NYELVTUDOMÁNYUNK LASSÚ ÁTALAKULÁSA
NYELVTUDOMÁNYUNK LASSÚ ÁTALAKULÁSA
Az eddigiekből világosan kitűnhetett, hogy már századunk első évei után eléggé érezhető volt Simonyi helyzetének kényessége. Alapkutatásokat tartalmazó, külföldön is tekintélyt biztosító nagy művei és páratlan bőségben áradó kisebb értekezései, cikkei minden nyelvész kartársáénál nagyobb hírnevet szereztek neki a tudományban; sok iskolai tan- és segédkönyve, további nyelvművelő, helyesírás-fejlesztő és tudományos ismeretterjesztő tevékenysége részben a hozzákapcsolódó nyilvános viták miatt szinte országszerte ismertté tette őt; hálás tanítványai pedig minden értelmiségi munkakörben bőven akadtak, nemegyszer igen magas közéleti helyeken. Másrészt azonban a sok ellene forduló harcos írás lassacskán mégiscsak megtépázta a tekintélyét: nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél – gondolja mindig sok ember. És hát például a filológiában rendkívül gondos Szily Kálmán, akinek a nevéhez akkor már nem kisebb érdem fűződött, mint hogy két-három más szakértővel a természettudomány szókincsét megmagyarosította, illetőleg kiszabadította a gátlástalan késői neológusok „szócsintan”-ának uralma alól, Nyelvőr-beli cikkeiben 1879-től kezdve nagyrészt Simonyival és tanítványaival (vagy magával Szarvassal) vitatkozott. Nem elvi kérdésekről volt ugyan szó, de a pozitív szótörténetben bizony sokszor Szilynek volt igaza. A régi nyelvhasználat és a XIX. századi írói nyelv terén ugyancsak nemegyszer okkal rótta meg Simonyi némely állítását Lehr Albert, az ismert Arany-kommentátor. (Máskor persze Simonyi viszonválasza cáfolt rá Lehrre.) Amellett Szily és Lehr érintetlenebb maradt az új ortológia nyelvújítás-ellenességétől. S Szily aztán egymaga elkészítette A magyar nyelvújítás szótárát (1902, 1908), mely kisebb körben ugyan, de kétségtelenül megbízhatóbb a Szarvas–Simonyi szerkesztette Magyar nyelvtörténeti szótárnál. Lehr is, bár Szarvas táborában kezdett nyelvészkedni, egy idő múlva Simonyinál világosabban védte meg a „szabálytalanul” alkotott, de azóta jól bevált neologizmusokat, mondván „Haragudhatunk, hogy lettek, de örüljünk, hogy vannak!” – S mikor Ballagi Aladár igaztalanul csoportosított vagy hazug érveivel a keresztvizet is leszedte volna a Nyelvtörténeti szótárról, Szily védte ugyan az alapjában mindenképp értékes kézikönyvet, de azért egypár fonákságra ő is rámutatott. Így arra, hogy a szerkesztők szófejtő felfogása miatt például a toporzékol ige a dob szócsaládjában kerül sorra! Melich János szintén harcba szállt a szótár védelmében, de ő is hivatkozott többek közt arra, hogy bizonyos, Ballagi hiányolta fontos adatokat ő felcédulázott annak idején, tehát csak a szerkesztés mellőzhette őket. S máig morogva emlegetjük e műnek egy-két olyan munkatársát, akinek cédulázása hirhedten megbízhatatlan!
