KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: VENDÉG
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: VENDÉG
Egyszerre a szobában termett.
Nem lehetett látni, hogy kicsoda-micsoda. Azt se lehetett látni, hogy alacsony-e vagy magas.
A szobában meglehetős sötét volt.
Leült a karosszékbe, szemben velem. Rám kacsintott, szemtelenül. Hirtelen ezt kérdezte:
- Mondd, szeretnéd újra kezdeni az életet?
- Nem értem.
- Azt kérdeztem - hangsúlyozott minden szót - szeretnél-e valamely formában ismét világra jönni?
- Ó - dadogtam zavartan, csodálkozva, kitérően - az attól függ.
Hogy került ez ide? Ki engedte be? Miért tegez?
Erre gondoltam.
De ő nem hagyott szóhoz jutni.
- Tehát tárgyaljunk - szólt tolakodó bizalmassággal. - Állapodjunk meg, hogy újra születsz és boldog leszel, nagyon boldog.
- Én sohase panaszkodtam. Nem voltam boldogtalan. Boldog is voltam. Már amennyire egy ember az lehet.
- Szóval hatalom kellene?
- Nem.
- Pénz, sok-sok pénz?
- Nem vágyakoztam többre, mint amennyim volt.
- Á, elégedett vagy?
- Ahogy vesszük.
- Úgy látom, te senkivel se cserélnél.
- Melyik ember cserélne a másikkal? Szamárság. Ezt csak úgy mondogatják. De ha komolyan rákerülne a sor és igazán ki kellene bújniok a bőrükből, nem tennék meg. Még a púpos, vén koldus se. Az se cserélne senkivel. Még az ifjú, délceg királlyal se.
- Mivel magyarázod ezt?
- Azzal, hogy akkor ők nem volnának ők. Már pedig az emberek mindent csak maguknak óhajtanak. Ha más ember életét élném abban az új életben, akkor nem én élnék. Ennélfogva ez a kérdés tárgytalan.
Buta fráter lehetett, hogy ilyen kérdésekkel ostromolt. Általában kotnyeles, pimasz alak volt. Undorodtam tőle.
Fölényesen folytatta:
- Mást indítványozok: hajlandó volnál újra kezdeni a saját életedet?
- Egészen elölről?
- Egészen előlről.
- Megint iskolába járni?
- Igen.
- Megint lesni a szeretőmet a domb oldalán?
- Igen, igen.
- Megint kihuzatni ezt a zápfogamat és aranyfogat tétetni helyébe?
- Igen, igen, igen.
- Hogy megint ide jussak, ahol most vagyok?
- Pont így gondoltam magam is.
- Furcsa - mormogtam és eltünődtem.
- Hány éves vagy most?
- Negyvennégy.
- Vedd figyelembe, hogyha ajánlatom elfogadod, kerek negyvennégy évet nyersz, tekintve, hogy szerződésünk megkötése után is abban az időben halsz meg, amikor különben meghalnál.
- Értem.
- Fehérlapot hoztam. Csak ki kell töltened. Itt a fölhatalmazásom. Akarod látni, hogy ki írta alá? Ámulni fogsz.
- Köszönöm. Nem érdekel.
- Na - faggatott, miután elnémultam. - Miért nem válaszolsz?
- Ezen gondolkoznom kell.
- Öt percet adok rá.
Mindketten hallgattunk. Valami kattant, valami villant. Felém tartotta cigarettatárcáját, megkinált. Én, mint aki egyszer már pórul járt, nem fogadtam el tőle semmit. Ő rágyujtott. Arany öngyujtója, volt.
- Döntöttem - mondottam, alig pár másodperc multán.
- És hogy szól a döntésed?
- Úgy, hogy nem.
- Tessék?
- Nem, nem.
- Érdekes. Mi bírt erre az elhatározásra?
- Fogalmam sincs. Itt belül, a lelkem mélyén egy hang azt súgja, hogy nem, nem, nem.
- Tudod, hogy az, amit elkövetsz, őrültség?
- Lehet.
- Tudod, hogy ily könnyelműen visszadobni negyvennégy évet, melyhez most ingyen juthatsz, ajándékképpen, bűn?
- Lehet.
- Talán unnád másodszor az ügyet?
- Soha életemben nem unatkoztam.
- Vagy öngyilkos akarsz lenni?
- Eszem ágában sincs.
- Hát akkor mi ennek az értelme?
- Mi annak az értelme, hogy ajánlatodat elfogadjam?
