III.
III.
– Nagyon szótlan volt egész este.
A férfi nem felelt, csak végig simította a lány telt gömbölyű vállát. Összerázkódott, érezte a fiatal test melegét és a gyáva, gyenge emberek módjára töprengett: magához szorítsa-e vadul, erőszakosan, vagy meneküljön innen, ahol csak perzselő érzékiség vár reá. Végre erőtlenül lehanyatlottak a karjai. Nagyot lélegzett és egy sóhajtásban tört elő minden izgalma:
– Nagyon szép vagy, Ili!
A lány kacagott:
– Az apám ugyanezt mondta. Ma jó napom van.
– Nem értem a dolgot – dadogott a férfi – mi volt az tulajdonképpen a kertben?
– Ezen nem volt érdemes két óra hosszat töprengeni. Modellt ültem, álltam, feküdtem és az apám festett. Maga előtt ez újság?
– Sose hallottam…
– Az apám képeit nem látta? Nem látta az arcomat a tárlaton, a műteremben, az egész világon?
– Láttam. Hiszen azokon a képeken kezdtem kutatni maga után. De azt gondoltam… úgy hittem, hogy csak a fej… Hogy a testhez semmi köze. Nem tudtam, hogy szokás…
– No, szerencséje, hogy ezt az apám nem hallja. Maga szerint hát úgy dolgozott, mint valami kontár fotográfus. Nem, én voltam az, testestől, lelkestől, a hajamtól a kis ujjam hegyéig.
– És nem bántotta ez a dolog? Nem szégyellte?
– Már megint bolondokat beszél. Hiszen az apám.
– Igaza van, ne haragudjék. Tudja, én más környezetben növekedtem. Az én húgom a világért be nem ment volna abba a szobába, ahol az anyánk öltözött. A falunkban volt egy birtokos, annak a lányáról beszélték, hogy minden nap tetőtől-talpig megmosdik és közben az egyik cseléd segít neki, a másik ki és be jár. Ezen borzasztóan megbotránkoztak a mi családunkban. Én is.
– Ez érthetetlen ostobaság – mondotta a lány. – Ha festő lenne, magának is ülnék – majd asszony koromban.
Hozzásimult a férfihez. A vékony ruhán át sütött a teste. Kereki úgy érezte, hogy új világba csöppent, ahol forró szelek viharzanak. Nem az ő hűvös homlokának valók. Hogy menekülnie kellene, míg nem késő. Nagyon erősen, nagyon határozottan sejtette ezt a kiábrándulásfélét. De bódultan hullott a kerek, forró leánykarokba.
