A MAGYAR NYELV MÚLTJÁNAK ÉS ROKONI KAPCSOLATAINAK KUTATÓJA
A MAGYAR NYELV MÚLTJÁNAK ÉS ROKONI KAPCSOLATAINAK KUTATÓJA
Szinnyei, mint láttuk, a magyar irodalom történetének kutatójaként kezdte tudományos pályáját, s okunk van feltenni, hogy érdeklődése a magyar nyelv múltja iránt a régi magyar irodalom tanulmányozása során ébredt fel benne. E mellett szól az is, hogy már 1885-ben megírta Révai Miklós és Verseghy Ferenc életrajzát. Alakmagyarázatok és szófejtések után első nagyobb fejtegető jellegű dolgozata akadémiai levelező tagi székfoglalója volt, melyben a magyar birtokos személyragozás alakváltozatainak adja mind történeti, mind pedig nyelvlélektani szempontból mintaszerű magyarázatát (Magyar Nyelvőr 1888.). Hogy a régi magyar nyelvvel kapcsolatban elsősorban milyen probléma foglalkoztatta, arra egyik nevezetes értekezése már címében is utal: Hogy hangzott a magyar nyelv az Árpádok korában? (Magyar Nyelvőr 1895.). Ez a kérdés már korábban felkeltette nyelvészeink figyelmét. Szinnyei természetesen úgy tudott választ adni rá, hogy behatóan tanulmányozta kódexeinket és egyéb nyelvemlékeinket, aminek sok cikkében sok-sok tanújelét adta. Fenti című értekezése eredményeit Középkori nyelvemlékeink olvasása (Nyelvtudományi Közlemények 1897.) és A magyar magánhangzók történetéhez (uo. 1913–14) című dolgozataiban később maga Szinnyei több ponton módosította, s velük szemben például Laziczius Gyula és Bárczi Géza részéről is elhangzott nem egy ellenvetés. Mindez azonban nem változtat azon a tényen, amelyet Gombocz Zoltán így fogalmazott meg: vele „indul meg az Árpád-kori magyar hangtörténet tudományos búvárlata” (Klebelsberg-emlékkönyv Bp., 1925. 155.).
Egy további kérdéscsoport, amely kutatásokra ösztönözte Szinnyeit, a magyar nyelv ragjainak, jeleinek és képzőinek eredete volt. Nyelvünk számos ilyen elemének fejlődéstörténetét rajzolta meg, s ennek kapcsán jutott el eredetük titkának megfejtéséig. Ilyen jellegű kutatási eredményeinek jó részét összefoglalta A Halotti Beszéd hang- és alaktana (1926) című kis monográfiájában. Természetesen kiterjedt Szinnyei figyelme sok szavunk eredetének kérdésére is. Szómagyarázatai közül jó néhány elhomályosult összetételeink némelyikének a keletkezését világítja meg (arc, ezüst, jonh, nyolc, orca, tavaly stb.).
Noha e könyvecske más fejezetében is tárgyalható lenne, itt emlékezünk meg A magyarság eredete, nyelve és honfoglaláskori műveltsége című művéről (1908, ill. 1910) arra való tekintettel, hogy ez nagymértékben a nyelvtudomány eredményein alapul. A finnugor kori gyökerektől kezdve a honfoglalásig terjed az az időszak, amely fejtegetéseinek tárgya. Megvilágítja a magyar nyelv és a magyar nép eredetét, s bemutatja a magyarság ősi műveltségét. Megismertet bennünket a magyarság ősi foglalkozásával, hadviselésének jellegzetességeivel, lakáskultúrájával, házi eszközeivel és szerszámaival, családi életével. Szól a magyarság állami berendezkedéséről és vallásáról is. Szinnyei e munkájának a jelentőségét csak az láthatja világosan, aki tudja, hogy századunk elején a magyar nagyközönség túlnyomórésze még jóformán teljesen tájékozatlan volt azokról a kérdésekről, amelyeket könyvében a szerző taglal, viszont széles körben el voltak terjedve különféle elavult és tudománytalan nézetek. Noha Szinnyei könyve elsősorban a művelt nagyközönségnek szól, tudományos teljesítményként is értékelnünk kell, mert tudományos kutatási eredmények ismeretében keletkezett, tudományos alapossággal és sok eredetiséggel van megírva. Alapul szolgált egyben a későbbi, hasonló jellegű, összefoglaló műveknek. Szinnyei könyvecskéje Die Herkunft der Ungarn, ihre Sprache und Urkultur címen 1920-ban (második kiadásban 1923-ban) németül is megjelent. Hogy egy ilyen, idegen nyelven megírt műre mennyire szükség volt, annak jellemzésére csak egy tényt említek meg: egyik, közműveltségének magas fokáról általánosan ismert európai ország fővárosában még 1948-ban is találkoztam olyan iskolázott tisztségviselővel, aki úgy tudta, hogy a magyarok németül beszélnek.
