NÉZETEI A NYELVRŐL ÉS A NYELVTUDOMÁNYRÓL
NÉZETEI A NYELVRŐL ÉS A NYELVTUDOMÁNYRÓL
Ha újabb nyelvtudományunk egyik-másik képviselője beletekintene e könyvecskébe, valószínűleg megütköznék e fejezet címén. Hiszen nem is olyan régen azt hallottuk tőlük, illetőleg olvastuk megnyilatkozásaikban, hogy a napjainkat megelőző nyelvtudomány lényege „az elmélet nélkül folytatott és az adatokra irányuló – általában kis részletekkel foglalkozó – tevékenység” (l. Fodor István A nyelvtudomány ma. Bp., 1973. 16.). Hogyan lehetnének tehát gondolatai és nézetei a nyelvről és a nyelvtudományról egy olyan „hagyományos nyelvész”-nek, amilyen Szinnyei József volt? Akármennyire képtelen dolognak igyekszik is feltűntetni egyik-másik mai nyelvészünk a nyelvről és a nyelvtudományról való gondolkodást hazánkban a múlt század végén és századunk első évtizedeiben, a tények amellett szólnak, hogy ilyen tevékenységet már némelyik régibb nyelvészünk is kifejtett. Ilyen nyelvészünk volt például Szinnyei József is. Vegyük sorra a tényeket.
Ősidők óta tárgya a nyelvet illető gondolkodásnak például az a kérdés, hogy voltaképp mi a nyelv. Mai nyelvtudományunk néhány képviselője úgy tudja: e kérdésben a „hagyományos nyelvészet” azt vallotta, hogy a nyelv kész, megállapodott valami, illetőleg – szaknyelvi szóval – „mű”. Büszkén hirdetik továbbá – „szemben a hagyományos nézettel” –, hogy a nyelv nem „mű”, hanem „működés”. Ugyanők a jeles amerikai nyelvész, Noam Chomsky (szül. 1928-ban) jelentős érdemének tudják be, hogy újra felfedezte Wilhelm von Humboldt (1767–1835) nyelvelméletét, s rátalált nyelvfilozófiájának teremtő elvére, azaz „arra az eszmére, hogy a nyelv energia, alkotó tevékenység” (vö. Nyelvtudományi Közlemények 1974: 258). Ám mit olvashatunk Szinnyei József A magyar nyelv a középiskolák hetedik osztálya számára (13. kiadás, 6.) című nyelvtanában, már 1926-ban? „A nyelv nem kész, nem megállapodott valami, … nem mű, hanem működés … (Humboldt V.)”, írja és vallja Szinnyei. Hogy mennyire felismerte már Szinnyei Humboldt jelentőségét a nyelv lényegének megvilágítása terén, kitűnik következő soraiból is: „Humboldt Vilmos … volt az első, a ki a nyelvnek igazi mivoltát megismerte. Ő előtte élettelen eszköznek, tárgynak tekintették a nyelvet; Humboldt ellenben kimondta, hogy a nyelv nem kész, nyugvó tárgy, hanem minden pillanatban keletkező és elenyésző valami; nem annyira holt produktum, mint inkább folytonos produkczió; nem mű (ergon), hanem működés (energeia)…” (A nyelvtudományról és néhány más tudományhoz való viszonyáról. 17.). Saját szavaival így fejezi ki Szinnyei a nyelv mivoltáról vallott nézetét: „A nyelvnek a szubjektív beszélésen kívül bizonyos objektív léte is van, mert mint működésnek maradandó – bár nem változhatatlan – produktumai vannak … az elhangzott beszéd nyomai a lélekben élnek és működnek, újra meg újra beszéddé válnak és nemzedékről nemzedékre átöröklődnek … a nyelv maga igazában véve mégsem egyéb, mint … lelki elemek különféle alakulatainak beszéddé való megelevenedése” (i. m. 18.).
