I.
I.
Az elmúlt évtized (1960–1970) a magyar ideg- és elmegyógyászat ünnepi dekádja volt. Erre az időszakra esett tudományszakunk több úttörő munkása születésének századik évfordulója.
1863-ban Lenhossék Mihály,
1864-ben Schaffer Károly,
1866-ban Korányi Sándor,
1868-ban Pándy Kálmán,
1870-ben Ranschburg Pál született.
És ha egy idősebb kartársunk rápillant erre a felsorolásra, azonnal szemébe tűnik, hogy hiányzik Jendrássik Ernő neve, noha az idegbetegek vizsgálatát ma is világszerte minden orvos az ő „műfogásának” alkalmazásával kezdi. Pedig Jendrássik Ernő is szinte egyívású volt itt említett tudósainkkal. Kolozsvárt 1858. jún. 7-én született. 1893-tól 1908-ig volt a pesti egyetemen az idegkórtan tanára. Bár 1908-tól haláláig, 1921. dec. 21-ig a belgyógyászatot tanította, mindvégig hű maradt a neurológiához, mert meggyőződése volt, hogy a két orvosi ágazat egymástól elválaszthatatlan. Korányi Frigyes és Sándor életpályája is ezt példázza. – De Schwartzer Ferenc és tanítványai meg azt bizonyították, hogy az elmekórtan és ideggyógyászat közé sem lehet határt vonni.
Amikor 1968-ban az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet fennállásának 100. esztendejét ünnepeltük, felidéztük Schwartzer Ferenc munkásságát is, aki 150 esztendővel ezelőtt született (1818–1889). Az ő erőfeszítéseinek is köszönhető ugyanis, hogy Budán, Lipótnak mezején a „szellemkóros” betegek gyógyítására felépült a ma is virágzó Országos Ideg- és Elmegyógyintézet. De Schwartzer Ferenc kitartó munkásságának az eredménye volt az is, hogy a budapesti Egyetem őt az 19860–61. tanévben – azaz száz évvel ezelőtt – tízévi sikertelen kérelmezés után – a „lélekgyógytan” magántanárává képesítette, és ezzel megkésve bár, de megindulhatott hazánkban is az elmekórtan egyetemi oktatása.
Vagyunk még néhányan, akikben az idézett évfordulók alkalmával személyes emlékek elevenedtek fel, mert büszkék vagyunk arra, hogy láthattuk, hallhattuk őket, bőven osztogatott szellemi kincseikből részesülhettünk. De az ilyen évfordulók igazi jelentősége az, hogy a visszatekintés az elmúlt évtizedekre alkalmat ad arra, hogy felbecsüljük az alkotó egyéniségek munkásságának eredményeit és hatását a hazai és az egyetemes tudományosság fejlődésére, vagyis emlékezzünk arra, honnan indultak el és mit hagytak reánk örökségül.
Lenhossék József, Schwartzer Ferenc és Korányi Frigyes indították útnak azt az orvosi nemzedéket, amelyből kiváltak a mi nemzedékünk tanítómesterei.
Lenhossék József (1818–1888) figyelmét megragadta az idegrendszer tanulmányozása során az agytörzsben elhelyezkedő „hálózatos szerkezet”, a substantia reticularis, amelynek az élettani és klinikai jelentőségét napjainkban kezdtük jobban megismerni.
Korányi Frigyes (1827–1913) a szabadságharc leverése után Bécsben szerette volna magát továbbképezni, de néhány hét múlva Bécsből, sőt Pestről is kitiltja őt a császári rendőrség, s Nagykállót jelöli ki tartózkodási helyéül. Csak későn derül ki, hogy a rendőrség megtalálta barátjának Pestre küldött levelét, amelyben azt újságolta neki, hogy látta a kikocsizó császárt, aki „egészen jóképű gyerek”. És mivel a császári rendőrség ezt a kedélyes kifejezést „wohlgenährtes Kind”-nek, jóltáplált gyereknek fordította, ez már olyan „felségsértés” számba ment, hogy Nagykállóba száműzték, s csak 1861-ben kapott amnesztiát és jöhetett fel Pestre. A pesti egyetemen pedig 1864-ben mint az ideggyógyászat magántanára jut szóhoz. De fia, Korányi Sándor is az 1893–94. tanévben először az Idegrendszer kísérleti és gyakorlati kórtana c. tárgykörből kezdte meg magántanári előadásait.
