Második jelenet
Második jelenet
Braun (magas termetű, de már megrokkant ember. Nyomorúságosan, de tisztán öltözve – benyit): Lelkem, húsom, vérem…
Ákoska (rajongva): Apuka!
Braunné (dohog): Most meg kimegy minden meleg…
Braun (gyorsan befordul az ajtón): Mit hoztam én neked?
Ákoska: Hoztál valamit? – de igazán… (Rajongva.) Mit hoztál?… (Felül az ágyban.)
Braunné (aki igyekszik, hogy dolga legyen s ne kelljen odanéznie): Feküdni!
Ákoska: Mit hoztál? – (Feláll az ágyban és a zsebe után nyúl.)
Braun: No-no – mit gondolsz – azt nem szabad… egyszerre mindent! – Jó is volna… Kitalálni már nem is akarod?…
Ákoska (fénylő szemmel): Mit?
Braunné: (A fiára figyel, keserűn, elégedetlenül bólogat.)
Braun: Persze, nem is tudod kitalálni… Hát szép az? Hát aki olyan jól tanul az iskolában… és vigyázó… és olyan okos… annak én mit hozok?
Ákoska (gyanakodva): De volt neked pénzed…
Braun (kesernyésen mosolyog): Nemigen volt nekem, fiam… (Kis szünet.) Szereztem. És hogy hogyan, majd azt is elmesélem sorjába – jó? (Leül az ágyra.)
Ákoska (szorongó szívvel): De mit hoztál?… – igazán!
Braun: Mit? – Hát egy tolltartót…
Ákoska (elbűvölve): Egy tolltartót!
Braunné (Aki tétlenül, sértődötten ül a tűzhely mellett a széken): Cipője nincs, az ing meg leszakad róla…
Ákoska: És olyan színespapírt nem hoztál?
Braun: Azt majd holnap… Nem lehet mindent egyszerre… Mit gondolsz te?
Ákoska: De el ne felejtsd – aranyszín is legyen… (álmodozva.) És olyan sárga…
Braun: Dehogy felejtem én azt el! –
Ákoska: És ha megint lesz pénzed, egy madarat is – ugye veszel! De mondd!
Braun: Biztosan. Hozok én neked, meglásd.
Ákoska (kéjesen elnyújtózik az ágban): Az jó lesz. (Hirtelen felemelkedik.) De a tolltartó…
Braun: Csakhogy mi történt?…
Ákoska (aggodalommal): Nincs tolltartó?…
Braun (mesélő hangon): Hát tudod… amint megyek az utcán… itt – ebben a zsebemben a gyönyörű tolltartó… Hát egyszer csak mit hallok? – tipeg, topog… – Ki jön itt utánam a hóban? – Megfordulok – hát tudod, ki volt?…
Ákoska (szórakoztatva): Ki…
Braun: Hát nem egy cigánypurdé?
Ákoska (mulat): Á á!
Braunné (a gyerek harisnyáját stoppolja. Eddig akarata ellenére odafigyelt az elbeszélésre. Megvetőn): Persze… a kávéházban!… Csak bolondítsa mindig!
Braun (nem ügyel rá): Mit akarsz tőlem, te cigánypurdé? Hogy mersz te én utánam jönni? Azt mondja erre: Elhúzom én a nagyságos úr fiának a nótáját… Mondom neki: Honnan tudod te az én fiamnak a nótáját?… – Én nagyon is jól tudom mindenki fia nótáját… mondja ő nekem… – És aki olyan jó tanuló… és vigyázó az első osztályban – azt én ne tudnám…
Ákoska (boldogan): Meglássa – én még jobb leszek…
Braun: Hát persze… Hiszen te vagy az okoska… – vagy nem te vagy?
Ákoska (mosolyog): De én vagyok az…
Braun: Édes kincsem… (Szünet.)
Ákoska: És aztán?…
Braunné (riasztón): Tessék aludni! (Magának – de a férfi felé adresszálva): Én persze megszakadhatok – ők meg együtt kacarásznak…
Braun: Elhúzta a nótádat… képzeld csak…
Ákoska (csillogó szemmel): Igazán?
Braun: Melyik is a te nótád?
Ákoska (nagy szemet mereszt rá – nem felel.)
Braun: No?
Ákoska: Én nem tudom…
Braun: Nem tudod? Hát nem az, hogy (Rozzant hangján énekel):
Csárdás kis kalapot veszek.
Mellé rozmaringot teszek.
Szagos lesz az utca…
Merre, merre, merre járok… – Na? – Nem tudod tovább?
Ákoska (vele énekel):
Majd néznek utánam a leányok…
Braun (Furcsa mosollyal): Hát ki lesz az? – mi? Aki után a lányok fordulnak?
Ákoska: Én!
Braun: Úgy bizony! Mind utánad fordul ám! – Mert te gavallér leszel! – Nem tudod te azt?
Ákoska: Fagallér! (Nevet.)
Braun: Hát nem ez a te nótád?
Ákoska (révedezően): De igen… (Szünet.) No és a tolltartó…
Braun: Ja, a tolltartó! Persze. – (Homlokát simítja.) Hát hol is tartottunk? – Kicsit fáj ám az a kopasz öreg fejem…
Ákoska (kacag): Neked kopasz fejed van… (Mintha csiklandoznák, úgy kacag.)
Braun: Bizony kopasz. (Kis szünet.) Nézz csak ide. (Mutatja neki.) Na, milyen?
Ákoska: De a tolltartó!
