ILLYÉS GYULA: SZERELMEM HUSZONEGY ÉVES…
Lesz. Az akart lenni mindig, ha majd megnő.
Iskolát játszott már kisleánykorában:
nagyon sajnálom azt, hogy akkor nem láttam.
Ül, kicsit kancsalít, könyvet tart a térdén.
Nem tudja már, mily kép volt e könyvbe írva,
Mit én is szívesen átlapoztam volna.
Máig se láttam még ilyen állatot én.
Lába az égnek áll, vége már szegénynek,
Mint gyermekkorunknak, soha föl nem éled.
Dominót játszanak a hűs lombok alatt
S háttérben a lugas lehajló ágáról
Egy duzzadó, fényes, édes szöllőfürt lóg…
A kertben kilencszáztizennégy őszében
S ha netán e fürtöt le is loptam volna,
Véle bizonyosan megfeleztem volna.
Vették fel. Én akkor még Rácegres-pusztán
Libákat őriztem s akárhogy is tudom
A jövendőt, nyilván hasztalanul tudom.
Nem telt volna annyi pénze, hogy vasúton
Elvigyenek oda. De mit is csináltak
Volna, belépve a magos rácsos kapun?
(Itt van ez a gyerek…( – dadogták volna tán…
Mily félszeg helyzetbe sodor a költészet,
Ládd! kezdetben nem így képzeltem el én ezt.
Elringattad volna fejem az öledben
S pohár bort kérve az odaszállítóknak,
Megváltottál volna örökre magadnak…