Schwartzer Ferenc (1818–1889), a babarci uradalom kádármesterének fia, a szabadságharc volt tábori főorvosa, Semmelweis évtársa volt a bécsi egyetemen; 1844-ben avatták doktorrá, s akkor tűzte ki élete céljául, hogy „legszerencsétlenebb” embertársaink szenvedésein enyhítsen. Külföldi tanulmányútjáról hazatérve Klauzál Gábornál, a Batthyány-kormány földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszterénél beszámolójában már 1848-ban sürgette az országos tébolyda felállítását és a minisztériumhoz 1848. 7 nov. 2-án intézett terjedelmes beadványában részletesen ki is dolgozta a létesítendő őrültkór-intézet feladatkörét, munka rendjét, ma is érvényes gyógyítási elveit. Noha végül is mindössze egy kicsiny, 8–10 beteget befogadó magánintézet megnyitására kap 1850. november 13-án engedélyt, 1852-ben már Budán a Kékgolyó utcában a Teleki-féle udvarházat alakítja át „Budai magán elme- és ideggyógyintézetté”, amely az évek során egyre bővült, és 1860-ban már 100 beteget tudott befogadni. Ez az intézet közel 100 éven át, napjainkig működött.
Ebben a kis intézetben született meg a mai magyar pszichiátria. Schwartzer Ferenc innen közölte kóreset-elemző és gyógyászati cikkeit. Megfigyelte a váltóláz gyógyító hatását némely elmebetegségre. A bécsi Wagner von Jauregg (1857–1940) a terjedő hűdéses elmezavar kezelésében a maláriás lázrohamok előidézésével elért nagyszerű gyógyeredményeiért nyerte el 1927-ben a Nobel-díjat.
De elmeorvoslásunk történetében korszakot jelent Schwartzer Ferenc egyik kiváló alkotása: A lelkibetegségek általános kór- és gyógytana c. tankönyve, amely 1858-ban jelent meg. Ez volt az első és hosszú időn át egyetlen magyar tankönyvünk, amely nemcsak az orvosokat vezette be a korszerű elmegyógyászat eddig szinte ismeretlen és eléggé elhanyagolt területeire, hanem a jogszolgáltatás számára is értékes felvilágosítást nyújtott a kóros elmeállapotok igazságügyi elbírálása számára. Bizonyára tőle tanulta fia, Babarczi-Schwartzer Ottó (1853–1913) is az általa később magas fokon művelt törvényszéki elmekórtant.
Schwartzer Ferenc legnagyobb érdeme azonban az, hogy az ő vezetése mellett nevelkedtek fel és keltek szárnyra a legkiválóbb magyar elmeorvosok, közöttük Laufenauer Károly (1841–1901) és Lechner Károly (1850–1922). Laufenauer a pesti, Lechner Károly a kolozsvári egyetemen kapott tanszéket és fejlesztette tovább tudományszakunkat. Mindketten iskolát alapítottak.
Még néhány képet kell a hazai orvostörténet emléktárából elővennünk, hogy nyomon követhessük Schaffer Károly életútját.
Laufenauer Károly mint szigorló orvos került Schwartzer Ferenc vonzókörébe, s mellette sajátította el az elmeorvoslás alapjait. Külföldi tanulmányútja során Bécsben Meynertnél megismeri az idegrendszer szerkezeti felépítésének elemeit és kutatási módszereit, Berlinben Westphal klinikáján pedig az idegkórtan jelentőségét látja meg. 1882-ben lesz az elmekórtan és törvényszéki lélektan rendkívüli tanára a Rókus-kórház megfigyelő osztályán, ahol kis szövettani laboratóriumot rendez be; itt két ifjú medikus, Schaffer Károly és Tangl Ferenc (1866–1917) lesznek segítőtársai. 1891-ben Laufenauer nyilvános rendes tanárrá lép elő, és ekkor sikerül előadási körét az idegkór- és gyógytanra is kiterjesztenie.