Szinnyei nemcsak kutatta a régi magyar nyelvet, hanem programot is adott jövőbeli kutatásához. Rámutat, hogy 1926 előtti nyelvemléktanulmányaink csak tallózgattak, böngészgettek a maguk területén; szükség van tehát alaposabb, nagyobb nyelvtörténeti tájékozottsággal megírt, teljességre törekvő nyelvemléktanulmányokra. Hangsúlyozza, hogy kódexeinket is újra ki kell adni, mégpedig teljes paleográfiai hűséggel, teljes szómutatóval és nyelvtani mutatóval. Újra ki kell adni több, XVI. századbeli nyomtatott munkát is, mert vannak köztük olyanok is, amelyek a nyelvészre nézve fontosabbak, mint egynémely kódex. Amikor ma büszkén rámutathatunk, hogy ilyen nyelvemléktanulmányaink és kódexkiadásaink már vannak, nem szabad tehát korábbi hiányukat általánosságban régibb kutatóink fogyatékos tájékozottságának, szempontjaik elavultságának tulajdonítani. A rájuk vonatkozó igény megfogalmazódott már például Szinnyei fejében is, teljesüléséhez azonban új munkásokra és olyan társadalomra volt szükség, amely a tudományokat nagyobb mértékben becsüli meg, mint az, amelynek keretei közt életét Szinnyei József élte.
Szinnyeinek azok a kutatásai, amelyeknek a magyar nyelv múltja volt a tárgyuk, mind mennyiség, mind minőség szempontjából oly jelentősek, hogy azt hihetnők: igénybe vették szerzőjük minden energiáját és idejét. Tévednénk azonban, ha ezt gondolnánk. Szinnyei ugyanis kora ifjúságától kezdve kiterjesztette vizsgálatait a magyar nyelv rokonaira és rokoni kapcsolataira is.
Első terjedelmes finnugor nyelvészeti tárgyú értekezése a tudománytörténet körébe tartozik: azt vizsgálja, hogy mi helyes és mi hibás Révai Miklós (1749–1807) magyar–finnugor egyeztetéseiben (Nyelvtudományi Közlemények 1879.). Minthogy bevezetőben bőven szól Sajnovics János és Gyarmathi Sámuel összehasonlító módszeréről is, értekezése voltaképpen az egész XVIII. századi magyar finnugrisztika értékelése, s ugyanakkor bizonysága annak, hogy a szerző ismeretei már ez időben kiterjedtek az egész finnugor hangés alaktanra. Már egészen fiatalon érdemben hozzászólt ahhoz a nagy hullámokat vert vitához is, amely Vámbéry Ármin A magyarok eredete (1882) című művének megjelenése után keletkezett, s amelyet „ugor–török háború” néven ismer a nyelvtudomány története. Könyvében Vámbéry történeti forrásokra és nyelvi adatokra hivatkozva arra a következtetésre jutott, hogy a magyar fajnak és vele a magyar nyelvnek az alapja török, s ami kevés finnugor szórvány van benne, az másodlagos szerzemény, jövevény elem. Szinnyei A magyar nyelv eredete (1883) című értekezésében szembehelyezkedett Vámbéry nézetével, s rámutatott: a nyelv eredetéből nem lehet okvetlenül a nép faji eredetére következtetni, mert gyakori eset, hogy egy nép átveszi egy tőle idegen fajú nép nyelvét. A magyarság faji összetételének török elemeiből nem következik tehát nyelvének török eredete. Nem érv a magyar nyelv török eredete mellett az sem, hogy a régi magyar főurak között voltak török nevűek; ebből legfeljebb a név viselőinek török eredete, nem pedig a magyar nyelv töröksége következik. Elfogadhatatlanok részben Vámbéry magyar–török–tatár szóegyeztetései is, mert szerzőjük nem tartotta szem előtt a helyes szóegyeztetések ismertetőjelét, a szabályos hangmegfelelést. Számos szóegyeztetéséhez az okból is szó fér, mert Vámbéry sok török-tatár szó hangalakját, illetőleg jelentését önkényesen megváltoztatta: a velük összekapcsolt magyar szó hangalakjához, jelentéséhez igazította. Végül kimutatja Szinnyei, hogy azok a török-tatár szavak, amelyekre Vámbéry a magyar nyelv török rokonságára vonatkozó felfogását építi, túlnyomórészt a magyar nyelv külön életében átvett török jövevényszavak, kis részben pedig a feltett urál-altaji nyelvrokonság alapján magyarázhatók.
