MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET ÉS PSZICHOANALÍZIS
MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET ÉS PSZICHOANALÍZIS
Róheim Géza írásainak jelentős részét nehezen lehetne a „folklorisztika” vagy „etnográfia” címszavak alá besorolni. Tucatnál is több olyan művét ismerjük, amelyekben az egyetemes művelődéstörténetből, vallástörténetből vagy folklorisztikából ismert jelenségeket páratlanul gazdag és változatos összehasonlító anyag kíséretében vonultatta fel és vizsgált pszichoanalitikus szempontból. Ez a szemléletmód természetesen megnyilatkozott csakúgy a magyar témákkal, mint a természeti népek kultúrájával foglalkozó könyveiben. Külön is érdemes azonban ezekről az írásokról említést tennünk, mert bennük Róheim legjobb erényei, hihetetlenül széles körű tájékozottsága, szellemes gondolatfűzése mutatkozik meg. Sajátos elméletet állított fel a vallás eredetéről: Primitive High Gods (1934), az animizmus kezdetéről: Animism and Dreams (1945), számos mitológiai vagy mesetémát tárgyalt: The Dragon and the Hero (1940), Myth and Folk Tale (1940), The Panic of the Gods (1952) stb., hogy csak néhányat említsünk kedvenc témái közül.
A változatos tematikájú dolgozatokban közös a vizsgálódás módszere. A kiindulópont megválasztásában sokszor érezhető a kultúrtörténeti iskola hatása, sőt a célkitűzés, azaz a különböző népek szellemi kultúrájának rekonstrukciója sem új. Róheim eljárása azonban mégis csak rá jellemző: bármi legyen is a kiindulópontja – az emberiség művelődési örökségének igen nagy tartományait járja be, hogy a vizsgált társadalmi vagy vallási intézmény, szokás, babona, mágikus cselekedet kialakulásának menetére fényt deríthessen. A komparativista módszer az ő kezében arra szolgál, hogy az egyén lelki mechanizmusainak párhuzamait az emberiség történelmében kimutassa. A történelmi folyamatok helyébe így feltételezett pszichológiai folyamatok kerülnek, amelyek a társadalmi kontextustól lényegében mindig függetlenek.
Ennek a módszernek nyilvánvalóan az az előfeltétele, hogy az egyén és az emberiség fejlődése között az analógia szintjénél szorosabb párhuzamokat tételezzen fel. E felfogásban az ember egyéni fejlődése nemcsak biológiai, hanem pszichológiai vonatkozásban is megismétli azt az utat, amelyet az emberiség történelme folyamán, még pontosabban fejlődéstörténete folyamán bejárt. Természetesen a párhuzamok csaknem azonossága azt is feltételezi, hogy az emberiség fejlődésének egy-egy fordulatát is megmagyarázzuk az egyéni psziché alakulástörténetéből, szerkezetéből. A szemléletmód gyengéje éppen abban rejlik, hogy az egyéni és társadalmi szintű lélektani jelenségek feltételezik és kölcsönösen meg is magyarázzák egymást. A Spiegelzauber (1919) című műben a tükörhöz kapcsolódó hiedelmek, szokások mint a narcizmus kifejeződései nyerik el magyarázatukat. Szóba kerül a gyermekkor és a tükör, a jóstükör, a tükör mint uralkodói szimbólum, mint a szerelmi varázslás eszköze. Ám nem elégszik meg ennyivel a szerző, hiszen adatokkal tudja még bizonyítani, milyen sajátos jelentése van a néphitben a széttört vagy falra akasztott tükörnek. Éppen a mágikus vonatkozások miatt gyűjthető össze egymástól igen távol álló népeknél annyi tükörre és használatára vonatkozó tilalom. Mészáros Gyula vizsgálatai alapján elfogadja a török népeknél a kerek tükörnek a Nappal való azonosítását is, és ilyen módon a Nap, illetve a tükör és a lélekképzetek közötti relációról is tud újat és érdekeset mondani. Könyvnyi terjedelmű a Mondmythologie und Mondreligiora, az 1927-ben az Imagóban és külön is kiadott tanulmánya. A már ismertetetett módon itt a Holdhoz kapcsolódó, elsősorban európai hiedelem- és szokásanyagot értelmezi. Aphrodite or the Women with the Penis (1945) címen, az ismert mitológiai személytől kezdve a fallikus attributumokkal rendelkező női hiedelemalakokat sorakoztatja fel. Végülis megállapítja, hogy a boszorkányok és társaik a gyermek vágyait ki nem elégítő „rossz” anyát testesítik meg a mítoszokban, hiedelemtörténetekben és mesékben egyaránt. Charon and the Obolos (1946) címen a halotti szokásokról, a másvilágról, a halálról, valamint a lélekfogalom megjelenítésének módjairól olvashatunk. A Teiresias and other Seers (1946) a látók, jósok, jövendőmondók lélektanának leírását adja Oidipusz görög mondájából kiindulva. A „vétséget elkövető hős vaksággal bűnhődik” mondai motívumát elemezve mutatja ki a szerző azt, hogy a vétség a szülők szeretkezésének megpillantása kellett hogy legyen. The Story of the Light that Disappeared (1947) című tanulmány érdekes módon a Calcuttában kiadott pszichoanalitikus szaklapban, a Samiksában jelent meg. Az égitestek eltűnéséről, ellopásáról és visszaszerzéséről szóló európai népmesékkel foglalkozik itt Róheim. Elemzésének egyik érdekes pontja, hogy a kelet- és közép-európai mesékben oly gyakran előforduló forgó boszorkánykunyhót a kelta mítoszok forgó kastélyával veti össze. Tárgyalja még egyebek között Róheim a sárkánycsaládról szóló mesetípust, vagy az olyan mesealakokat, mint a vasorrú bába, törpék stb.