Nyilatkozik Szinnyei mint a nyelvtől megkülönböztetendő fogalomról a beszédről is, noha általános nyelvészeink a nyelv és beszéd közti különbségtételt általában Ferdinand de Saussure (1857–1913) érdemeként szeretik elkönyvelni. A következőket állapítja meg: „A beszéd nem csupán kész elemek alkalmazása, hanem több: folytonos alkotás. Téved, a ki azt hiszi, hogy a mi beszédünk nem áll egyébből, mint a hagyomány útján reánk szállott, vagyis másoktól eltanult nyelv-anyag alkalmazásából. A mi beszédünk korántsem csupán annak reprodukcziója, a mit másoktól hallottunk. Ez csak egy része annak, a mi beszédünkben előfordul. A lappangó képzetsoroknak egymásra és egyes képzetekre való hatása számtalan új alakulatot hoz létre, úgy hogy jó részt mindenkiben folyton újra születik a nyelv” (i.m. 21.). Másutt is Humboldt felfogását teszi magáévá: „ . . igazában és lényegében a nyelv nem is tekinthető egyébnek, mint a beszéd összességének” (17–18.), s ezt fűzi hozzá: „…midőn a nyelvről mint működésről beszélünk, ezzel korántsem azt akarjuk mondani, hogy nyomtalanul elmúló működés … A nyelvnek a szubjektív beszélésen kívül bizonyos objektív léte is van, mert mint minden működésnek maradandó – bár nem változhatatlan – produktumai vannak.” Herman József elismeri: „…a múlt század elején kibontakozott … nyelvtudomány alapvető felismerése éppen abban áll, hogy minden nyelv objektíven, akaratunktól, tudatunktól függetlenül létező rendszer, a közösség története során is változik.” Megállapíthatjuk tehát: Szinnyei is azok közé a nyelvészek közé tartozott, akik a nyelv objektív létét elismerték, közte és mai nyelvészeink között tehát a nyelv mivoltának felfogása tekintetében minőségi különbséget keresni aligha máson, mint a magyar nyelvtudomány múltjának nem ismerésén alapul.
Nyilatkozott Szinnyei a beszéd céljáról is: „A beszéd célja … (legáltalánosabban kifejezve) az, hogy valakivel közöljünk valamit” (A magyar nyelv. 1929. 32.). Mai nyelvészeink némelyike Szinnyeinek ezen állásfoglalásáról már nem óhajt tudomást venni. Például Hajdú Péter ezt írja: „A leíró nyelvészet jogait helyreállító új irányzat megállapítása szerint a nyelv legfontosabb funkciója a közlés … (Bevezetés az uráli nyelvtudományba. 1966. 16.). Ha úgy gondolkodunk, hogy feladatát a nyelv beszélés útján látja el, Szinnyei nézetével szemben az „új irányzat” felfogását nem látom annyira újnak, mint Hajdú állítja.
Bajosan lehet „elmélet nélkül folytatott, kis részletekkel foglalkozó tevékenységnek” minősíteni azt a munkát is, amelynek célja a nyelvtudomány és egyéb tudományok viszonyának a tisztázása volt. Sőt, ellenkezőleg: olyan téma ez, amely széles körű tájékozottságot, mélyreható érdeklődést és szigorúan logikus gondolkodást kívánt meg attól, aki kifejtésére kísérletet tett. Egyben ez a kérdés korszerű is – olyan értelemben, hogy a nyelvtudománynak a tudományok közt elfoglalt helyét a múltban is és napjainkban is többen igyekeztek meghatározni, köztük épp legkiválóbb nyelvészeink. Bizonysága ennek az a tény is, hogy például a turkui egyetem 1982 februárjában egyik továbbképző tanfolyamának programjába iktatta a kiváló finn nyelvésznek, Mikko Korhonennak ilyen tárgyú előadását. S íme Szinnyei – száz évvel korábban – e kérdés megvilágítását is felvette programjába: a kolozsvári egyetem 1891. május 29-én tartott ünnepi ülésén mint a Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Kar akkori dékánja A nyelvtudományról s néhány más tudományhoz való viszonyáról címen olvasott fel értekezést. Kiindulásul megemlíti, hogy „két nézet küzd egymással: az egyik szerint a nyelvtudomány a természeti, a másik szerint pedig a történelmi tudományok közé tartozik”, s