A FÁKLYA VÉGSŐ FELLOBBANÁSA
A FÁKLYA VÉGSŐ FELLOBBANÁSA
Simonyinak és a polgári liberalizmustól mindinkább a radikalizmus felé forduló baráti körének kedvező légkör csak az 1918-i „őszirózsás” forradalom után alakult ki, mikor az első világháború áldozatainak értelmetlensége a közvéleményt rádöbbentette az addigi vezető társadalmi osztályok felelőtlenségére és egyéb hibáira. Az addig csak titkon vagy a háttérben indult tervezések, reformtanácskozások immár hivatalos programként folytak tovább, s kivált a Tanácsköztársaság hónapjaiban olyan előrelátó munkatervek jöttek létre, amilyenekre előzőleg (és utóbb 1945-ig) gondolni sem lehetett. Simonyi láthatólag szintén föllélegezve, lelkesen igyekezett kivenni a részét e tennivalókból. A Magyar Nyelvőr hangneme már korábban is érezhetően feudalizmusellenes volt, s többször elutasította például a nyelvészetbeli nacionalizmust; erre Szarvas Gábor nyomdokain haladva, Simonyi is bőven adott példát. Most pedig az „úri igeragozás” dolgában, mint láttuk, némi vulgáris túlzás is jellemezte; erről az 1952-ben tartott II. Országos Nyelvészkongresszuson kivált sok szó esett. – A Városi Alkalmazottak Országos Szövetségének már korábban is működő iskolai reformbizottsága, majd újabb szakszervezeti és szakmai intézmények iskolai reformterveket dolgoztak ki, s ezekben jórészt a Simonyi-iskola ismert tagjai vitték a szót; mindez természetesen a Nyelvőrt is közelről érdekelte. 1919 tavaszán pedig tárgyalások indultak egy korszerű tudományos egyesülésnek, a Nyelvtudományi és Irodalomtörténeti Kutatók Szövetségének megszervezésére. A felhívást Asbóth Oszkár, Babits Mihály és Schmidt József mellett Simonyi Zsigmond is aláírta. S mikor ez a Szövetség kidolgozta a kutatási teendőket módszeresen számba vevő hatalmas tervét, a nyelvészeti részt a Nyelvőr tette közzé Tudományos feladataink a nyelvészet terén címen. Maga a Magyar Nyelvőr ekkor már a Közoktatásügyi Népbiztosság folyóirataként jelent meg, s így szerkesztőségébe nem is delegáltak olyanféle direktóriumot, amilyent a Magyar Nyelvtudományi Társaság és több más intézmény kapott. Mivel pedig ez időben a nyelvésztársadalom egy része aggódni kezdett az egész diszciplína jövője miatt, a Nyelvőr szerkesztőségi közleményt jelentetett meg A nyelvtudomány értékelése címen. Ebből idézzük: „Nyelvészeink körében némi aggodalom támadt olyan hírek hallatára, mintha a társadalomnak s a termelésnek gyökeresen megváltozott rendjében a nyelvészet s a filológia mint meddő úri foglalkozás nem tudna elhelyezkedni s az elkerülhetetlen hanyatlásnak volna kitéve. Azért – a természettudósok szövetsége után – megalakult a nyelvi és irodalmi kutatók szövetsége… remélhetjük, hogy a hőn óhajtott társadalmi nyugalom beálltával gyorsabb haladással közeledhetünk a munkatervünkben hangoztatott tudományos célok megvalósításához.”
