VII. (Intermezzo: Tengeritörés.)
S leültem egy leomlott oszlopfőre.
Erős szivem, hová lett az erőd!
Egy perced van az örökös mulásban,
A percre nézz, a pillanatra, dőre!
Jó járni most, míg halk szél szenderit
A zizzenő száraz kukoricásban…
Dér volt ma reggel s ott az aljra lomha
Fehér fátylat már őszi köd terit.
A sok csövet. Nyirkos tarlót tapos
Csizmás lábad az őszi nyugalomba.
Messze, hallod, hogy szólongatja ökrét
A part alatt a szomszéd harmados.
Hűs, tiszta légben, – ennyid van csak, ennyid –
Nem tudni: perc, mi az s mi az: öröklét