céljának e kérdés eldöntését tekinti. Főleg a maga korában nagyon népszerű angol nyelvésszel, Müller Miksával (1823–1900) vitázik. Müller azt vallotta, hogy a nyelv változásai nem szabad erők működésének eredményei, amiként a természetbeli változások sem. Ezért – szerinte – sem a nyelvnek, sem a természetnek nincs történelme, hanem mindkettőnek csak természetes növése, azaz fejlődése van, s ennélfogva a nyelvtudomány nem történelmi, hanem természeti tudomány (11.).Vele szemben Szinnyei szerint a történelem fogalmának van egy tágabb meghatározása is, mely szerint nemcsak a szabad erők működése tartozik körébe, hanem minden időbeli változás, tehát a természeté is. Ha a történelem szót tágabb értelmében használjuk, bátran beszélhetünk a nyelvnek történelmi fejlődéséről s a nyelvtudományról mint történelmi tudományról, anélkül, hogy a nyelvet – igazi mivoltának félreértésével – mesterséges emberi műnek tekintenők. Ám – írja Szinnyei – ezzel a fő kérdésre adandó válasz még nincs megadva. A történelem körének kiszélesítésével csak annyit érünk el, hogy a nyelv változását is meg a természetes növést is a történelmi változások közé tartozónak tekintjük. Tudnunk kell azonban azt is: mi választja el egymástól a nyelv változásait meg a természetes növést. Rámutat: amiről a tágabb értelemben vett történelem szól, az nem mind egynemű. Amíg egyrészt a föld rétegei, állat- és növényvilága szorosabb egységgé fűződnek össze, addig másrészt az emberi tettek és alkotások is egy egységes nagy csoporttá egyesülnek. Amazokat a természet, emezeket a kultúra neve alatt foglaljuk össze. Hogy a nyelvnek és a vele foglalkozó tudománynak helyét meghatározhassuk, meg kell vonnunk a határt természet és kultúra között. A tágabb értelemben vett történelmi tudományok körének kettéosztása céljából a kultúra jellemző ismertetőjeléül a lelki tényezők közreműködését jelöli meg Szinnyei. Ezen kritérium alapján a történelmi tudományokat két főcsoportra osztja: az egyik csoportba tartozók a természet, a másik csoportba tartozók a kultúra fejlődését világítják meg. Amannak tárgyai a lelki tényezők közreműködése nélkül végbemenő, emezéi a lelki tényezők közreműködésével történő változások. Nyilvánvaló: a nyelvtudomány a történelmi tudományoknak azon osztályába tartozik, amely a kultúra egyes ágainak fejlődéséről szól. Magát a nyelvet pedig a kultúrához tartozónak kell tekintenünk, mert lelki tényezők közreműködésével jön létre. Szinnyei ezen megállapítása véleményem szerint nem áll távol Mikko Korhonennak egy, 1982-ben elhangzott megállapításától: a nyelv benne van mindenben, ami az emberre nézve jellegzetes, azaz mindenben, amit kultúrának szoktak mondani.
A továbbiakban így gondolkodik Szinnyei: a nyelvnek természetes fejlődése öntudatlan folyamatokból áll – éppúgy, mint a természet fejlődése is, csakhogy azon öntudatlan folyamatok – „lelki folyamatok”. Ám ehhez hozzáteszi: a „lelki „tényezők szerepének hangsúlyozásával csak annyit akar jelezni, hogy azon jelenségek és folyamatok, melyeket lelkieknek szokás nevezni, egészen másneműek, mint a természeti, materiális jelenségek és folyamatok (14.). Megjegyzi még: a nyelv mint megnyilatkozás nem tisztán lelki valami, mert a „lélek” nem nyilatkozhatik másképp, mint fizikai produktumok által. Ilyenformán a „beszéd” részben fiziológiai működés, s a „nyelv” erről az oldaláról tekintve a fiziológia tárgyai közé tartozik. Ugyanakkor a nyelvhangok, miként a hangok általában, az akusztikának is tárgyai. 1982-ben e kérdésekről ilyen megfogalmazásban olvashatunk: a nyelvtudomány körébe olyan területek is tartoznak, amelyek kutatási tárgyuk és módszereik tekintetében a természettudományokhoz állnak közel.