Szinnyei ezen érveinek, amelyeket huszonhat éves korában tárt a nyilvánosság elé, nagy részük volt abban, hogy az ugor–török háború a finnugor tábor javára dőlt el, s hogy nyelvünk finnugor rokonságának a tana a jövőben a nyelvtudomány határain belül többé nem volt vita tárgya.
Miután tisztázódott, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvekkel rokon, azt tűzte ki céljául Szinnyei, hogy e nyelvrokonság mibenlétét a nagyközönség számára is megvilágítsa. Ezt a célt szolgálja A magyar nyelv rokonai (1883) című könyvecskéje. Itt is hangoztatja, hogy a nyelvrokonságot nem szabad összetéveszteni a fajrokonsággal, mert gyakori eset, hogy egy nép átveszi egy olyan nép nyelvét, amelytől embertani szempontból különállt. Lehetséges tehát, „noha bebizonyítva még nincs, hogy a mi honfoglaló őseink ereiben nem ugor, hanem török vér csergedezett, de annyi bizonyos, hogy a nyelv, melyet őseink behoztak, s amelyen most is beszélünk, az ugor nyelvekkel áll legközelebbi rokonságban”. Ismét hangsúlyozza, hogy a kölcsönös megértés nem feltétele a nyelvi rokonságnak. Rokon nyelvek azok a nyelvek, amelyek közös előzményből származnak, s ezek „nem annyira hasonlítanak egymáshoz, mint inkább szabályszerűen vagy rendszeresen külömböznek” (10.). Könyvecskéje hangtani részében azt emeli ki, hogy a nyelvek állandóan változnak, a változások azonban nem tetszés szerintiek, hanem többségükben szabályszerűség mutatkozik. A közös nyelvi előzmény hangjai az egyes finnugor nyelvekben sok esetben más és más hanggá változtak, s így minden finnugor nyelvnek megvannak a maga hangtani sajátosságai. A magyar nyelv hangtani jellegzetességei közül megemlíti például az eredeti szókezdő p hang f-fé változását, minek következtében a finnugor eredetű magyar f kezdetű szavaknak a rokonnyelvekben p- kezdetűek felelnek meg, pl. fi(ú) = vogul pi, fon = cseremisz pun Több példával igazolja azt is, hogy mélyhangú szavaink h-jának a rokon nyelvekben k felel meg, például hal = mordvin kal, három = vogul kórom, húsz = vogul kusz. A hangtani fejezet végén táblázatot közöl a magyar hangoknak megfelelő rokon nyelvi hangokról, ám a következő fejezetben, amely nyelvünk grammatikájának finnugor jellegét hivatott igazolni, kimondja: a nyelvrokonságnak legfőbb kritériuma mégiscsak a nyelvnek grammatikai szerkezete. Magáévá teszi tehát azt a nézetet, amelyet híres Demonstratiójában (1770) már Sajnovics János (1733–1785) meghirdetett, s amelyet a történeti összehasonlító nyelvtudomány mai képviselői is vallanak. Nézetét meg is okolja: az egybevetendő nyelvek szókincsét nem szabad figyelmen kívül hagynunk, ám a szókincs gyorsan változik, sok idegen elemet fogad be, a nyelvtani szerkezet viszont hasonlíthatatlanul állandóbb. Példáit Szinnyei egyrészt a szóképzés, másrészt a szóragozás köréből veszi. Rámutat, hogy új szavak valamennyi finnugor nyelvben bizonyos végződéseknek a szótő végéhez járulása útján keletkeznek, s ez igen jellemző közös sajátságuk. Finnugor eredetű például a magyar -l és -d gyakorító képző (vö. éle-l-em; rako-d, bökö-d), az -m, -n és -l mozzanatos képző (vö. sika-m-lik; foga-n-tatik, siko-l-t) meg a műveltető -t képző (kel-t, vesz-t). Közös sajátságuk a finnugor nyelveknek