílusának sajátos feszültsége s vele még sajátabb egyensúlyjátéka. Érzelmiség és gondolatiság, beleélés és tárgyilagosság, önkifejezés és tárgyszerűség, vita és vallomás, a képzelem ösztöne s a tudományosság igénye, s száz hasonló, fogalmazást meghatározó s a szöveget egészen magának követelő alkatelem feszíti esszéi minden részletét.
Dolgozatai fejlődési fokozatot képviselnek nyelvünk történetében. A beszélt társalgási nyelv s az írott még ily közel értekező prózánkban egymáshoz nem került, ennyire át egymást nem hatotta. Jól mutatja ezt mondatszerkesztésének lejtése, hangzati logikája. Az értekező Gyulai mondatszerkesztésének lejtése és logikája retorikus; a beszédé, az előadásé; a közönség előtt, a közönségnek szóló előadóé. Keményéből sem hiányzik a retorika, de inkább a forró belső pátosz formálja; lejtése, logikája az önmagának szóló monológé; Aranyé a magában kontempláló, eszmélkedő emberé; lélektani logika, a társulás, a fölmerülés rendjét követi benne az egyes elemek elhelyezkedése; Péterfyé is lélektani, csakhogy nem a magában kontemplálóé, hanem a beszélgetőé, a beszélgetésé, a dialógusé. A formálatlan, a szűretlen beszédnyelv emelkedett nála formálás és szűrés által dúsítva és nemesítve irodalmi szövegek rangjára. E három tanulmány bármely tetszőleges részlete kitűnően tanúskodhat erről. Íme, néhány sor az Eötvösből: „És most szívesen megengedem, hogy a regénynek hiányai vannak. Szerkezete kifogásolható, fejlesztése mesterkélt. Némely helyen elavult; érzelmes részei is inkább unalmat, mint megilletődést keltenek. Az öreg Tengelyi Ézsaiás idillje zamatját vesztette, különösen olyanok előtt, kik angol regények ilyféle zsánerképeit ismerik. Azt is elhiszem, hogy a cím szerinti regényhős dróton mozog, az író nemes érzelmeinek, demokratikus irányának fogasa. Csak azért él, mert az írónak rajta kell bebizonyítania, hogy európai ember, a művelt demokrácia híve, kinek meggyőződései vannak, a megye glóbusán helyet nem találhat. Ezért megy annyi kínon keresztül. Mintegy hivatalból issza meg azt a keserű poharat, melytől az író nemzetét meg akarta kímélni. Azért készült, hogy szenvedjen.”
Szokták stílusát „franciás”-nak nevezni. Mondják, Sainte-Beuve-től tanult, s valóban, többször emlegette elismeréssel a nagy francia kritikust. A jellemrajznak portréként való felfogásában, a jelentéktelennek látszó apró vonások kihasználásában, a könnyed elemek gyakori vegyítésében, a szóképek sugalló erejének becsülésében, az aforisztikus kifejezésben bizonyosan nem is maradt el reá ösztönző hatása. Péterfy azonban mélyebb, keserűbb és vívódóbb típus nála. Az elegáns francia mester mindenekelőtt anyagot keresett művészi alakító ösztönének. A szemlélet kérdése számára igen gyakran másodlagos, sőt egészen mellékes. Tárgyai feldolgozását többnyire pillanatnyi intuíciói, impressziói, ötletei vezették. S jobban érdekelte formuláinak frappánssága, mint igazsága.
