IV.
IV.
Nyolc órakor reggel a lány már lenn volt a kertben. A haja egy csomóban feltűzve, meztelen lábain papucsok, a könnyű vörös ruha, minden olyan módon előkészítve, hogy egy perc alatt megszabaduljon tőle és ott álljon teljes, mezítelen pompájában a friss, fiatal test.
Az öreg Bodó ilyenkor már várni szokta a lányát, sűrű szemrehányásokkal:
– Már megint lusta voltál. Két órája pepecselek itt. Szégyelld magad, hogy alszol, míg itt olyan ragyogóan süt a nap.
Most Ili várt, a gyeppadra heveredve. Az öregnek nem volt semmi nyoma. A lány felment a villa elé. A vadszőlős lugas alatt az anyja babrált örökös kézimunkájával.
– Elfelejtettem megmondani neked Ili – szólalt meg, amikor meglátta a lányt – a papa nem fest ma téged. A dombra ment dolgozni.
A lány a szobájába szaladt, rendbe szedte kissé a ruháját. Azután elindult az apja után.
A domboldalban ült és festett dühös igyekezettel. A lány hátulról befogta a szemét. Nem vidult fel, nem mulattatta ez a tréfa. Várt, mordult egyet, azután lefejtette arcáról a puha kezet.
– Ma csak fát és port festek – mondotta, mielőtt még megszólalt volna a lány. – Az idén nem is fejezem már be a nagy képet. Legjobb volna, ha ti hazahurcolkodnátok, én meg itt maradnék még néhány hétig.
– Ezt nem engedem – tiltakozott szelesen a lány. – Hat hét múlva lesz az esküvőm, már úgyse sokáig lehetek modelled. Ha most nem fejezed be a képet, soha se lesz belőle semmi.
Átölelte az apját és hozzászorította a fejét.
– Tudod apa – folytatta – mikor asszony leszek, akkortól kezdve vége mindennek. Az uram szigorú, komoly ember, az nem engedi, hogy meztelenül szaladgáljon a felesége.
– Igaza van – mormogott az öreg.
– Nincs igaza – heveskedett a lány – mert ez lesz a legjobb képed, ez lesz az igazi, amit Amerikába visznek, világ csudájára. Engem is visznek vele.
Az öreg fejét rázta és összecsomagolta a szerszámait. Hazamentek. Másnap, harmadnap megint kora reggel elszökött otthonról. Negyedik nap a leány megelőzte. Ahogy kilépett a verandára, ott várta, karjába kapaszkodott és vitte le a kertbe. Az árnyékban ott állott már a festőállvány, rajta a megkezdett kép.
– Három nap és befejezed, papa, az egészet. Csak el ne aprózd. Gyorsan, szelesen fessed.
A lány már vetkőzött. Ott hevert mellette a felső ruha. Hófehér csipkék alól kerek, erős válla csillant ki, finoman formált bokájáról most fejtette le a vékony harisnyát. A fiatalságtól, a tisztaságtól illatozott, szép volt, csábító volt. Bodó úgy bámulta, mint egy idegen tüneményt, akinek rejtett és vértforraló szépségeit éhes szemmel most pillantja meg először. Egy-két másodpercig tartott ez a szédület. A szeme azután vérbe borult. Dühös lett, maga-magát szerette volna széttépni. A keze remegett, világosan látta, hogy nem tud dolgozni. Haragosan kiáltott rá a sürgölődő leányra:
– Micsoda rongyokban jársz te! Kiöltözöl, mint egy balerina. Talán nekem akarsz tetszeni? Menj, nem dolgozunk.
A palettát és az ecsetet földhöz vágta. Egy megriadt, rémült szempár tekintett reá, azután hangos, keserves sírás hangzott fel.
Bodó magához tért egy kissé. Odament a lányhoz, simogatta, kérlelte:
– Bolondokat beszéltem, ugye? No, ne haragudj. Te nem vagy oka semminek. A szemem ég egy kissé, láttam, hogy ma nem tudnék dolgozni, pedig nagyon szerettem volna. Ez a tehetetlenség dühösített fel.
Lassanként elcsendesedett Ili. Az arcát letörölte, összeszedte a ruháit. Mind a ketten hallgattak. Elgondolkodva, csendben, szomorún ott hagyták a kertet.