az is, hogy a birtokos személyét nem birtokos névmással, hanem birtokos személyjelekkel fejezik ki. Nyelvünk ezen elemeinek is megvannak a pontos megfelelői a rokon nyelvekben, vö. vére-m, vére-d = cseremisz vire-m, vire-d; szeme-m = vogul same-m stb. Egyezések mutathatók ki persze az igei személyragok és módjelek, valamint az esetragok egyszerű alakjai körében is. Rámutat továbbá Szinnyei arra, hogy nyelvünk a tárgyas igeragozás tekintetében sem áll magában: ilyen ragozás van a vogulban, az osztjákban és a mordvinban is. A magyar és a finnugor nyelvek közti egyezések sorát 200 szókincsbeli egyezés felsorolásával zárja (mai tudásunk szerint persze közülük jó néhány elavult). Összefoglalóan megállapíthatjuk: A magyar nyelv rokonai ugyanazt a célt szolgálta, mint a már említett Suomen kielen heimolaiset (l. 23). A kettő között jóformán csak az a különbség, hogy az előbbit a magyar, az utóbbit pedig a finn nagyközönségnek szánta a szerző, s ezért az előbbiben magyar, az utóbbiban pedig finn példák szolgálnak a címben megjelölt nyelv rokoni kapcsolatainak megvilágítására.
Miután tisztázódott, hogy melyek a magyar NYELV rokonai, s hogy mik rokonságának bizonyítékai, azon NÉPEKET mutatta be Szinnyei, amelyek a magyarral rokon nyelveket beszélik (Az ugor népek). Természetesen e dolgozata megjelenésének idején – 1894-ben – még sokkal kevesebb mondanivalója volt róluk, mint századunk finnugor nyelvészeinek. A rokon népeink életére, népköltészetére és művelődési viszonyaira vonatkozó újabb tudnivalókat egyetemi előadásain hozta hallgatói tudomására a szerző.
Vannak Szinnyeinek olyan értekezései is, amelyek tárgyuknál fogva egyik vagy másik rokon nyelv problematikáján belül maradnak. Ezekben az értekezéseiben többnyire a finn nyelv alaktani elemeivel foglalkozik. Egyéb, ide kívánkozó értekezései közül kiemelkedik az, amelyben – régibb nyelvtani vázlatok és szövegek alapján – a nálunk korábban ismeretlen vëpsze nyelvet mutatta be (Nyelvtudományi Közlemények 1881.). Értékes az a dolgozata is, amely a magyarban is előforduló labiális illeszkedés cseremisz nyelvi jelentkezését ismerteti meg az olvasóval (1894). Érdeme, hogy ismerte a nálunk később teljesen elhanyagolt lapp nyelveket is, és figyelembe vette a rájuk vonatkozó irodalmat. A legjelentősebb azonban az a műve, amelyben valamennyi finnugor nyelvet bevonta vizsgálódásai körébe. Ez a mű a Magyar Nyelvhasonlítás.
A Magyar Nyelvhasonlítás (1896) célját tekintve megegyezik A magyar nyelv rokonaival, lényegesen különbözik azonban tőle annak következményeképp, hogy az előbbit már nem a nagyközönség, hanem „hallgatói” számára írta a szerző, azaz egyetemi oktatási segédkönyvnek szánta. Ez kitűnik mindjárt a bevezetésből, ahol a szerző a finnugor népekről szóló legfontosabb tudnivalókon kívül a finnugorsággal kapcsolatba hozott szamojéd és altaji nyelvekre is kitér, s a finnugor nyelvek rokonításával foglalkozó irodalomra is utal. Számba véve a nyelvrokonság különféle jellegű bizonyítékait részletes finnugor összehasonlító hangtannal és alaktannal ajándékozza meg az érdeklődőket. Rendkívüli értéke e műnek és későbbi kiadásainak az egyes kérdésekre vonatkozó irodalom könyvészeti adatainak közlése.
