NYELVMŰVELÉS, MAGYAROSSÁG, MAGYARÍTÁS
NYELVMŰVELÉS, MAGYAROSSÁG, MAGYARÍTÁS
A magyar földtan érdemleges, tudományos művelése, rendszeres egyetemi oktatása a reformkor nyelvújító légkörében indult. Ennek megfelelően Szabó József működésében nagy szerepe volt a szaknyelv magyarításának, a magyarosságra törekvéseknek, a természettudományos szakkifejezéseken, fogalom megjelöléseken belül a magyar földtani szakszók alkotásának is. Ez együtt járt az iskolai klasszikus latin-görög oktatás magyar nyelvűvé tételével, s különösen az általános németesítés elleni harcokkal. Szabó József elöl járt ezekben a nyelvújító mozgalmakban. Tudvalevőleg Apáczai Csere János 1653-ban, a nyelvújítás kora előtt megjelent Magyar Enciklopédiájában állást foglalt a magyar nyelvű tudomány érdekében. Az előbeszéd IX. oldalán mondván „…sokkal könnyebb azoknak tudósokká lenni, akik a Tudományoknak megtanulása végett idegen nyelvnek tanulgatására nem szorulnak.” Szabó József, a budapesti tudományegyetem első magyar ásvány-földtani tanszékének tanára és megalapozója, már selmecbányai ösztöndíjas hallgató korában az ottani iparegylet felszólítására, 1846-ban munkatársaival kidolgozott egy kéziratban maradt „természettudományi és technikai műszótárt”. A minisztérium bányaosztályához kerülve, a márciusi napok után ez az átdolgozott Bányaműszótár 1848-ban „hivatalos használatra” Budán megjelent. Tekintetbe vette a nagy jelentőségű Bugát-féle Természettudományi Szóhalmaz s egyéb előbbi magyar „szógyártó” munkákat, bár azokban megfelelő használható szakszók alig akadtak.
Kétségtelen, hogy ennek a természettudományos szakszó, sőt szaknyelv magyarításnak legelső és legkiválóbb, kellő mérsékletű művelője, előharcosa, továbbvivője, haláláig fenntartója Szabó József volt, a Természettudományi Társulatban, a Tudományos Akadémián és az egyetemi oktatónevelésben, valamint a társadalmi szabadoktatásban egyaránt. Ismeretterjesztő közleményein kívül ezt bizonyítják ilyen irányú írásai, tanulmányai, könyvei is. Mérsékelt felfogását és fejlődését a természettudományos, különösen a földtani szakszók magyarításában és az idegen szavak helyesírásában megszívlelésre érdemes módon fejti ki A nyelvtisztaság kérdése természettudományi irodalmunkban című 1858-ban megjelent vitacikkében (Pesti Napló 1858. VI. 3. 5. 107–108. sz.), Bugát Pál életében és ellenében, még Toldy Ferenc említett véleménye előtt. Utal a megelőző, 1846–48 közötti működésére: „…a magyarításban én és társaim is rendszeresen jártunk el…”, „ …álláspontomat szilárdul foglalom el, … tájékoztattam magamat az iránt, hogy mi történt már meg s mi volna még hátra, hogy a kitűzött cél eléressék.” „Látnivaló, hogy a purismus zászlója alatt magam is működtem addig, míg a természettudományokkal általánosságban foglalkoztam; a mint fokonként az egyes szakok mívelésébe merültem, s a dolgot tartósan vettem szigorú és higgadt bírálat alá, nézetem változott, s a véleményem most röviden az: hogy gyakorlati szempontból a purismusnak nincs jövője, hogy azt mindenki, ki a tudományt magáért a tárgyért míveli, szükségtelennek, sőt károsnak találj,” „… a természettudományi irodalomban, ha létezési körülménycinket figyelembe vesszük, a föltétlen nyelvtisztaságról kell hogy lemondjunk. Hátra van még a határ kitűzése, hogy meddig menjünk a tudományos nevezéktan magyarításában és hogy miben áll a természettudományokra nézve a nyelv művelése.”
„A nagy közönség szeret a természettudományokról hallani, olvasni, s mentől érthetőbb, mentől tisztább nyelven van a munka írva, annál kedvesebb előtte.”
„Ezen egy tétel tűzi ki a határt, a meddig a purismus mehet a nélkül, hogy a tudományt haladásában gátolná; sőt addig vinni kötelességünk, hogy anyanyelvünknek, e nemzeti főkincsünknek csinosítására s tökéletesítésére a természettudományok részéről is közreműködjünk s tartozásunkat lerójuk. Jól veszi ki magát a szépirodalomban is, ha valamely táj, tünemény vagy természeti tárgy leírásánál tiszta hangzású magyar műszavak használtatnak; mindezek készítését, használatok módját kitől várhatni, mint a szakemberektől, s hol keressék azt, mint az ezek által írt népszerű munkákban.”
„Igyekezzünk főleg az általános kifejezésekre készíteni szavakat s a fajneveknél a közönséges tárgyak számára; de éljünk a közműnyelvvel akkor, ha munkánk nem a nagy közönség, hanem a tudomány haladásának színvonalán álló szakférfiak vagy olyan tanulók számára van írva, kiknek az híd gyanánt szolgál a világirodalom termékeiből merítendő további szakképzettségre.”
„Ha a purismust határok között fogadjuk el, úgy mondhatom, hogy a műszavak gyári készítésének idejét bízvást lejártnak tekinthetjük, mert noha még kitöltendő hiányok is vannak, némi tekintetben több új szó van halomba gyűjtve, mint kell; ellenben igyekezzünk javítani, rendszeresíteni, szóval tökéletesbíteni azokat, amelyek használatra ésszerűleg igényt tarthatnak.”
