A SZADADSÁGHARC LEVERÉSE UTÁN
A SZADADSÁGHARC LEVERÉSE UTÁN
Rónay, Lukács Sándorral együtt, annak unokafivérénél Lukács Ignácnál húzta meg magát, a hortobágyi lóréi pusztán, Hegyi Rudolf álnéven. Itt kapta a hírt, hogy Czuczor Gergely önként jelentkezett, s a szabadságharcban viselt szerepéért 6 évi várfogságra ítélték.
Bujdosás közben minden alkalmat megragadott, hogy kéziratai alapján egy újabb lélektani munkát írjon. Tanulmányát 1850 márciusában fejezte be.
Kéziratban maradt munkájáról elöljáróban meg kell jegyeznünk, hogy legfőbb forrásai Fries, Beneke és Herder, a magyarok közül Szontagh, Hetényi, Mócsi, Purgstaler voltak.
A lélektan természettudományos rendszere c. kézirat első részében a következőkben határozza meg a mű alapgondolatát: „Bacon a philosophiát, Locke a psychológiát iparkodott a tapasztalat, a természet ösvényeire vezetni; de az intést csak a Physika érté meg, s minő haladást tőnek a természettudományokban.” Locke alapján ő is síkraszáll az empirikus és a racionális lélektan egysége mellett, éppen ezért ugyanarra a dualizmusra is jut. Elhatárolja magát a materialistáktól, akik nem akarnak az anyagi testet túlélő szellemről tudni, a szubjektív idealista irányzatoktól, melyek a lélek helyébe az öntudat nélküli ént állították; teljesen idejétmúltnak tartja a „közéletben és köteles tanodákban” hangoztatott elveket, melyek „az emberi lélek koronkénti teremtéséről; az anyag és szellem összeférhetetlenségéről és örökös harcáról” szólnak.
S mint ahogy tagadja az emberi lélek rendszeres teremtéséről szóló nézeteket, úgy hamisnak tartja azt a – Descartes-nál is megtalálható – elméletet, hogy az ember vele született tehetségekkel jön a világra. Számára csak az az elmélet elfogadható, mely az anyagit és szellemit nem állítja szembe egymással, nem választja el azokat éles határvonallal egymástól. Leszögezi, hogy az anyag és erő elválaszthatatlan egymástól, egyik sincs a másik nélkül, mert „a földi élet legnemesebb tüneményeiben az emberi szellemi életben is az anyagot és erőt, a testet és lelket csak együtt látjuk … a test és a külvilág hatása nélkül nem ismerünk emberi életet”. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy nem beszélhetünk lélektanról anélkül, hogy az egész emberről ne szólnánk, s miután az emberről sem szólhatunk, ha környezetéről nem tudunk semmit, azért szükségesnek tartja, hogy a világról, növényekről, állatokról nagy vonalakban beszéljen.
A „Világéletről” szóló fejezetben figyelemre méltó evolucionista felfogással találkozunk, amikor azt írja: „A nemtelenebb élet legmagasb fokozatai, összefolynak a nemesebb élet legalantabb fokozataival.” Ugyanakkor ugyane részben olvashatunk ennek az evolucionizmusnak a korlátairól, lehatárolásáról: „A jelenben elszenderül a múlt, s felébred a jövő. Az ébredési, fejlődési pálya, a legalantabb anyagi élettől, a legnemesebb szellemi életig szakadatlan mindenütt a világon, nincs itt szünet, nincs hiány, nincs ugrás sehol, soha.”
Az ember is része a természetnek, s így a lélektant a természettudományok sorába helyezi. Mint természettudománynak „forrása nem a metaphisika, hanem a tapasztalás”, ott ahol nem elég a tapasztalás, ott hipotéziseket lehet felállítani, de azok csak addig érvényesek, „míg a tapasztalás, az élet meg nem czáfolja azokat”.
A lélek szubsztanciájáról vallott felfogása sajátosan kapcsolódik nála az „erő” misztifikálásához. Az élet, a működés, az „erők” kapcsolatát a következőképpen vezeti le: hol élet van, ott működés is van, s hol ez, ott erő is. Az erőket működésük alapján ismerjük meg, mert annyi erő van, ahány féle működés. A lélek állománya – szubsztanciája – azon erők összege, melyekből az élet keletkezik, s így a szubsztancia és ezen erők minden működése egymástól elválaszthatatlan.