A Magyar Nyelvhasonlítás nem előzmények nélkül jelent meg, de ennek ellenére hiányt pótló mű volt. Budenz József 1873-tól 1881-ig már közzétette Magyar–ugor összehasonlító szótárát, s a finn Otto Donner érdeméből 1888-ban Helsinkiben napvilágot látott a finnugor nyelvek első etimológiai szótárának befejező része is. Ez azt jelentette, hogy az etimológiai kutatások folytatásához immár ott állott kiindulásul két nagyszabású munka. Hasonló volt a helyzet egy másik területen: Budenz 1884-től folytatólagosan összefoglalta a finnugor nyelvek egyező alaktani elemeire vonatkozó ismereteit, s az utolsó füzetnek Budenz hagyatékából történt kiadása után (1894) Az ugor nyelvek összehasonlító alaktana is teljessé vált. Miben volt hát hiány? Legfőképp a finnugor hangtani ismeretek rendszerezésében. Emellett szükség volt a Budenztől összegyűjtött nagy etimológiai és alaktani anyag magyar szempontú elrendezésére és kritikai megrostálására. Szinnyeinek jelentős érdeme, hogy ezeket a hiányokat és szükségleteket felismerte, a Magyar Nyelvhasonlításban kora színvonalán pótolta a hiányokat, és kielégítette a szükségleteket.
A Magyar Nyelvhasonlítás első és második kiadása szerényen a „Jegyzetek” felírást viseli. Igényesebb külsővel csak a harmadik kiadástól kezdve jelenik meg e könyv, amikor a „Jegyzetek” minősítés helyébe részletesebb tartalom megjelölés lép: I. Bevezetés a finnugor összehasonlító nyelvészetbe. II. Vázlatos összehasonlító magyar nyelvtan. III. Összehasonlító szójegyzék. A Magyar Nyelvhasonlítás 1896 után még további hat kiadásban jelent meg, az utolsó 1927-ben. Az első kiadásokban az előzményekre való utalás még nem sok helyet foglalt el, az utolsó kiadáshoz viszont már csupán a korábbi irodalom összegyűjtése és feldolgozása is nagy munkát jelentett.
Nincs okunk rá, hogy elhallgassuk: a Nyelvhasonlítás újabb és újabb kiadásainak megjelenése során bíráló megjegyzések is hangzottak el. Ezek nagyjából két állításban csúcsosodnak ki. Az egyik így hangzik: a Nyelvhasonlítás didaktikai szempontból nem megfelelő alkotás, mert használója nehezen tud kiokosodni benne. A másik így fogalmazható meg: a Nyelvhasonlítás nemcsak elősegítette, hanem hátráltatta is a finnugor összehasonlító nyelvtudomány fejlődését, mert e tudománynak csak megoldott, illetőleg megoldottnak látszó kérdéseiről adott számot, dogmatizálta eredményeit, s elhallgatta a kutatásra váró problémákat. Az első vádra könnyen megfelelhetünk: a bírálónak nincs joga semmiféle alkotásban sem olyan művet keresni, amilyent a szerző nem akart alkotni. Szinnyei már könyve második kiadásának előszavában megmondja: „Ez a könyv hallgatóim számára készült, alapjául két előadásomnak: »Bevezetés a finnugor nyelvészetbe« és »Magyar nyelvhasonlítás«.” Ebből nyilvánvaló, hogy könyvét Szinnyei nem közönséges tankönyvnek s pláne nem kezdőknek és laikusoknak való könnyed olvasmánynak szánta, hanem egyetemi előadásaihoz vezérfonalul állította össze. Ahhoz, hogy teljesen érthetővé váljék, valóban feltételezte ez a könyv szerzője közreműködését: aki kezdő létére használni akarta, annak hallgatnia kellett a szerző egyetemi előadásait. Annak pedig, aki könnyebb olvasmányt igényelt a Nyelvhasonlítás tárgyköréből, 1883-tól kezdve rendelkezésére állott Szinnyeinek A magyar nyelv rokonai meg – 1908-tól – A magyarság eredete, nyelve és honfoglaláskori műveltsége című munkája.