Az is mindinkább kitűnik, hogy tudományos életünk túlnyomólag német orientációja egyoldalúvá teheti szellemi fejlődésünket. Tudvalevő, hogy Eötvös Loránd javaslatára Wlassics kultuszminiszter ilyen okok miatt szervezte meg 1895 végén francia mintára az Eötvös-kollégiumot, s ez főleg a társadalomtudományi diszciplínákba csakúgyan jó új impulzusokat hozott, az újabb szemléletű tudósképzésnek mind fontosabb góca lett. – Arról pedig bőven volt szó az előzőkben, hogy az Akadémia tekintélyét féltő tudománypolitikusok mennyire igyekeztek a helyesírási szakítás után csökkenteni Simonyi befolyását. – Közismert dolog amellett, hogy a Nyelvőr a rosszul értelmezett népszerűség védelmében nemegyszer kevésbé szakszerű, sőt itt-ott gyönge közleményeket is elfogadott, s például a Simonyitól irányított nyelvjárástanulmányok egy része különösen sablonos, elavult módszerű volt.
Mindezt azért kell nagyon számba vennünk, mert éppen ez időben, 1903-ban vetődött fel egy új, széles körű, tevékeny tudományos egyesület létesítésének gondolata, mely végre minden magyar nyelvészt egyesíthetne, s előadásainak, vitáinak, folyóiratának, anyagi erejének segítségével szervezettebben biztosíthatná a szaktudomány korszerű fejlődését. A Magyar Nyelvtudományi Társaság 1904-ben alakult meg, s 1905-ben folyóirata, a Magyar Nyelv is megindult, mégpedig minden állami támogatás nélkül. Az 1903-i javaslat aláírói közt ott szerepelt még Simonyi és több belső munkatársa, barátja is. Hanem aztán, nyilván az előzetes tudománypolitikai tárgyalásoktól nem függetlenül, a társaságnak Szily Kálmán lett az elnöke, aki Simonyival oly sok kérdésben szemben állt, s viszont mint az Akadémia főtitkára a konzervatív nemesi körök bizalmát is élvezte. – A folyóirat szerkesztése hosszú időn át főleg a kiváló ítélőképességű Gombocz Zoltánnak és Melich Jánosnak a feladata volt. Korábban mindkettő Simonyi és a Nyelvőr körében működött, de Gombocz utóbb inkább az Eötvös-kollégium köré csoportosuló, erősebben francia és egyéb hatások alatt dolgozó, modernebb módszerű tudósokat képviselte; Melich pedig részben megmaradt ugyan a német (és szláv) tudományban szokásos módszerek vonzókörében, de például a névtudomány, a településföldrajz meg a földrajzi hátterű jövevényszó-kutatás vonatkozásában ő is eléggé új fejlődési fokot jelentett. Simonyi pedig ekkor már a társaság vezetőségében egyáltalán nem jutott szerephez (talán maga is kerülte Szilyéket?), s így természetes, hogy a Magyar Nyelv és Simonyi Nyelvőrje előbb-utóbb érezhetően versengeni, sőt néha élesen vitázni kezdett egymással.
Simonyi és tábora eleinte jól bírta a vetélkedést, s a két folyóirat egyaránt gazdag termést tudott hozni. A Nyelvőr mégis leginkább Simonyinak szép tanulmányaival tartotta a színvonalat; a korábbi munkatársak fiatalabbjai azonban nemegyszer éppen java írásaikat már az új, lassan igényesebbé váló folyóiratnak vitték. Az egyetemi tanárság persze még újra meg újra módot adott Simonyinak szerzői gárdája fölfrissítésére, s a Nyelvészeti Füzetek is váltig közölt egy-egy „új ember”-től való értékes munkát: főleg úgy 1915–16 tájáig, utóbb már csak kivételesen. Közben tudniillik az első világháború is érezhetően súlyosbította a szerkesztő-kiadó gondjait. A papír és a munkadíjak megdrágították a folyóiratot, s az előfizetők száma megcsappant a hadviselés viharaiban. A megváltozott viszonyok közt a Nyelvészeti Füzetek megjelentetése kivált nagy áldozattal járt. Simonyinak pedig akkor már személyes aggódnivalója is volt: fia katona lett, majd orosz hadifogolyként Szibériába került, s a család csak igen-igen keveset tudott a sorsáról.