A lélek nem homogén, hanem összetett, mert a különböző „erőrendszerek” – látás, hallás, szaglás stb. – egymástól annyira különböznek, hogy egymásból azokat nem lehet levezetni, magyarázni.
A lélek eredetét szintén erő és működése alapján vezeti le: „…a természet azon erővel, mellyet a teremtés pillanatában öröklött, maga idézi elé az élet, és az élet minden nemeit … a test úgy mint a lélek, a nemzőktől származik, mindkettő együtt fejlődik, mindkettő együtt és egymásban megmarad, mindaddig, míg a nemesebb erők az anyag durva salakjából ki nem tisztulnak, míg a lélek át nem szellemül.”
Már említettük, hogy az erőt nagyon misztikusan fogja fel. Ezen azt értjük, hogy az erőt teszi meg minden élet alapjának, más szóval – szerinte –, élet és erő egymástól elválaszthatatlan, s ahol erő van, ott élet van is. Ebből következik Rónay hilozóista – az anyag és élet, az anyag és szellem azonosságát valló – felfogása, amikor kijelenti: „…a természet élőlény, s minden lény a természetben él: holt anyag, élet nélküli lények, nem léteznek sehol a világon. Hol működés, hol hatás van, ott kell lenni erőnek is: s hol ez, hol erők vannak, ott van élet: ollyan élet, millyenek az erők, s ezek működése. Az életet bár mi nemes legyen is, a lények viszonyos hatása, kölcsönös erőcsere, erőátfolyás idézi elő … Az anyag a fejledező élet legalantabb; a lélek legmagasabb fokon áll.”
A külső hatásoknak is nagy szerepet tulajdonít, mert elkülönített erők nem fejthetik ki hatásukat. Az életnek két tényezőjét különbözteti meg: az ingerlő és az ingert felfogó erőt. A külvilág érzékeléséhez az szükséges, hogy „a külvilág tárgyaiból érzékszerveinken keresztül erőátfolyás történjen”. A külvilág tárgyairól átfolyó valami lehet anyagi – írja Rónay –, de az, amit tudatunk felfog, már szellemi, mert az inger által közvetített anyagi elemek az emberben fokozatosan megtisztulnak az „anyagi salaktól”.
Foglalkozik tisztán lélektani kategóriákkal is, mint az indulat, szenvedély, cselekvés és akarat, a képzet és ítélet, az emlékezés és álom funkciói.
Kéziratának még egy figyelmre méltó részét emelnénk ki, a szabadságról írottakat: „Csalatkoznak, kik midőn az embert szabadnak mondják, akaratát minden törvény alól felmentik, azt állítván, hogy cselekvése kényétől, kedvétől függ! – Mintha bizony ok nélkül lehetne valamit akarni, mintha a szelleméletünket, azért, mivel szellemünk, fel lehetne, az ok és okozat változatlan törvénye alól menteni … Az elhirült szabadság, nem törvénytelenség, hanem törvényszerűség; nem korlátlan cselekvés, hanem önuralom. Így kellene a lélektanban nevezni, s mint ilyen, kizárólag emberi tulajdon; mert egyedül ő képes helyzeteit öntudatilag összehasonlítani; egyedül ő képes helyzetei fölé emelkedni, s uralgani elveivel, saját magán; egyedül ő képes az erkölcsöt, s azon nagy igazságot cselekvéseiben valósítani, melly azt tanítja: becsüljünk minden lényt értéke és érdeme szerint! Ez igazság szent vallása az emberiségnek!”
Alighogy munkáját befejezte, kénytelen volt elhagyni Lukács Ignác tanyáját, mert a rendőrség már az Alföldön kutatott bujdosók után. Nádudvar, Arancs, Miskolc, Liptószentmiklós, Alsókubin menekülésének újabb állomásai. Alsókubinban szerzett hamis útlevéllel jutott ki a porosz-sziléziai Plessbe. Innen Johann Kaiser álnéven ment át Hamburgba, ahol rövid időn keresztül a magyar menekültek jegyzője volt. Hamburgból való kiutasítása után – nem volt szabályos útlevele – Brüsszelbe utazott, majd Ostendéből hajózott át Angliába.