Nem nehéz válaszolnunk a másik vádra sem, mely szerint Szinnyei dogmatizálta, megmerevítette tudománya eredményeit. Erre az állításra épp a Magyar Nyelvhasonlítás hét kiadása s az az eljárás a legékesebben szóló cáfolat, amellyel Szinnyei könyvének újabb és újabb kiadásait összeállította. Nincs ezen hét kiadás között egyetlen egy sem, amely azonos lenne az előzővel, sőt a legtöbb lényeges módosításokat tartalmaz a megelőzőhöz képest. Nemcsak a bibliográfia bővül kiadásról kiadásra, hanem a tudomány haladásával változik a szerző felfogása is egyes tárgyalt nyelvi jelenségekről, illetőleg nyelvi elemekről, avagy az előbbiek egész csoportjáról. A hatodik kiadástól kezdve (1920) újítás az is, hogy megjelennek a finnugor alapnyelvi hangok szamojéd megfelelői, a szerző tehát – helyesen – arra a meggyőződésre jutott, hogy a szamojéd nyelvek kutatásának eredményeképpen ezek vallomásának immár a korábbinál nagyobb jelentőséget kell tulajdonítani. Már Szinnyeivel elkezdődik tehát a lassú áthangolódás a finnugrisztikáról az „uráli” összehasonlító nyelvészetre.
Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a Magyar Nyelvhasonlítás újabb és újabb kiadásai hűen tükrözték a finnugor nyelvtudomány főbb eredményeit és fejlődését. Hasznos könyv volt a Nyelvhasonlítás a szűkebb értelemben vett magyar nyelvtudomány szempontjából is. Nélküle a magyar nyelvész a nyelvemlékeket megelőző korra vonatkozó kutatásaiban nem tudta volna felhasználni a finnugor nyelvtudomány azon eredményeit, amelyeknek ismerete e kor nyelvállapotának meg egyes nyelvi jelenségeinek történeti szempontú vizsgálatához elengedhetetlenül szükséges volt.
Szinnyei másik összefoglaló jellegű munkája Finnisch-ugrische Sprachwissenschaft címen a közismert Göschen-sorozatban jelent meg – első kiadásban 1910-ben, második kiadásban 1922-ben. Természetszerűleg sok tekintetben egyezik a Magyar Nyelvhasonlítással, de ugyanakkor különbözik is tőle. Valamivel bővebb benne az egyes finnugor népeket és nyelveket ismertető rész, s közli a magyarságra és nyelvérc vonatkozó legfontosabb tudnivalókat is. Az olyan kérdésekben való eligazodáshoz, amilyen például a finnugorság őshazája, nem csupán könyvészetet közöl, hanem rövid állásfoglalást is ad az olvasónak. Amíg a Magyar Nyelvhasonlításban természetszerűleg a magyar nyelv áll a szerző megállapításainak középpontjában, addig a német változatban a finnugor nyelvek olyam jelenségeiről és formánsairól is tájékozódhatunk, amelyeknek a magyarban nincs megfelelőjük. Ilyenformán ebből a kis könyvecskéből a finnugor alapnyelv képe sokkal világosabban bontakozik ki előttünk, mint magyar nyelvű előzményéből. Előnye még e könyvecskének a Nyelvhasonlítással szemben az is, hogy az egyes jelenségeket és nyelvi elemeket nemcsak táblázatok és hozzájuk tartozó példaanyag útján ismerteti meg az olvasóval, hanem rövid magyarázatokat is fűz hozzájuk. Mindezt természetesen a Göschen-sorozatban megjelent kötetek ismert terjedelmi korlátai közt teszi. A mai hazai uráli nyelvtudomány kézikönyve még tud a Finnisch-ugrische Sprachwissenschaftról, de megemlítése után siet megjegyezni, hogy „szófukar tömörséggel” szól olvasóihoz, hogy Szinnyei sok más munkájával együtt ma már elavult, és jóformán csak tudománytörténeti jelentősége van. Lényegesen többet és fontosabbat tudunk meg azonban a Finnisch-ugrische Sprachwissenschaftról és világosabban látjuk fejlődéstörténeti jelentőségét akkor, ha a mai hazai tudománytörténeti összefoglalások némelyike helyett a svéd K. B. Wiklund azon szavait olvassuk, melyekkel a Finnisch-ugrische Sprachwissenschaft első kiadásának megjelenését üdvözölte: „Egy ilyen, rendkívül szükséges és sürgős összefoglalás mind ez ideig teljesen hiányzott. A lehető legnagyobb örömmel üdvözöljük tehát ezt a kötetecskét, amely kis terjedelme ellenére oly rendkívülien sokat nyújt, s a finnugor nyelvek szakavatott kutatójának is jó segédeszközül szolgál, mert eddig rendkívül nélkülözött áttekintést ad a finnugor nyelvészeti kutatások eredményeiről. Egyben persze sok újat is találunk e könyvecskében.” Wiklund öröméhez hamarosan csatlakozott Ernst Lewy is, pedig őt még a mai hazai uralisztika is elismeri szaktekintélynek.