Egyéni munkáit a tízes években túlnyomólag az „örök szerelem” irányította: a mondattan még föl nem dolgozott részeit igyekezett rendszeresen megírni. Igen tanulságos 1913-i könyve, A jelzők mondattana. Benne egyrészt szinte minden, főként főnévi alaptagú névszós szószerkezet szóba kerül, tehát – ismét mai műszóval – a minőség- és mennyiségjelzőn és a birtokos jelzőn kívül foglalkozik az értelmezővel is. Az értelmezőnek „jelzői” felfogása máig is főleg a Simonyi-hagyományon alapszik. Sőt a mondattani alakiságokat (szórend, ragozatlanság), továbbá – a szigorúan nyelvtörténeti és mondattani alapon álló szerzőhöz illően – a határozott és a határozatlan névelőt is itt, a jelzők közt tárgyalja a könyv. (Ez a hagyomány ma már jóval kevésbé él, bár Simonyi után még sokáig uralkodott.) Értékes sajátsága ennek a könyvnek is, hogy igen tüzetesen számba veszi az ingadozó nyelvhasználat finomságait, tehát a nyelvhelyességet is tanulságos eredményekkel támogatja. Foglalkozik például a birtokos személyragok egyeztetéses meg nem egyeztetéses használatával (a fiúk segítsége, de segítségük a fiúknak); a birtokos jelzői -nak, -nek rag kitételének vagy elhagyásának szabályaival; az értelmező és értelmezett egyeztetésével; stb.
Még nagyobb mondattani rendszerezést készített Simonyi az 1914. évi akadémiai Lukács Krisztina-pályázatra. Erről azonban, mivel maga az utólag kidolgozott, illetőleg befejezett kéziratos mű tudomásunk szerint nem maradt fönn, nem foglalkozunk tovább. Csak azt hangsúlyozzuk ismét, hogy ezt a munkáját még szintén akadémiai jutalom tüntette ki. Persze szerény fájdalomdíj volt ez a más területekről való visszaszorításért, az Akadémiánktól kapott megbántásokért, kivált mikor már látnia kellett folyóiratának lassú sorvadását, egykori népes gárdájának állandó csökkenését. És ne feledjük el a legsúlyosabbat, amiről neki szerencsére már nem volt tudomása: kéziratos mondattana, életműve az Akadémián végül is nyomtalanul elkallódott vagy megsemmisült!
Bizonyosan sokszor örülhetett még „közvetett sikereinek” is: mikor egy-egy tanítványának vagy barátjának értékes alkotása elhagyta a nyomdát. Így láthatólag az ő sok irányító és bíráló tanácsának figyelembevételével készült többek közt Kiss-Erős Ferencnek 1915-i tanítóképző intézeti tankönyve (címe: A magyar nyelv rendszeresen vizsgálva…. Megjelenési helye: Kalocsa), mely átfogó tartalmánál és népszerű hangjánál fogva egy kissé Simonyi korábbi, A magyar nyelv című munkájának a tudományos ismeretterjesztésben utódjává is lett. – S viszont ha látnia kellett is az 1905 óta erősödő, úgynevezett „budapesti nyelvtörténeti iskola” sokoldalúan valósághű nyelvtudományi munkáinak szaporodó értékes eredményeit, a tudománynak a társadalom szolgálatba állítását illetőleg bizonyosan haláláig sem múlta őt fölül senki. Mert a helyesírásban, nyelvművelésben, tudományos ismeretterjesztésben, iskolakönyvírásban stb. ez a különben inkább föléje növő újabb tudós kör mindvégig mögötte maradt. Sőt még a tudományos rendszerezés dolgában is részben csak azért nem látszik Simonyinak ekkori igazi nagysága, mert fő művét elkészülésekor az új tudományos vezetés már nem jelentette meg. (Igaz, például a Gombocz-Melich-féle Magyar etymologiai szótár viszont befejezetlenségében is a szintézisnek magasabb igényére vall.)