Braun: Ja igen, igen. Azt én nem felejtem el – a világért sem! – Ne félj te attól… – Hát szóval…
Ákoska (ásít): Hát szóval…
Braun: Szóval eljátszotta a nótádat – hát adtam neki egy piculát…
Braunné (kiszalasztja a száján): Hogyne! – A koldusbíró…
Braun (nem ügyel rá): Megyek tovább… Odanyúlok a zsebemhez… Hát képzeld… (Szünet. – Nézi a gyermek arcát.) Hát nem a cudar? – Kilopta a zsebemből… (Hosszabb szünet.)
Ákoska (aki erre igen lehangolt lett – maga elé néz): Kár… (Szünet.)
Braun: Drága szentem… (Könny jelenik meg a szemében. – Vidámítóan.) De te csak ne félj! – Majd hozok én neked egy még szebbet… Az még milyen lesz! – Az belül festve lesz… Meglátod. És két rekesze lesz – úgy, ahogy te kívánod… (A füle felé.) És ceruza is lesz benne… Ugye, jó lesz az?
Ákoska (bágyadtan): Jó lesz. (Szünet.) – De ne olyan húzósat… Csukósat és kulcsa is legyen. De ne felejtsd el!…
Braun: Olyat. – (Szünet. Feláll. – Sóhajt.) Fájnak a lábaim. – (Szünet. Újra leül egy székre, távol az ágytól és a lábait kezdi tapogatni.)
Braunné (hirtelen kitör belőle): Mondd meg az apádnak, édes fiam, hogy máskor ne hazudjon mindenféléket össze… És ne járja be panaszokkal azt a nagyszerű rokonságát… Meg az egész világot… (Kis szünet.) – Nagyszerű rokonság – itt hagyják dögleni… ahelyett, hogy adnának…
Braun (szünet után – Elkomorkodva lassan): Mondd meg az anyádnak, gyermekem… (szünetet tart – nehezen lélegzik): Hogy az én nagyszerű családom messze lakik és én már három hónapja nem ültem villamoson.
Braunné: Itt volt ám az egyik rongyos… Nincs egy órája. Hogy én penészes káposztát adok néki enni… – persze! Adjanak neki jobbat! – mondd csak meg neki… Hogy egy rendes ember nem viszi a híreket világgá, hanem eltartja a családját…
Braun (arra felé): Mari, én nem mondtam effélét… És különben is, hagyjál te engem… Én egy beteg ember vagyok…
Braunné: Azt tud – nyögni… Egyebet se tud…(Szünet.) Hogy az Isten szabadítana már meg… És fű nőne ki rajta… (Elhallgat.) De nem akarok vétkezni…
Braun (fáradtan mosolyog): Ahhoz nem sok kell… (Tekintete a gyerekre esik: a szemei fátyolosak lesznek. – Szünet. – Feláll.) Elaludt. (Szünet. Halkan.) Mari – azt nem jól teszed… Ez a gyerek – mért gyűlöljön az meg engem? – Rossz vagyok neked – lusta voltam, mulatós voltam, mondjuk. – Mit vitassam én azt! (Szünet.)
Braunné: Az Isten verje meg ezt a nyomorult életet! (Feláll helyéről.)
Ákoska (álmában nevet).
Braun (fáradtan): Adjál nekem valamit enni…
Braunné: Hogy azt a rongy óráját, azt is hogy félti… Ahelyett, hogy a gyereknek venne… Egy rongy rajta az az ing… És egy krajcár nincs a házban… Mi az Isten verejtékéből főzzek holnap…
Braun (nehezen): Amit a múlt hónapban kerestem – az még mind, az egész pénz… ott hordod a kebleden… Csomóba kötve…
Braunné (szinte magánkívül): Honnan veszi ezt az ilyen ember…
Braun: Ne kiálts – a gyerek felébred…
Braunné: A gyerek – minden a gyerek! – Persze! És azt is elrontaná… Még az is olyan lesz nekem, mint ő… Meg vagyok én áldva velük…
Braun (szinte áhítatosan): Akkor talán mégis csak szeret engem az Isten. (Szünet.) Büntetett eleget.
Braunné: Büntette? – Talán velem büntette? – És hol van az a pénz! – Miféle pénz van az én nyakamon…
Braun (ránéz): Mikor aludtál, kitapogattam…
Braunné (piros): Kitapogat… Az illik az ilyen finom úri néphez… Persze, az kéne, hogy éhen forduljunk fel már holnap…
Braun (furcsán mosolyog): És megvallom neked… Egy hatost ki is vettem… Mert nagyon kívántam egy szivart… (Ránéz.) Ne haragudjál…
Braunné (felkiált): Egy hatost egy szivarra! Jézus! – Hát nem egy gyilkos! – Hát van ennek lelke? (Dúl-fúl – lökdösi az edényt a tűzhelyen, csak úgy csörren. Végül felkap egy lábast és odalöki az asztalra.)
Braun (messziről nézi az ételt. – Nagyon komor. – Szünet.) Elém lökik az ételt – ezt értem meg? (Feláll. Fejet csóvál.) Nem! (Indul kifelé.)
Braunné: Maradjon itt a melegen… És ne mászkáljon ilyen késő este… (Dohog.) Egy ilyen vén ember.
Braun (az ajtónál lassan): Azt még a parasztoknál tanultad talán… Hogy az ételt, hogy kell odadobni…
Braunné (fojtva): A parasztoknál? – No, nem a parasztoknál tanultam a tapogatást…
Braun (elvörösödve): Én sem vagyok kutya, kérem…
Ákoska (felriad): Apuka!… (Felül. – Riadtan.) Elmegy?
Braun: Psss! Aludni szépen… És én majd hozok neked ingecskéket… Majd reggel meglátod…
Ákoska (visszafekszik): Igen… – (A fal felé fordul.)
Braunné (reszketve az indulattól): Tönkre teszi nekem ezt a gyereket is… – Az ostoba meséivel!
Braun (lassan kimegy.)