- Az a sok-sok öröm és gyönyörűség, mely még várhatna rád. Tavasszal a föld párázik, cseresznye érik, záporpatakok rohannak...
- Hagyjuk ezt. A költészethez én jobban értek. Hagyjuk.
- Nem volt jó az élet? Nem volt érdekes? Nem volt szép?
- Jó is volt. Érdekes is volt. Szép is volt. De...
- De?
- De elég volt.
- Elfáradtál.
- Tomboló erő lüktet bennem. Ellenben már túl vagyok életem nagyobbik felén. Egyszerűen lemorzsoltam. Ez pedig eredmény. Közelebb érkeztem a célhoz.
- Mi a cél?
- A megsemmisülés.
- Azt hiszed?
- Nem hiszem, hanem minden elmúló napommal jobban és jobban tudom.
- Eszerint a halál a föladatod?
- Nem a halál - arról nem tudom, hogy micsoda és így nem is törődtem vele -, hanem a meghalás. Ez már rám tartozik. Ezt el kell egyszer intéznem. Ez minden ember egyetlen, komoly föladata. Ez az a nagy-nagy vizsga, melyet föltétlenül le kell tennünk. Hát én örülök, hogy már felsőbb osztályba léptem, hogy öregebb vagyok s nem csábít az a gondolat, hogy alsóbb osztályba kergessenek. Bámulom azokat a csodálatos tanulókat, akik már kiállták ezt a vizsgát.
- Nem félsz tőle?
- A halottak nagyon jó helyen lehetnek. Legalább is évezredek óta még egyetlenegy se kéredzkedett vissza. Kibírják ők ezt sokáig, nagyon sokáig. Ja igaz, mért nem támasztod föl a halottakat?
- Ne viccelj.
- Majd én megmondom, hogy miért nem támasztod föl a halottakat. Azért, mert ők nem is akarnak föltámadni. Költögeted te mind-mind, de ők csak rázzák a fejüket, szomorúan. Azt felelik neked, amit most én, hogy nem kell, nem kell.
Lábait keresztbe tette. Új cigarettára gyujtott. Könnyedén jegyezte meg:
- Igen, a nirvána. Ismerem ezt az elméletet. Te buddhista vagy?
- Nem.
- Szabad kérdeznem, mi a vallásod?
- Az, amit az anyakönyvi kivonatomba beírtak.
- Csak azért érdeklődöm, mert végre tudni szeretném, hogy voltaképpen miben is hiszel te?
- Ez abból, amit eddig közöltem, bizonyára kiderül.
- Helyes. Tévedsz azonban, mikor ennyire megveted azt, ami körötted van. Én se dicsekszem vele. Elismerem, hogy nem egészen tökéletes. Szerényebbnek kellene lenned. Nem szabad lehetetlent kivánni.
- Én nem is kivántam lehetetlent.
- Hát mit kivántál?
- Semmit - kiáltottam torkom szakadtából. - Vagy én hivtalak ide téged? Ki hívott ide, most vagy bármikor is? Mindig magad jöttél. Mindig magad toltad ide a pofádat.
- Bocsáss meg, - hebegett.
- Mi bajom volt nekem Napoleon korában? - ordítottam magamon kívül. - Mi a fene bajom volt nekem Nagy Sándor korában és XIV. Lajos korában és a Fáraók és V. Károly és II. Lipót korában? Semmi bajom se volt, semmim se hiányzott. 2000-ben ismét nem fog nekem hiányozni semmi és 3000-ben se és 5000-ben se és aztán soha többé nem fog hiányozni nekem semmi, semmi. Csak most - üvöltöttem - csak itten. Eredj innen, takarodj. Takarodj.
- Csöndesebben - figyelmeztetett hidegen és fölállt, mint egy kirúgott ügynök, aki ócska portékáját nem bírta elsózni. - Azért ne haragudj.
- Nem haragszom - lihegtem.
Amint előttem állt, egy pillanatra láttam az arcát. Krétafehér arca volt. Láttam a szemét is. Nagy, mozdulatlan szeme volt.
- Hát - búcsúzkodott - béküljünk ki. Nem sikerült az üzlet - tette hozzá utolsó kísérletül s rám villantotta gúnyos, fürkész mosolyát, hátha közben meggondoltam a dolgot. - Nem sikerült. Sebaj. Hiába jöttem.
- Úgy látszik - feleltem.
Akkor kiment, gyorsan.
Utána se tekintettem.