„Az élet oly nyelvet készít magának, melyben a gondolatok legkönnyebben mozognak, a túlság. nyomását, minő például a feltétlen purismus, nem tűri, arra visszahatást gyakorol és mindig győz.”
Tanulságosak Szabó Józsefnek Az idegen szók használás módja című közleményében található sokoldalú általános elvi megállapításai is (Akadémia III. Osztály kiadása, Budapest, 1897): „A nyelv a gondolatok kifejezésének eszköze lévén, az eszmék változtatásával szintén változik” – írja.
„Az idegen szókat a közbeszéd csak úgy mint az irodalom adoptálva vagy adaptálva veszi be, hol azok különböző fokban meghonosodnak.” „Az adaptált szók befogadása a magyar nyelvbe oly módon történik, hogy nemcsak a helyesírásnak, de bizonyos fokban a grammatikai kezelésnek kérdése is tekintetbe veendő.”
„Teljes megállapodottság semmi élő nyelvben sincs, nem is lehet, az csak holt nyelv attributuma. Az élő nyelv fejlődik szakadatlanul, minek folytán a helyesírás kérdése is állandóan fenntartja magát…”
Az utóbbi okból indítványozza, hogy A magyar helyesírás elvei és szabályai című akadémiai kiadvány hetedik kiadása, ne „változatlan alakban”; hanem „újabban átnézett kiadás” legyen.
Szaknyelvünk melléknévi írásmódjában helyteleníti a „vulkánikus, magnetikus, elementáris, prizmatikus, piramidális, bazikus, alkalikus” szóhasználatot, az egyszerűbb, magyaros vulkáni, bázisos, alkaliás stb. helyett. Sajnos, ezt az ésszerű magyaros írásmódot mindmáig nem lehetett általánosítani szaknyelvünkben (talán még nyelvhelyességi szótárban sem), sőt a megfelelő, kifejező magyar szók magyar szövegben való használatát sem.
Szabó József sokirányú működésében kezdettől helyesen kitűzött szaknyelvi magyarítási irányelveit mindvégig következetesen végrehajtotta, s a fejlődés változó szükségletei és kívánalmai szerint törekedett azok intézményesítésére is. Magyarítás a Természettudományokban című tanulmányában 1861-ben ezt így fogalmazta meg: „Kívánatos, hogy minden tudományok műszavai (terminológia) a jelzendő tárgyak jelentését szabatosan kifejezőleg s a nyelv szabályai kellő tekintetbe vételével megmagyaríttassanak. Ellenben a tudományok terjeszthetősége érdekében nem kívánatos, hogy a tudományok műnevei (nomenklatúra) általában megmagyarosíttassanak.” A gyakorlati kivitel jellemző példája Egy moréna képződmény a Mátrában című tanulmányának egyik jegyzete a „jeges” szóval kapcsolatban: (Földtani Közlöny II. 1872.) „B. Eötvös L. úr e szó helyett a Jégár-t ajánlja, én részemről nem helyeslem, jobbnak tartom a Jegest, mely a jéggel fedett hegyet jelöli, úgy mint Havas a hóval fedettet.” Ehhez a nagyon találó megjegyzéshez hozzáfűzhetjük, hogy tudományunk fejlődésének mai elemző módszerében a jégár, a jégműködés folyamatára, a jeges annak sztatikus területi állapotára használatos.
A Magyarhoni Földtani Társulatban 1883-ban megalakította s mint elnök vezette és irányította A Földtani Szakszótár Bizottságot. A Bizottság pontokba foglalt határozatot hozott a készülő szakszótár szavainak helyesírási, magyarítási irányelveiről Szabó József és Simonyi Zsigmond véleménye alapján (Helyes magyarság, 1903), s összeállította az addig használatos gyakoribb szakkifejezések jegyzékét. „Az itt fölsorolt szavak mintájára fogja a bizottság a Geológiai Szakszótárt kidolgozni. Az egyes szakok szavait, kifejezéseit a feldolgozó szakemberek röviden meg is magyarázzák, úgy hogy a tervbe vett szótár nemcsak a szavakat s kifejezéseket, hanem fogalmakat s rokonszavaikat is megmagyarázza.” Megemlítjük még, hogy a Bizottság megállapítása szerint, az akkor folyamatban levő „Apáthy I. túlzott klasszikus írásmódja sehogysem illik bele korunk egyszerűsítő irányzatába”.
A történeti hűség kedvéért meg kell említenünk, hogy a Szótár Bizottság ezt a határozati tervet megküldte véleményezésre Simonyi Zsigmondnak, aki az írásmódot általánosságban helyeselte, az alábbi megjegyzéssel:
„4. 5. Alpok, Andok tudákos nyelvigazítás. Alpesek a régi megszokott alak. Furcsa Révai-lexiconban alpi gazdaság, alpi ibolya stb. e. h. alpesi. Olyan okoskodással hiba volna ez is: akták, noteszek, mert acta és notes már többesszám. S még nagyobb hiba volna Egyiptom és paradicsom, mert hisz Aegyptum és Paradisum már tárgyeset a latinban; az alanyeset Aegyptus, paradisus.”
Szabó József irányjelölése tudatosult bennünk, mert magyarságát, magyarosságát Arany János is értékelte, s szaknyelvi kérdésekben helyes álláspontját az Akadémiával, hivatásos nyelvészekkel szemben is hangoztatta, megvédte.