*
Rónay munkásságának előzőkben tárgyalt első szakasza szorosan kapcsolódik az egyezményes filozófiához, pszichológiai munkái alapját az egyezményes elvek képezik. Az egyezményes filozófia empirikus, természettudományos orientáltsága hatott arra a lélektani irányzatra is, amely empirikus pszichológiaként jelentkezik Rónaynál.
A pszichológia, mely ekkor csak a kezdeti lépéseket tette meg az önálló tudománnyá válás útján, még sok tekintetben inkább filozófiai, mint lélektani természetű kérdésekkel foglalkozott.
Feladatának tartotta, hogy az egész embert tegye meg vizsgálata tárgyának, nem szűkítve le a kérdést tisztán szellemi működésére. Sok tekintetben társasági, „szalon” tudomány – gondoljunk csak a frenológiára és karakterológiára –, de ezen belül egy sor érdekes részigazságra derít fényt. Nem hagyja figyelmen kívül a korszak égető ideológiai, etikai, pedagógiai problémáit sem, következetesen hangoztatja, hogy ezeket csak gyakorlati tanácsokkal lehet orvosolni. E tanácsokat természetszerűleg a tapasztalatokra kell alapozni, mert a racionális lélektan önmagában nem tudja a felmerült kérdéseket megoldani.
A tapasztalati – empirikus – lélektan az előző okok miatt új meghatározásokat – pl. emberi tudat, viselkedés társadalmi determináltsága – alakít ki.
A fokozatos fejlődés alapján próbálja megközelíteni az emberi pszichikum kérdését, ami önmagában is nagy eredmény, még akkor is, ha – a tények és ismeretek hiányában – sokszor misztikus okok feltételezéséhez vezettek.
Ez a lélektani irányzat, ugyanúgy, mint a filozófia, melyre támaszkodott, kompromisszumokkal teletűzdelt, eklektikus irányzat volt. Kompromisszuma abban rejlik, hogy a tényleges materialista tendenciák ellenére, egy „harmadikutas” megoldást keresett, s mint Rónaynál is, alapjában deista kiindulású. Tagadja, hogy újra és újra teremtetnie kell a léleknek – mert ezen az alapon nem tud mit kezdeni az evolucióval –, s arra az álláspontra helyezkedik, hogy a teremtés pillanatában örökölt erő idézi elő az élet, s ezen belül a lelki fejlődés különböző fázisait. Ehhez kapcsolódva jelenti ki, hogy az anyag, a mozgás és erő egymástól elválaszthatatlan, kitart amellett, hogy nem vész el semmi, csak átalakul. Az elmélet legfőbb ellentmondása is itt található, ugyanis a fejlődés során az erő mintegy önállósul, mint Rónay írja „átszellemül”. Ennek az átszellemült erőnek már semmi köze sincs az anyaghoz, „további életét” már a szellemvilágban folytatja. Ezek a „szépséghibák” azonban nem homályosíthatják el azokat az eredményeket, melyeket ez az irányzat elért.
Rónay állásfoglalásának bátorságát hangsúlyozza az, hogy ezekkel az elvekkel sokszor összeütközésbe került az „egyházi tekintéllyel”, az egyház által hirdetett tanításokkal.
Az egyházi elvek szigorúságára álljon itt például Ballay Valérnak, Rónay rendtársának egy linzi folyóiratban 1851-ben A tudomány szabadsága és az egyház tanítói tekintélye címmel megjelent értekezése, melynek harmadik részében írja a következőket: „Az egyház tanítása abszolút igazság bárkivel szemben, és a katolikus ember tudományos kutatással sohasem juthat odáig, hogy lelkiismerete vallásváltoztatást kívánna tőle, sohasem tagadhatja meg hitét bűn nélkül, és az egyház tanítói tekintélye iránt feltétlen meghajolással és tisztelettel tartozik és a hit elfogadását nem teheti függővé a tudományos kutatás eredményétől … A katolikus tudós tehát a hittől való eltévelyedés nélkül sohasem hódolhat oly nézeteknek, melyek az egyháztól előadott tanítással egyenesen ellenkeznek … Ha az egyház rosszallná a katolikus tudósnak tanítását és nézeteit, akkor, mint az egyház hű fia, meghajol ezen Istentől származó tekintély előtt, sőt még az Index-kongregáció előtt is.”