Foglalkozik értekezésében Szinnyei azzal a sokaktól feltett kérdéssel is, hogy vajon nyelv és gondolkozás azonos-e, avagy nem. Annyit bizonyosnak lát, hogy a gondolkozás és a beszéd között nagyon szoros összefüggés van; gondolkozásunk rendszerint a nyelvhez van kötve, vagyis (némán) beszélve szoktunk gondolkozni. Arról azonban, hogy a grammatika azonos volna a logikával, szó sem lehet. A logika a gondolkozás elemzése, a grammatika a beszédbeli alakok és szerkezetek absztrakcióinak rendszere. A logika törvényei általánosak és változhatatlanok; a grammatika törvényei csak egy bizonyos körön belül érvényesek s amellett változók. Logika csak egy van, grammatika pedig annyi, ahány nyelv. A logikai és a grammatikai kategóriák nem egybevágók, a beszédrészek nem logikai és metafizikai kategóriák, a logikai alany és állítmány nagyon sokszor nem azonos a grammatikai alannyal és állítmánnyal, ítélet és mondat sem egybevágó kategóriák. A logikai helyességet nem szabad a nyelvbeli helyesség kritériumává tenni. Azt azonban vallja Szinnyei, hogy a lélektan nélkülözhetetlen segédtudománya a nyelvészetnek, mert „ez deríti föl a lelki mekanizmus törvényeit, a melyeknek segedelme nélkül a nyelvi jelenségek okozatos összefüggése megismerhető nem volna” (22.). Ebben a megállapításban lényeges az, hogy Szinnyei tehát nem rendeli alá a nyelvészetet a lélektannak, hanem a lélektant tekinti a nyelvészet segédtudományának. Az úgynevezett hagyományos nyelvészetről egyesek éppen fordított értelemben szoktak nyilatkozni.
Gondolkozhatik a korunkbeli nyelvész a fent ismertetett fejtegetések végeredményeit illetően ma – majdnem egy évszázaddal közzétételük után – bármiképp, annyi nyilvánvaló, hogy amikor Szinnyei a nyelvtudománynak a tudományok körében elfoglalt helyét világította meg, nem holmi, pusztán adatokra irányuló tevékenységet fejtett ki, hanem ennél összehasonlíthatatlanul többet tett. Azon persze nincs semmi csodálkoznivaló, hogy Szinnyeinek Kolozsvárott kifejtett nézetei nem egyik napról a másikra érlelődtek meg benne, hanem korábbi töprenkedés eredményei. Jó magyarság című értekezésében (Magyarosan 1933 49–50) megemlíti, hogy körülbelül egy fél századdal korábban még Müller Miksa hatása alatt állt, és súlyos vétséget látott abban, hogy a nyelvújítók a nyelvnek (Müller Miksa szerinti) „természetes növését” megzavarták. Megjegyzi azonban: e kérdésben tanúsított ifjúkori merevsége a régi nyelv és a népnyelv alapos megismerése után egyre jobban engedett, és belátta, hogy ezt az elméletet, mely szerint az embernek semmi hatalma sincs a nyelv fölött, teljesen meghazudtolta a nyelvújítás.
A nyelvtudománynak természetesen nem csupán olyan fő kérdései vannak, mint amilyen a nyelv mivolta és a nyelvtudomány hovatartozása. Van ezeken kívül még egész sereg más elméleti kérdése is. Közülük sokkal kapcsolatban Szinnyei is állást foglalt. Foglalkoztatták például a történeti és az összehasonlító nyelvtudomány elméleti kérdései is. Amikor hirdeti, hogy a nyelv folytonosan változik, ugyanakkor vallja azt is, hogy a hangok változása bizonyos szabályszerűségek szerint megy végbe. Éppen ezért rokon nyelvek szavainak etimológiai együvétartozása kérdésében nem a szavak hangalakjának hasonlósága, hanem hangjaik szabályszerű megfelelése a döntő (A magyar nyelv rokonai. 12.). Rámutat, hogy amíg a hangok gyakran sok változáson mennek keresztül, a nyelv alaktani elemei állandóbbak. Éppen ezért a nyelvek rokonságának megállapításakor a grammatika vallomásának sokkal nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk, mint például a szókincs hasonlóságának, avagy különbözésének. Mindezek a megállapítások századunkban közhely benyomását teszik, ám ha nem akarunk Szinnyeivel szemben méltánytalanok lenni, akkor nem azt kell néznünk, hogy mit tudunk e kérdésekről ma, hanem azt kell szem előtt tartanunk, hogy ismertek voltak-e ezek az igazságok a magyar nagyközönség körében az 1890-es évek előtt, azaz mielőtt Szinnyei kifejtette őket.
