IV.
IV.
Mint ahogy szép, holt gyermekét,
a sírbul is kiásná anyja,
hogy színnek, hangnak viszaadja,
úgy hajlok, mozdulok feléd…
a sírbul is kiásná anyja,
hogy színnek, hangnak viszaadja,
úgy hajlok, mozdulok feléd…
Ó földnek, csöndnek súlya rajtad,
szemed merev, mint szobroké,
színeket én szórok belé,
s lehelletemtül nyíljon ajkad…
szemed merev, mint szobroké,
színeket én szórok belé,
s lehelletemtül nyíljon ajkad…
és sírjából a hallgatásnak,
véres körmökkel is kiáslak,
viszlek, ragadlak, fénybe, fel…
véres körmökkel is kiáslak,
viszlek, ragadlak, fénybe, fel…
és én legyek, ki felemel,
hogy élj, magadért, magamért is,
veszendő, gyászos lelkemért is…
hogy élj, magadért, magamért is,
veszendő, gyászos lelkemért is…
