Kiss Hugó Károly: Gondolom rossz vagyok én
Kiss Hugó Károly: Gondolom rossz vagyok én
Nézem is, látom is kétségbe esni a kérkedő, kétkedő embert
és gondolom, rossz vagyok én:
Furcsa világ, magyar világ zugában ülök
s mégse boritja gyászlepelét a jövőre
konokvidám, nevető szivem.
és gondolom, rossz vagyok én:
Furcsa világ, magyar világ zugában ülök
s mégse boritja gyászlepelét a jövőre
konokvidám, nevető szivem.
Szépségek völgye felett erő és hit visszhangja felelget
egymásnak,
s konokvidám gonosz szivem ugy tudja:
Feltámadásnak kell, hogy hite keljen a megüzött emberben
fehéren, bátoran, biztosan.
egymásnak,
s konokvidám gonosz szivem ugy tudja:
Feltámadásnak kell, hogy hite keljen a megüzött emberben
fehéren, bátoran, biztosan.
Kihoztam a kétségek útvesztőjéből megam s tán kedvesem,
vágyaink nyáját messzi terelem szerelmünk mezején,
hol dús pázsiton csillogó hajnali harmat a csókunk.
Néha tán boltunk futvajártunkban,
de bölcs az élet:
botlás az ember útraterelője,
néha sirásra ok, néha nevetésre.
vágyaink nyáját messzi terelem szerelmünk mezején,
hol dús pázsiton csillogó hajnali harmat a csókunk.
Néha tán boltunk futvajártunkban,
de bölcs az élet:
botlás az ember útraterelője,
néha sirásra ok, néha nevetésre.
S nevetés, sirás ember dolga,
csak az isten hideg, merev, mozdulatlan,
szikla,
az örökkévalóság végtelen felhőjébe takarja időtlen lényét,
kit csak néha lát a völgylakó, ha viharszelek cibálják fodros köpenyét.
És én?
Világzugában tán tőle se messzebb, mint más
konokvidám, virágos szivem nem tudom a gondra megtanítni,
míg a szépség völgye fölött erő és hit ehhózza az embert.
csak az isten hideg, merev, mozdulatlan,
szikla,
az örökkévalóság végtelen felhőjébe takarja időtlen lényét,
kit csak néha lát a völgylakó, ha viharszelek cibálják fodros köpenyét.
És én?
Világzugában tán tőle se messzebb, mint más
konokvidám, virágos szivem nem tudom a gondra megtanítni,
míg a szépség völgye fölött erő és hit ehhózza az embert.