A történeti-összehasonlító nyelvészet itt is kifejtésre kívánkozó kérdéseiről bővebben e könyvecske előző fejezetében szóltam. Egy kis kitérést igényel azonban még az a vád, hogy a hagyományos nyelvészet művelői – tehát Szinnyei József is – „elmélet nélkül” művelték a történeti-összehasonlító nyelvészetet. Nem látom ezt a tételt sem igazolva. Hiszen Szinnyei maga utal arra, hogy bizonyos időponttól kezdve milyen elvi alapokról kiindulva művelte a nyelvtudományt: „A németországi újgrammatikusok elvei minálunk is hamarosan éreztették hatásukat. Szigorúbb módszerrel kezdtünk dolgozni, és több lett a biztos eredmény. Látókörünk szélesbedett, és tekintetünk mélyebbre hatolt” (Magyar Nyelv 1927: 528). Lehet az újgrammatikusokról manapság bárkinek bármilyen véleménye, azt aligha lehet tagadni, hogy kutatásaiknak volt bizonyos elméleti alapjuk, s hogy Szinnyei ezeket ismerte, magáévá tette, mégpedig – amint előadásain alkalmam volt hallani – nem is gondolkodás nélkül, hanem esetenként több vagy kevesebb kritikával.
Nyilatkozik Szinnyei az eddig említetteken kívül egyéb elméleti kérdésekről is. Foglalkoztatja például az a kérdés, hogy milyen hangtani jelenségeket szabad hangtörvényszerűeknek tekintenünk: „Hangtörvényeket csak kétségtelen vagy legalább nagyon valószínű egyezésekből szeretünk elvonni; viszont azonban óvakodtunk attól az ellenkező túlságtól is, hogy valami jelentéktelen eltérésnek látszólagos zavaró volta miatt elszakítsunk egymástól olyan szavakat, a melyeknek összetartozását csak túlságosan pedáns tudós vonhatja kétségbe” (Magyar Nyelv 1914: 53). Elméleti kérdés az is, hogy az összehasonlító nyelvész milyennek képzelje el a rokon nyelvek kikövetkeztetett alapnyelvét. Szinnyei sohasem mulasztja el kifejezésre juttatni – ott, ahol erre szükség van – azt a meggyőződését, hogy a finnugor alapnyelv nyelvjárásokra oszlott, s ezt a feltevést magyarázó elvként alkalmazta előadásain a magyar történeti hangtan némely jelenségének az értelmezésében is (vö. például A magyarság eredete, nyelve és honfoglalás kori műveltsége, 26.). Épp elméleti szempontból fontos kérdés az is, hogy milyen eszközökkel történt és történik a nyelvekben a különféle funkciók jelölése. E kérdésről Szinnyei így ír: „A mostani nyelvész nem követeli már meg, hogy minden funkcziónak külön jele is legyen a szóban, és ha nincs, nem tesz föl minden egyéb ok nélkül »lappangó elemet«; egy nyelvtani elemből nem csinál kettőt csak azért, mert kétféle szerepét nem lehet egykönnyen összeegyeztetni; neki a képző meg a rag nem két annyira elkülönített kaszt, hogy egyikből a másikba ne volna átlépés. Egy szóval: leráztunk néhány nyűgöt és most szabadabban mozgunk” (Magyar Nyelv 1914: 54). Aki a finnugor összehasonlító nyelvtudomány irodalmát ismeri, az tudja, hogy ugyanezt az elvet néhány évtizeddel később vallotta s magyarázataiban számottevő mértékben alkalmazta például a svéd Wiklund meg a finn Ravila és Uotila.
Összefoglalóan az e fejezetben tárgyalt kérdésekről a magam nézete a következő: az úgynevezett „hagyományos nyelvészet” négyötödének nem ismerése meg a hajlandóság a megmaradó egyötöd részben levő eredmények elhallgatására még nem kellő alap ahhoz, hogy a bennünket megelőző nemzedékek munkájáról sommás ítélkezések formájában bárki is lesújtó véleményt mondhasson.