Magának a munkatervnek részleteivel nem kívánunk itt foglalkozni (beható tárgyalását Király Péternek köszönhetjük), csak egy-két dolgot emelnénk ki a kérdéskörből. Az egyik az, hogy készítői nemcsak a magyar nyelvre vonatkozó munkákkal törődtek, s hogy egy-egy Simonyiéktól távolabb álló kutatást is megfelelő súllyal vettek számba, így elsősorban Gombocz és Melich nagy etimológiai szótárát támogatták. A másik az, hogy érthetően sürgették Simonyi nagy kéziratos mondattanának megjelentetését s egy megfelelő jelentéstan kiadását is, hogy az 1895-i, már kifogyott Tüzetes magyar nyelvtan I. című művel együtt végre legyen „egy [teljes] történeti és összehasonlító alapon álló tudományos magyar nyelvtan”. Gondoltak továbbá az Akadémiai Nagyszótár ma is megoldásra váró ügyére s a végre most fokozatosan megvalósuló írói szótárakra is; sőt nem feledkeztek meg a magyar nyelvtudomány történetéről sem. Más műveket ugyanakkor a nevelőképzés, illetőleg továbbképzés és a tudományos ismeretterjesztés körében vettek tervbe; ezek között szerepelt többek közt Simonyi Helyes magyarságának újabb kiadása is.
Bármennyire a pusztába kiáltó szavának vélné is valaki a fönti tervezetet (mivel a Tanácsköztársaságot nem sokkal utóbb leverték): alig hihető, hogy a Horthy-korszak egyetlen valamirevaló tudományos elgondolása, A Magyar Nyelvtudomány Kézikönyve című, megszületett volna e Munkaterv nélkül. (Megvalósítani pedig, azt is csak hosszú évtizedek alatt és elenyésző részben sikerült.) De a Munkaterv önmagában is maradandóan igazolja Simonyiék átfogó tudományfejlesztő koncepcióját, illetőleg a tanácskormánnyal való együttműködésük őszinte szándékát.
A fehérterror idején Simonyi ellen folyó „fegyelmi vizsgálatnak csak néhány mozzanatára hívnánk fel a figyelmet. Az „Igazoló Bizottság” vádpontjai Kovács Ferenc 1969-i részletes munkája szerint ezek voltak:
„a) Szerkesztette a Magyar Nyelvőrt, »amely a Közoktatásügyi Népbiztosság lapja lett [!]… s mint a Tanácsköztársaság előtt teljesen megbízható elem maga mellé nem kapott úgynevezett direktóriumot, ő maga volt egyúttal a direktórium is« …
b) A Nyelvtudományi és Irodalomtörténeti Kutatók Szövetségének tagja volt, és »működésében aktív részt vett. A szövetség kidolgozott egy programot, s azt a Közoktatásügyi Népbiztosság lapjában, a Magyar Nyelvőrben Simonyi közölte, ugyanő írt a szövetségről ismertetést«…
c) Pályája alatt »sokszor tanujelét adta, hogy nincs benne magyar nemzeti érzés«…”
Simonyi e vádakra írásban válaszolt, s a tárgyaláson szóban is védekezett. Mivel azonban ez utóbbin az egyik bizottsági tag minősíthetetlen hangon beszélt vele, s a jegyzőkönyvet utóbb meg sem mutatták neki, kézírásos nyilatkozatot küldött az elnöknek. Ez szerencsére ránk is maradt. Láthatólag a hazafiatlanság vádja gyötörte legfájdalmasabban, itt beszélt ő is legönérzetesebben egész működéséről; de szerintünk meggyőzően és részletesen felelt minden vádpontra.
Mint a vádakból látjuk, Simonyit még ellenségei sem tartották kommunistának, amint ő sem mondotta magát annak soha. Csak a mindinkább radikális polgári ellenzék tagja volt; őszinte lelkesedéssel támogatta az 1918–19-es forradalmi átalakulást, s egyben tudományának erősítésére felhasználta a politika adta jó lehetőségeket. – Az I. osztály nem is javasolt nagyobb „büntetést” ellene, mint hogy az Akadémia fejezze ki rosszallását. Az I–III. osztály igazoló bizottságainak együttes ülésén azonban 1919. október 25-én idegen szakos szavazókkal már Simonyit kizáró javaslatot hoztak. Az 1919. november 24-i zárt ülésen az elnöklő Berzeviczy Albert láthatólag sokallta ezt, tehát ő csak kétharmados szavazattöbbség esetén akarta érvényesíteni a kizáró indítványokat. December 2-ától ugyan Szily Kálmán sürgetésére ismét csak egyszerű szótöbbségtől függött a kizárás, de Simonyi november 22-i halála ennek már elébe vágott…