Szinnyei finnugor tárgyú műveinek rövid ismertetése után itt kell még megemlékeznünk egy állásfoglalásáról, amellyel a hazai finnugrisztika fejlődéséhez a továbbhaladás egyik előfeltételének megteremtése útján járult hozzá.
Ez az állásfoglalása azzal az új hangjelölési rendszerrel kapcsolatos, amelyet lényegében a svéd K. B. Wiklund dolgozott ki, s amelyet nálunk újabban – tévesen – E. N. Setälänek szokás tulajdonítani (meg – érdemeinek elhallgatásával – agyonbírálni). Ez az új hangjelölési rendszer 1902-ben vált általánosan ismertté, ekkor tette ugyanis közzé Setälä a helsinki Finnugor Társaság folyóiratának első kötetében. Szinnyei az új hangjelölési rendszer bevezetése mellett foglalt állást, s használatára át is tért Magyar Nyelvhasonlítása harmadik kiadásában (1905). Eljárását azzal okolta meg, hogy korábban többféle hangjelölés volt használatban a finnugrisztikában, s a hangjelölésnek az ingadozása, zavarossága és következetlensége nemegyszer félreértést okozott. Az új hangjelölési rendszer nemzetközi viszonylatban is hamarosan általánosan elfogadottá vált. Kétségtelen, hogy ha Szinnyei kitartott volna a korábbi zűrzavaros, szinte kutatónként különböző hangjelölés mellett, s nem vette volna át az új hangjelölési rendszert, ez a körülmény elszigetelte volna és fejlődésében gátolta volna a hazai finnugor nyelvtudományt. Hogy a századeleji új finnugor hangjelölés némely alapelvétől később néhány kutató eltért, az kétségtelen, ez a körülmény azonban a legkisebb mértékben sem írható Wiklund, Setälä vagy pláne Szinnyei terhére. Szinnyei ugyanis nem minden meggondolás nélkül vette át az új hangjelölési rendszert; tisztában volt előnyeivel, de látta egy s más hátrányát is: „a normális hangok nincsenek mind teljes határozottsággal megállapítva, … különféle finomságok megjelölésének lehetősége a gyűjtőket könnyen túlságba ragadhatja” (Magyar Nyelv 1914: 53). Ebből a nyilatkozatból azt olvasom ki: Szinnyei nem volt barátja annak, hogy egyik-másik finnugor nyelvész egy, lényegében fonematikus hangjelöléstől (Laziczius) eltávolódjék, s fonetikai meggondolások alapján túlzásokra ragadtassa magát. Amikor némely mai kutatónk az új hangjelölési rendszer előnyeit elhallgatva, csupán annak később jelentkező hátrányairól szól, a tárgyilagosság megkívánná, hogy Szinnyei állásfoglalására is vesztegessen néhány szót. Szinnyei még azt is javasolta, hogy a már széles körben bevezetett, új hangjelölési rendszer fogyatékosságainak kiküszöbölésére tartsanak a finnugor nyelvészek nemzetközi tanácskozást. Hogy ebből az 1914-ben tett javaslatból nem lett semmi, annak ismét az első világháború kitörése szolgál magyarázatául.
A Magyar Nyelvhasonlítás utolsó kiadása 1927-ben, azaz Szinnyei hetvenéves korában egyetemi működésének végén, nyugalomba vonulása előtt egy évvel jelent meg. Ezzel lényegében lezárult e fáradhatatlan kutató finnugrisztikai alkotó munkája, művei azonban még jó ideig használatban voltak és hatottak – legalábbis addig, amíg a nyelvtudomány történetének oktatása ki nem szorult a hazai egyetemi oktatás anyagából.