Sokkal több fűzte Péterfyt, módszerét és stílusát a keserű és kiábrándult Taine-hez, főképp két művéhez, a T. Graindorge-hoz és az Angol irodalom történetéhez. Csak ne feledjük, Taine a „legnémetesebb” francia írók közé számít. Kapcsolódása Hegelhez közhely, s már Péterfy találó megállapításokat tett róla. Angol irodalomtörténetének bevezetőjében meg csupán egy nevet hoz elő többszörösen, Goethéét; alteregója, T. Graindorge pedig, akit Péterfy „a mi kedves Graindorge barátunk”-ként emlegetett, miután egy regényen át elmondta kedvetlen, epés ítéleteit éppen arról, amit nálunk „franciásnak” szoktak nevezni, a regény végén csöndesen fölballagott a Rajnán inneni barátjának, Wilhelmnek padlásszobájába vigasztalódni Beethoven-szonátákkal. A közös tisztelet, a közös vágyódás a német zenei, bölcseleti és irodalmi klasszika világa iránt nyilván nem utolsó helyen áll hősünk Taine iránti rokonszenvének kiváltásában. Nincs hát sok értelme latolgatni a franciásságot illető frázist. Hatottak rá sokan hazaiak is, külföldiek is; ám stílusát, hanghordozását mégiscsak alkata, szemlélete s élethangulata s a köztük levő viszony szabta meg. S legfőbb jellemvonása most mégiscsak maga az egyensúlyjáték, s tanulsága, hogy most még meg tudta teremteni élethangulata s szemlélete egyensúlyát, mert méltó éltető szerepet tudott kijelölni magának a korban. Pedig jól tudta, milyen kegyetlen szembenézést foglal magában az általa vállalt és sürgetett szemlélet és szerep: az analitikus realista magatartás. Így írt: „A mai kor sok illúzióval szegényebb a regéinél; de viszont egy sem nézett bátrabban az igazság szemébe. Iparkodik tárgyilagos lenni, elfojtani vágyait, hogy a valósághoz közel juthasson. Az igazság eddig jobbára a fönséges nimbuszával volt körülvéve; volt vallási méltósága, esztétikai fénye. A mai kor érzi először mélyen, hogy az igazság rideg, fájdalmas, az emberi büszkeséget és autonómiát mélyen sebző, különösen a légvárakra romboló lehet. Innen az esztétikai vagy szemlélődő ember pesszimizmusa. De mindamellett küzd az emberi szellem, s bízva bízik, nem többé természetfölötti erőkben s kegyelemben, hanem a saját munkájában. Nem keresi többé a Jákób létráját, melyen álmodva az égig juthatott, hanem valóban alulról fölfelé épít. Nem hiszi többé, hogy valami elválasztó sorompó van közte s a többi természet között, és tudja, hogy épp csak annyi igazságot lát, mennyit szellemével felkutathat, s csak annyi szabadsága van, mennyit magának az élet harcában – ha van rá ereje – megszerezhet.”
Ezeknek a tanulmányoknak fejlődéstörténeti értéke éppen abban áll, hogy az igazsággal, a valósággal való szembenézés ez idő szerinti majdnem maximális polgári követelményét állították a realitástól irtózó magyar közvéleménnyel szembe. A regényben nem utasította el oly határozottan a rút ábrázolását sem, mint drámabírálataiban, csak egyensúlyt követelt, egyoldalúságtól óvott, s a költőiség jelenlétét itt is megkívánta.
A sajtó fölszisszenése tanúsítja, polémiája célba talált. Keményt „a senyvesztő, fojtó benyomás”, Eötvöst a bölcselői „dilettantizmus” vádja alól tisztázni nem érzett ösztönzést senki. Jókainak viszont a legnagyobb lapok siettek védelmére. Fölhordtak sokfélét, de valójában két pont köré összpontosult támadásuk; az elsőt Asbóth János képviselte leghevesebben. „Mint a nemzeti becsület védője lép fel” Péterfyvel szemben – jegyezte meg róla találóan Gyulai. Asbóth, e jobb sorsra érdemes kitűnő elme és független jellem, ezekben az években töltekezett meg immár gyógyíthatatlanul és végképp „a konzervatív haladás” s a magyar nagyhatalom ábrándjának mákonyával. Kossuth konföderációs tervét hangolta át ennek megfelelően: „a magyar” az államalkotó nép Délkelet-Európában, az Árpádok országát kell hát újrateremtenie, Budán székelő magyar Habsburgokkal s balkáni bánságokkal. E cikkében is szemére vetette Péterfynek azt is, nem hisz a század csodáiban, mint születnek újjá elhanyatlott régi birodalmak. Nos, e hithez, e csodához valóban elengedhetetlen volt Jókai „omnipotens és omnivolens” magyar embere. A másik fő vádat is pengette Asbóth, de Keszler József zajosabban képviselte. Nem hisz Péterfy a lángelmében, a liberális szabadságban élő ember képességeiben, s nem veszi észre, hogy a realista Dickens és Thackeray is hiperbolát rajzol. Keszler a kiegyezéses társadalomba illeszkedő kispolgár típusa, a szólamok megtestesítője, naiv és hangos hívője. S Jókai megnyugtatása a kispolgárnak a beilleszkedéshez valóban kellemes és szükséges muzsika volt.
Mondják, Péterfyt mélyen elkedvetlenítette ez a süketség, ez a rosszhiszeműség, ez a merev ellenállás. Olyan programszerű, átfogó, a közvéleményre, a közízlésre irányzott polémiára, mint ez esszékben, többé nem is vállalkozott. Ha értő és biztató csoport állt volna mögötte, bizonyosan folytatta volna ezt az átértékelő számbavételt, vállalta volna ezt a magának kijelölt szerepet, s talán fönntarthatta volna lelke egyensúlyát. Kiderült azonban, mások „nem várják a magyar regény”, a magyar irodalom „új emberét”, másoknak nem „bántja képzelmét”, mások nem akarják „társadalmunknak realisztikus mértékét venni”. Mákony kell és frázis kell, Jókai kell nemesnek és polgárnak, konzervatívnak és liberálisnak egyaránt.
