Balázs Sándor: A BAKÓ LÁNYOK
Balázs Sándor: A BAKÓ LÁNYOK
A ló patája csattogott a keményre fagyott úton. Gyuri gróf csak a bal lábát tartotta a kengyelben, a másik szabadon verődött a ló oldalához. Ez a lába jóval kurtább volt mint a másik, így született, sántán. Ezért szokta meg annyira a lovaglást, röstelte a bicegését és mindenüvé, sokszor még a kastély kertjébe is lóháton ment. A János inasnak nem volt más dolga, mint a lovát elővezetni, ha kellett.
A méltóságos úrfi – így hívta a nép, habár elmúlt harminc éves – most a sötétülő téli délutánon is nyeregbe ült és bement Répcelakra, a szomszédos nagy faluba. Elunta magát otthon és gondolta nem lesz rossz már egyet mulatni. Ez néha ok nélkül rájött, mint ma is és ő szót fogadott a vágyainak. Ment tehát és már előtte fehérlettek a házak, csak még a Répce hídján kellett átdobognia. A híd közepén furcsa hang ütötte meg a fülét. Lehajolt a nyeregből és nézte a ló lábát.
– A fene essen a kovácsába – káromkodta el magát – rosszul vasalta meg a Gidrát.
Csakugyan a szöges patkó letyegett a Gidra lábán. Igy nem lehetett tovább menni, mert még elcsúszik a jeges, síkos úton. Gyuri gróf rövidebbre fogta a kantárt és lépésben ment át a hídon. Lekanyarodott az első kis ház elé és bekiáltott a kapun:
– Hé, valaki!...Gyere csak!
A ló hátáról Gyuri gróf végiglátott a keskeny homályos udvaron, ember nem volt ott senki. Még egyszer kiáltott, aztán újra, de hiába. Az utca is egészen kihalt, csak a szomszédban ugatott a kutya és messziről hallatszott egy kis szekérzörgés. Gyuri gróf leszállt a lóról, most látszott meg csak rajta, hogy mennyire sántít. Egészen hátrabukott az erős felsőteste, mikor egyet lépett. Az utcai ablakok sötétek voltak, de lejjebb a konyha felöl szűrődött ki valami fény. A gróf végig baktatott a keskeny tornácon és belökte az ajtót.
– Alusztok ti, vagy süketek vagytok? – förmedt a bentlevőkre dühösen. Vidd a lovamat a kovácshoz és vasaltasd meg rögtön, én itt megvárlak – parancsolta az öreg parasztnak, aki alázatosan állott fel eléje a kemence padkájáról.
– Igenis instálom – mondta a paraszt s a pipáját betette a dolmánya zsebébe, vette a süvegét és iparkodva kopogott el a kapu felé.
Gyuri gróf összehúzott szemmel állt a nyitott ajtóban. Egy ideig nem szólt, számítgatta, hogy mennyi idő alatt lehet meg a ló.
– Tessen beljebb jönni a méltóságos úrfinak – invitálta egy hajlott hátú, fürge öreg asszony, a kötényével törölgetve a szája szélét.
– Ti a Gereben Péterék vagytok, úgy-e – fordult feléje Gyuri gróf, aki ismert mindenkit a környéken.
– Igenis kezit csókolom – motyogta készségesen az asszony.
– Ezek a te lányaid? – kérdezte a gróf a két lányra mutatva, akik eddig tollat fosztottak, de most üres kézzel és nagy szemmel bámultak rája.
– Az onokáim, kezit csókolom, a két onokám. Egy lányom vót, hiszen tetszett ismerni a méltóságos úrfinak, a Rózi, annak az árvái. Magunkhoz vettük, mer úgy sincs, aki öregségünkre gondunkat viselje.
– Akinek az urát elkapta a gép?
– Az csókulom a kezit, az ...
Gyuri grófnak hirtelen eszébe jutott egy kép tíz-tizenöt év ködéből. Éppen kilovagolt a cséplést megnézni, már messziről észrevette, hogy a masina áll, mi történhetett? Odaért egy letépett karú embert látott. Bakó Pált, véresen a szalmán, mellette egy asszony jajveszékelt: jaj az én édes uram... az én édes uram... és mintha két mezítlábas gyereklány húzta volna a szoknyáját. Ezek voltak.
– A Rózi is meghalt? – kérdezte aztán.
– Meg instálom, már két esztendeje annak. Szároz betegséget kapott, mer örökké csak ura után bánkódott. Pedig ölöget mondtam neki, te Rozi, megver az isten, ne panaszold már föl annyit – úgy is lett. Ezt a két árvát meg miránk hagyta. Erigy Juli, hozzál csak ki egy széket a méltóságos úrfinak.
A nagyobbik lány gyorsan felugrott és a belső szobából kihozott egy szalmafonásos széket. Az öregasszony betette a konyhaajtót s a széket megtörölte a kötényével.
– Tessen leülni a méltóságos úrfinak nálunk. Ne vigye el az álmunkat.
A gróf leült, a sánta lábának nem tett jót az állás. Különben sem volt ez neki újság, sokszor megfordult a parasztházakban és tudták róla, hogy szívesen elbeszélget a szegény néppel.
– Aztán van-e már szeretőd Juli? – kérdezte a leányhoz fordulva.
Juli hosszúkás szőke arca elpirult s a nagy szemét lesütötte.
– Még az kéne – felelt helyette az öreganyja – lenne is dóga a söprűnyélnek. Ráér ő még arra.
– Mért, hány éves?
– Én bizony nem is tudom. Hány éves vagy te, Juli?
– Tizennyolc múltam – mondta félénken a lány.
– Akkor már itt az ideje! – nevetett Gyuri gróf és kimutatta két fehér harapós fogsorát. A nagyanyádnak akkor már három is volt!
– Jaj méltóságos úrfi, mit tetszik énrulam gondúlni – éledt fel egy pillanatra az öreg szemben a kialudt parázs és a fogatlan száj mosolyra ráncolódott. Nem olyan vótam én, mint a mai fiatalok.
– Persze, vénségetekre nem emlékeztek rá.
A kapu nyikordult s az udvaron felhangzott az ismerős csizmakopogás. Rendben van a ló. Gyuri gróf felállott.
– Jön már a Péter. No isten veletek.
– Csókulom a kezit – mondta az öregasszony és reszketős, szőrös száját Gyuri kezéhez értette. Juli, Naca, eriggyetek, csókoljatok ti is kezet a méltóságos úrfinak.
A gróf engedte, hogy a lányok a kezére cuppantsanak és Juli arcát ahogy fölemelte a fejét, megveregette. Milyen sima bőre van, gondolta.
Gereben Péter ekkor már az ajtóban állt levett kalappal.
– No jól van öreg – mondta Gyuri gróf és tízkoronás bankót nyomott a kezébe. A paraszt kikisérte és tartotta a lovat, amíg felszált. A nyeregből visszanézett a gróf az udvarra, nem látta, csak sejtette, hogy a három fehérnép utána bámul a konyhaajtóból.