Az érdekesség kedvéért említjük meg, hogy Madách: Az ember tragédiája című drámájával háromszor is foglalkozott Róheim. 1934-ben a Nyugat közölte az Ádám álmát, majd 1950-ben a Samiksa c. indiai folyóirat a The Tragedy of Man című tanulmányt, amely ugyanebben az évben a Psychoanalysis and Anthropology című tanulmánygyűjtemény egyik fejezeteként is megjelent. Róheim a dráma egyes jeleneteit szorongásos álomként elemzi, rámutatva arra, hogy minden álom halállal vagy ennek szimbolikusan megfelelő eseménnyel zárul. A dráma szereplői a tudatalatti ösztöntendenciákat jelenítik meg: Lucifer a felettes ént, a halálvágyat, a Thanatoszt. Az Úr és Ádám pedig az Eroszt kifejező konstruktív tendenciákat testesítik meg. A jelenetek, mint az álmok, a felettes én és a libidinózus alapösztönökre épülő én-eszmény konfliktusát dolgozzák fel. A dráma ürügyén Róheim voltaképpen a történelmi fejlődés lélektani tényezőivel foglalkozik. Az én, a felettes én, és az ösztön-én egymásnak feszülő tendenciái, valamint a külvilág és az én közti összeütközések szüntelen ismétlődése és feloldása adja a történelem folyamatosságát Róheim szerint. A cikk első és második megfogalmazása végső kicsengésében nem tér el egymástól: Róheim optimistán bízott abban, hogy éppen a pszichoanalízis segítségével az emberiség sorsát veszélyeztető társadalmi konfliktusok feloldhatók lesznek. (Meg kell jegyeznünk, hogy pesszimista hangvétellel, a világháború kellős közepén írt War, Crime and the Covenant (1943–44) című íráson kívül, nemigen találkozunk az életműben. Ez utóbbi tanulmányában az ember destrukciós ösztöneinek megnyilvánulását mutatja ki az agresszív cselekedetekben, a bűnözésben és a háborúskodásban.
Róheim Géza a pszichoanalízis elméletének és eszközeinek megismerése óta nemcsak arra törekedett, hogy azokat a társadalomtudományok olyan területein alkalmazza, mint a folklorisztika, vallásetnológia vagy a néprajzi terepmunka, hanem ő is igyekezett a lélektani problémák teljesebb feltárása érdekében a maga szakterületéről adatokat hozva mintegy illusztrációs és bizonyító anyagokat összeállítani. Ezekben a tanulmányokban a felvetett probléma megközelítése talán még kifejezettebben pszichoanalitikus, mint Róheim egyéb műveiben. Ismételten megjegyzendő azonban, hogy csupán hangsúlykülönbségekről és nem jelentős szemléletbeli vagy módszerbeli eltérésekről van szó.
Róheim egyik legtömörebben megszerkesztett tanulmánya, a Das Selbst (1921) teljesen elkerülte a kutatók figyelmét, talán a cím némileg félrevezető volta miatt. Ez a munka ugyanis nem a személyiség struktúrájáról, hanem a varázserő és a lélekfogalom kialakulásának feltételezett menetéről szól. Róheim voltaképpen újragondolta most mindazt, amit etnológiai szempontból megtudott és le is írt a témáról A varázserő fogalmának eredete című munkájában. Most a libido szerveződésének különféle állomásaival hozta összefüggésbe az emberi testhez fűződő mágikus rítusokat csakúgy, mint a különféle lélekképzetek fajtáit. Lényegében a szexuális örömérzet kivetüléseit látja mindenfajta mágikus erő képzetében, de libido kivetülésének találja a testtől elváló lélek vagy a védő szellemek elképzelését is.
A mágia elméletével többször, több szempontból is foglalkozott; Lóránd Sándor a hagyatékból adta ki Magic and Schizophrenia címen 1955-ben azokat az írásokat, amelyek egyfelől a mágikus gondolkodás- és cselekvéstípusok néhány aspektusát hozzák összefüggésbe neurózisokkal; másfelől a skizofrén betegek álmait és elbeszéléseit elemzik. A könyv első része – The Origin and Function of Magic – és második része – a Fantasies and Dreams in Schizophrenia egymástól függetlenül is megállja a helyét, így együtt viszont többféle szempontból mutatják be az anya–gyermek duális egység szükségszerű felbomlása után bekövetkező biopszichológiai fejlődés néhány első fázisát, illetve az e fázisokra jellemző pszichés mechanizmusokat.
Az etnológiai adalékok mintegy filogenetikai oldalról adnak képet a valósághoz való alkalmazkodás néhány lehetséges eszközéről, s mint ilyenekről, magukról a mágikus eljárásokról. A skizofrén betegek fantáziaképeinek elemzése ugyanígy az emberi pszichikum integrálódási folyamataira világít rá, ezúttal individuális oldalról. Mágiaelméletet ugyan nem ad Róheim, de a mágikus gondolkodás struktúráját és a skizofréniában megmutatkozó pszichés mechanizmusokat egymással összefüggésbe hozó szemlélete ezúttal is érdekes. A tudathasadás a „par excellence” legsajátosabb mágikus pszichózis, és ez határozottan megerősíti azt a feltevésünket, miszerint a mágia számos faja a psziché megszerveződésének orális szakaszából vagy a duális egység fokozatából eredt – mondja mintegy összegezésként. (l. m. 118.) Nyilván saját analitikus gyakorlata is hozzájárult ahhoz, hogy a lelki, emocionális indíttatású szimbólumképzés egyéni és társadalmi összetevőit egyre szorosabb egységben látta és ábrázolta.
